Bernardo Bertolucci: identitáskeresés kamerával

Álmodozók

A megalkuvó, Az utolsó tangó Párizsban, Huszadik század, A hold, Álmodozók. A 77 éves korában meghalt Bernardo Bertolucci legjobb filmjei az identitáskeresésről szólnak. 

Már sosem tudjuk meg, milyen film lett volna abból az ötletből, amit Bernardo Bertolucci idén áprilisban a Vanity Fairnek adott interjújában meglehetősen ködösen felvázolt. Szerelem és párkapcsolati problémák – ismerős téma, rengeteg Bertolucci-filmből. A rendező-forgatókönyvíró hattyúdalának megmaradt tehát az Én és te (2012), ami így nem csupán lezárása, de részben összegzése is az életműnek. A film nem keltett túl nagy feltűnést, holott a zárkózott, beilleszkedési zavarokkal küszködő kiskamasz és heroinfüggő fotóművész nővére pincébe zárt kalandjában sorjáznak a legfontosabb Bertolucci-vonások – szimbólumok, pszichologizálás, szembenézés a múlt terhes örökségével (leginkább a szülők szellemiségével), a polgári értékrend bírálata, (ezúttal csak lebegtetett) szexuális elhajlások etc.

Igaz, e kamaradrámához visszafogott stílus párosul, és hiányzik belőle bármiféle, Bertoluccitól szinte már elvárt (a befogadást különös módon elősegítő) botrány. Amely botrány leggyakrabban a halál és a (túlburjánzásában is identitáskereső) szex ábrázolásából fakadt (vagy épp e kettő találkozásából: Erósz és Thanatosz Bertolucci mozijában gyakorta randevúznak), márpedig az utolsó filmben szex és halál épp csak lebegtetve jelenik meg.

A Niccolò Ammaniti vékonyka regényéből készült Én és te így is hamisítatlan Bertolucci-film, a szülőkkel való szembenézés filmje, márpedig az identitáskereső szembenézés és leszámolás – hol erővel, hol fáradtan, de végigvonulnak életművén. Különösképpen, ami az atyák szellemét illeti.

A rendező apja, Attilio Bertolucci (1911–2000) a huszadik századi olasz líra jelentős képviselője volt, mellette elismert művészettörténész és filmkritikus, aki a negyvenes évek derekán kibontakozó neorealizmus képviselőivel is jó barátságot ápolt, különösképpen az irányzat legjelentősebb forgatókönyvírójával, Cesare Zavattinivel, no meg a költő-filmrendező Pier Paolo Pasolinivel. Utóbbi Bernardo Bertolucci „második apja”, szellemi mestere volt.

A kaszás: szex és halál az első Bertolucci-filmben. A Tiberis-parton megtalálják egy római prostituált holttestét Forrás: AFP

Az ifjú Bertolucci akkor kezdte hivatalos filmkarrierjét, amikor költőként a csúcsra ért: 1961-ben A titok keresése (In cerca del mistero, 1961) című könyvével elnyerte az elsőkötetes szerzőknek fenntartott Premio Viareggio-díjat, és Pasolini Csóró című filmjénél (1961) asszisztensként próbálta ki magát, ellesve a dokumentarista költőiség (a költői film, a cinema poetica) filmes fogásait. Ötletadóként, társ-forgatókönyvíróként Pasolini bábáskodott aztán Bertolucci első játékfilmjénél is. A kaszás (1962) ráadásul a francia újhullám stílusjegyeit hordozza magán (arról nem is szólva, hogy az egész Kuroszava A vihar kapujában című, filmesek tömegét megihlető remekművét idézi, amiről Bertolucci azt állította, nem ismerte korábban).

Bernardo Bertoluccinak tehát legalább három apával, szellemi mesterrel (az apja, Pasolini, Godard) „kellett” szembenéznie újra és újra filmjeiben. Egyszerre próbált szabadulni tőlük, és megfelelni nekik.

Aligha lehet a véletlen műve például, hogy a Huszadik század (1976) szadista, gyerekgyilkos fasiszta intézőjét Attilának hívják (Donald Sutherland remek alakítása), vagy hogy az Álmodozók-ban (2003) a filmrajongó fiatalok vérfertőzéssel szentségtelenítik meg a szülői ágyat, esetleg az, hogy Az utolsó tangó Párizsban (1972) tehetségtelen és nevetséges rendezőjét épp a (Bertolucci által is másolt) francia újhullám kultikus színésze, Jean-Pierre Léaud alakítja.

