Volt egyszer egy Vadnyugat: opera harmonikára és hatlövetűre

Volt egyszer egy Vadnyugat

Ötven évvel ezelőtt mutatták be Sergio Leone monumentális mesterművét, a(z italo)western csúcsteljesítményét. A Volt egyszer egy Vadnyugat nosztalgiától sem mentes, de naturalisztikus, sőt, vérengzésben bővelkedő búcsú egy letűnt világtól, s annak haldokló ősi fajától, a fegyveres férfitól. Leone filmje egyszerre több mindenről szól, de leginkább arról, hogyan söpörte el a vadnyugat mítoszát és ethoszát a technikai fejlődés.

Vérbosszú, jó és rossz örök harca, barátság, szerelem, női emancipáció, férfias helytállás... Csak néhány Sergio Leone klasszikusának „kísérő témái” közül. Merthogy a Volt egyszer egy Vadnyugat történelmi körképének fő mondanivalója (az erőszakos civilizáció, globalizáció és modernizáció erőszakos kritikája) épp e témagazdagság miatt sem lett didaktikus, noha western és társadalomfilozófia korábban nem ölelkezett össze ennyire nyilvánvalóan, pláne, hogy Leone nem az erőszakot kritizálta a békés haladás jegyében, hanem az erőszak eszközével kritizálta a hagyományos értékeket veszélyeztető fejlődést.

Persze, a fejlődés megállíthatatlan, akár a vasút (a film nagyon is konkrét szimbóluma). Leone épp ezért „csak” annyit állított filmjével, hogy a szükségszerű haladással számos emberi érték is odaveszhet. Mindezt egy olyan időszakban, amikor a modern társadalmak épp forrongva alakították magukat, s amikor a legamerikaibb filmes műfaj, a western épp haláltusáját vívta.

Volt egyszer egy Vadnyugat (Charles Bronson, Woody Strode, Al Mulock és Jack Elam) Forrás: AFP

A klasszikus amerikai western aranykora a hatvanas évekig tartott: a műfaj királya, John Ford 1962-ben az Aki lelőtte Liberty Valance-t című filmjével már szinte temette a zsánert. A western mégis legyőzhetetlennek tűnt: maroknyi olasz alkotó épp ekkoriban érezte úgy, hogy pont ebben a műfajban próbálná ki magát. A hatvanas évek elején szárba szökő italowestern nemcsak lassította a műfaj halálát, de számos ponton meg is újította a zsánert, főként azzal, hogy a hősöket lerántotta a piedesztálról a porba, amivel pedig hatással volt a vadnyugat világát szintén kevésbé dicső megvilágításba helyező amerikai, revizionista westernekre is.

Sergio Leone vitán felül az italowestern nagymestere volt, a Volt egyszer egy Vadnyugat pedig nem csupán az alműfaj, de a nagybetűs western csúcsteljesítménye.

A Volt egyszer egy Vadnyugat ugyanis hidat vert az olasz és az amerikai westernek közé, sőt, már-már sértés italowesternként tekinteni rá: egyetemes érvényű, esztétikájában és filozófiájában is globális szintre emelt vadnyugati film, amely az amerikai mítoszban keresi az univerzális eszményt, de úgy, hogy közben ki is forgatja a western-mítoszt. Legalábbis ha a klasszikus amerikai westernek kifejezetten amerikai mitológiáját vesszük alapul: a tiszta erkölcs és a civilizációs hódítás sikereszményén alapuló „nagy mítoszt”, amelyben a bandita a kegyetlen és kiszámíthatatlan vadont, míg a morálnak hatlövetűvel érvényt szerző párbajhős az ismeretlent megzabolázó pionír-szellemet képviseli. Ezzel szemben Leone Vadnyugat-ában majdnem minden fordítva van, de legalábbis a vasút újfajta, modern erkölcsöt szállít a határvidékre, egyaránt kiszorítva a régi hősöket és gonosztevőket az iparosodás szép új világából (s ezt az új világot az olasz rendező később a Volt egyszer egy Amerika című gengsztereposzában festette meg ugyancsak lenyűgöző alapossággal).