Maria Schneider és Jean-Pierre Léaud Az utolsó tangó Párizsban c. filmben Forrás: AFP

A legjobb Bertolucci-film, a Moravia-feldolgozás A megalkuvó összegzi a három apakép megsemmisítését: Marcello Clerici (Jean-Louis Trintignant), Mussolini kémje azt a feladatot kapja, hogy kutassa fel és ölje meg egykori professzorát.

Én voltam a megalkuvó, akinek meg kellett ölnie a radikálist

– vallotta be Bertolucci egy interjúban. A professzor a rendező számára pedig nem volt más, mint az apja, Pasolini és Godard. A francia direktor esetében kifejezetten direkt az utalás: a jelenetben, amikor Clerici megkapja áldozatául kijelölt egykori professzorának címét és telefonszámát, a francia rendező elérhetőségei hangzanak el.

A megalkuvó (Jean-Louis Trintignant) Forrás: AFP

A Borges ihlette Pókstratégia (1970) főhősére (Giulio Brogi) viszont szinte ráragad mártír apja identitása, lehetetlen megszöknie az emléke (mások vele kapcsolatos emlékezete) elől. Az identitáskereséshez hozzátartozik annak felismerése, hogy az ember nem tud végérvényesen elszakadni a múltjától. Megint csak Godard: Bertolucci folyamatosan tisztelettel adózott a francia rendezőnek. Utolsó előtti filmjében, az Álmodozók-ban (2003) Godard filmjeit megidézve (különösen a Kínai lány és a Bande a part) ütköztette a klasszikus hollywoodi film hagyományát és a francia újhullámot (Godard mellett Truffaut, különösen a Jules és Jim kézenfekvő), annak apropóján, hogy elmondja a véleményét 1968-ról. Hogy leszámoljon 1968 hazug illúzióival. Tulajdonképpen ez a film volt a Bertolucci-hattyúdal, az Én és te pedig a búcsúbeszéd lábjegyzete.

Álmodozók Forrás: AFP

„Nem bánok semmit” – énekli a film végén Edith Piaf, Bertolucci pedig nosztalgiától és önámítástól mentesen ábrázolta egy generáció önámító lázadását. Saját tévedéseivel is leszámolt, amikor nem burkolta az eseményeket hamis baloldali büszkeségbe, és az Álmodozók-kal mindössze annyit állított, hogy a „forradalmi időszak” értékei hamar elhervadtak, s az eseményeket igazán csak azok értékel(het)ik, akik ott és akkor ifjúkori szenvedéllyel megélték.

Az incesztus ekkor már Bertoluccitól sem számított botrányosnak, az 1964-es Forradalom előtt (a főhős szakít menyasszonyával, belép a kommunista pártba, és beleszeret tulajdon nagynénjébe) vagy az 1979-es A hold (apakeresés és ödipuszi anya-fia kapcsolat az opera világában) után. Bertoluccinál a vérfertőzés egyébként is egyenlő az önazonosság keresésével. Sőt, nála a testiség aktusa mindig az identitáskeresés eszköze volt.

Bertolucci önazonosságát és önigazolást is keresett, amikor A megalkuvó párizsi premierje után találkozóra hívta Jean-Luc Godard-t. Bertolucci egy interjúban felidézte, amikor a francia rendező megérkezett a randevú helyszínére, nem szólt semmit, csak egy cetlit adott kollégája kezébe. A Mao Ce-tung arcképével díszített papírra Godard ennyit írt: „Az individualizmus és a kapitalizmus ellen kellene harcolnod.”

A csalódott Bertolucci eldobta a cetlit, de következő filmjében, ha a kapitalizmust nem is, de az individualizmust célba vette. Az utolsó tangó Párizsban szexviszonyával Bertolucci a kisiklott, elszemélytelenedő polgári világrend bírálatát fogalmazta meg.

Bernardo Bertolucci, Marlon Brando és Maria Schneider Az utolsó tangó Párizsban forgatásán Forrás: AFP

Aztán a nyolcvanas években ő maga is kisiklott. Egyre amerikaibb filmeket készített, egyre hullámzóbb színvonalon, mintegy igazolva azt, hogy a szellemi örökségével való leszámolási kísérletei elkerülhetetlenül önmaga szellemi pusztítását eredményezik. Hiába ugyanis a rendezői és forgatókönyvírói Oscar-díj, a monumentális Az utolsó császár (1987) meg sem közelíti a nagy korszak (1964-1979) filmjeinek minőségét. Nagyjából a Lopott szépség-gel kezdett ismét európai önmagára találni, hogy aztán az Álmodozók-kal, utoljára, újabb remekművet forgasson.