A Jó, a Rossz és a Csúf... meg a Nő

Régi hősök és gonosztevők: a három férfi főszereplő tulajdonképpen ugyanannak az archetípusnak a variációi, a Harmonikás, Frank és Cheyenne egy tőről fakadnak. Ez a független férfi, akinek egyetlen ideája a szabadság, s azon túl „nem számít se a föld, se a pénz, se az asszony”.

Leone már A Jó, a Rossz és a Csúf idején elkezdte e férfi típus szétszálazását, de a Volt egyszer egy Vadnyugat-ban tovább boncolta a szabad férfi karakterét. A szófukar Harmonika (Charles Bronson) a Jó, akit egy régimódi erkölcs, a jogos bosszú vágya hajt, s célja elérése közben felkarol egy másik, az övével összefonódó ügyet is: a vasútépítés miatt fontossá vált Sweetwater nevű föld (a sivatagos terület egyetlen vízforrása) birtoklásáért folytatott harcot (A késleltetés és a rejtélydramaturgia iskolapéldája, hogy Leone csak az utolsó pillanatban fedi fel a Harmonikás indítékait, addig a néző csupán a Rossz homályos célú ellenpólusaként ismeri.)

Volt egyszer egy Vadnyugat (Henry Fonda és Charles Bronson) Forrás: AFP

Frank (Henry Fonda) a kegyetlen gyilkos, a Rossz, aki Morton, a nyomorék vasútmágnás (Gabriele Ferzetti) szolgálatában nem rest kiírtani egy komplett családot, s aki vérszemet kapva üzletemberré akarna válni, míg rá nem jön, hogy ahhoz a világhoz tartozik, amit az iparosodás (a pénz törvénye) végérvényesen letöröl a térképről. Leone zseniális húzása volt, hogy a westernekben korábban mindig hősként feltűnő Fondából elvetemült gazembert faragott, aki első színrelépésekor kegyetlen vigyorral az arcán lő agyon egy gyereket.

De még ezt az alávaló gazembert is köti a vadnyugat íratlan erkölcsi kódexe, ehhez viszonyítva határozza meg saját magát, önként vágtat a Harmonikáshoz, s nem csak azért, mert végre meg akarja tudni, mit akar tőle a másik, hanem mert pontosan tudja, hogy meg kell halnia: a vidék törvényeit átveszi a rohamtempóban terjeszkedő civilizáció. Innen nézve pedig a Harmonikás is tragikus hős, ahogy tragikus hős a két pólust egyesítő „Csúf” Cheyenne (Jason Robards voltaképp nagyon is jóképű), aki rezonőr is egyben (épp ezért a három közül a legszínesebb egyéniség), s aki leginkább törődik a film központi figurájával: a Nővel.

Tudod Jill, az anyámra emlékeztetsz. A legnagyobb kurva volt Alamedában, és a legremekebb asszony széles-e világon. Akárki volt az apám, egy óráig vagy egy napig, boldog ember lehetett

- mondja a gyönyörű hősnőnek (Claudia Cardinale), a prostituáltból lett özvegyasszonynak, aki ragaszkodik örökségéhez és fel akarja építeni a vasútállomást. Egyszerre mocskos és felemelő vallomás ez, egy piszkos múltból a tiszta jövő felé tartó asszonynak, akit a három férfi közül egyedül Frank birtokol, erőszakkal és ideig-óráig.

Szegény. Szegény kis ribanc. Van valami, amit nem tennél meg azért, hogy mentsd a bőrödet?

- mondja Jillnek Frank. S valóban, nincs semmi. Nem hal bele, csak egy kád forró víz kell. A Volt egyszer egy Vadnyugat tanulsága szerint a nő életösztöne erősebb a férfiakénál: egyedül ő képes alkalmazkodni a körülményekhez, az egy tőről fakadó három vadnyugati férfi a múlt ködébe vész, de a "földanya" nő az új világban is feltalálja magát.

Claudia Cardinale és Sergio Leone a Volt egyszer egy Vadnyugat forgatásán Forrás: AFP

Ha Fonda gonoszként szerepeltetése zseniális volt, akkor az, hogy egy nő legyen a férfiak uralta műfaj központi alakja, egyenesen forradalmi. A nő akaraterejének köszönhetően mindent képes átvészelni – ez a Volt egyszer egy Vadnyugat pozitív üzenete.

Szélesebb, hosszabb, sűrűbb, hangosabb

Ha egyet láttál, az összeset láttad. Ez a kijelentés Leone mesterművére mindenképpen igaz. A Volt egyszer egy Vadnyugat-ban nem csak saját, korábbi Dollár-trilógiáját idézi meg (és azokat a filmeket, amelyeket abban megidéz), de olyan sűrűségben tálalja újra westernjének klasszikus előzményeit (témákban, karakterekben, egyes jelenetek konkrét megidézésében), hogy valóságos gyűjteményét nyújtja a műfaj történetének egészen 1968-ig (később pedig az ő filmjeit idézték sokan).

Kiváltképp John Ford életműve, abból is elsősorban Az üldözők, valamint Fred Zinnemann klasszikusa, a Délidő szelleme (és szellemisége) lebeg Leone mesterműve fölött (az olasz rendezőt valóságos gyönyörűséggel töltötte el, hogy Ford kedvenc helyszínén, Monument Valley-ban és egyik kedvenc színészével, Fondával forgathatott). De a megidézett filmek között ott van még a Johnny Guitar, a Ben Wade és a farmer, a Cowboyháború, A hét mesterlövész vagy épp az italowestern-pályatárs Sergio Corbucci remeke, a Django is.

Volt egyszer egy Vadnyugat (Cheyenne és Morton - Jason Robards és Gabriele Ferzetti) Forrás: AFP

Persze a sok-sok idézet és ihlet önálló jogú, páratlan remekművet szült, olyat, amely akkoriban formabontónak és rendhagyónak számított (nem csak a műfaj szempontjából), ma pedig hivatkozási pont.

Formai bravúrjai közé tartozik, hogy a zene nem csupán aláfestő vagy kiegészítő jelleget ölt, de a narratíva szempontjából valóságos szervezőként jelenik meg. A zenét szerző Ennio Morricone és Leone együttműködése legendás, közös munkáik között pedig központi helyet foglal el a Volt egyszer egy Vadnyugat. Az általában már a forgatókönyv alapján dolgozó Morricone az első csapó előtt kész volt a zenével, a párbeszédekkel egyébként sem sokat foglalkozó (Mickey Knox kiváló, tömör, de költészeti magasságba emelt angol dialógusokat írt) Leone így egyenesen a zenére komponálta kultikus képsorait.

Az egész film akár egy kamerabalett. Dramaturgia szempontjából viszont sokkal inkább: opera. A filmötleten dolgozó három társszerző (a monumentális történetvázat végül Sergio Donati öntötte formába) közül kettő (Bernardo Bertolucci és Dario Argento) később konkrét filmeket helyeztek az opera világába, de ennél jóval direktebb a párhuzam a legnagyobb zenés színpadi műfaj és Leone opusa között. A filmtörténet egyik leghosszabb nyitányával indul, majd újabb félóra, mire minden fontosabb szereplőt megismerünk, a film fejezetei gyakorta a nagyoperák teatralitását idézik (Jill megérkezése az állomásra, a végső leszámolás, a film zárlata), de kiváltképp: a zene.

Morricone mind a négy karakternek külön zenét írt, olyat, ami a leginkább kifejezi személyiségüket, s ezek a dallamok Leone értelmezésében valóságos „belépőkké” váltak: egy-egy jelenetnél jelzik a szereplő érkezését, sokszor segítve ezzel a cselekmény feszültségét. Jill témája eleve egy (szöveg nélküli) nagyívű ária (Edda Dell'Orso előadásában), de ahol nincs énekhang, a zene ott is a szereplők helyett „szól”. A Harmonikás egyenesen többet nyekereg, mint beszél (ahogy azt Cheyenne epésen meg is jegyzi), bosszúáriáját a western idiofon hangszerén adja elő (Frankhez a torz gitárhang, Cheyennehez a bendzsó és a füttyszó párosul), de a természetes hangok is zeneként jelennek meg. A vasútállomás, az építkezés hangjai, a McBain-família halálakor a természet vészjósló zajai: egy-egy apró szólam. Nem is szólva a fegyver dörrenéséről, az erőszakos halál puskaporos gyászdaláról.

A Volt egyszer egy Vadnyugat tartalmilag és formáját tekintve is mestermű, ami bőven túlmutat műfaján: a filmtörténet megkerülhetetlen alkotása.