75 éves Alan Parker, a visszavonult klasszikus

Evita (Madonna)

Sir Alan William Parker 14 játékfilmmel a háta mögött, 2015-ben tette hivatalossá, hogy visszavonul, de sokkal korábban, 2003-ban befejezte. Utolsó filmje, a David Gale élete kedvezőtlen kritikai visszhangja után nem rendezett többet. Valóban, utolsó alkotásában nem sikerült a bravúr, ami korábban Parker filmjeinek sajátossága volt (például az Éjféli expressz, a Madárka, az Angyalszív vagy az Evita esetében), hogy maradéktalanul hozza közös nevezőre a művészetet és a szórakoztatást. A midcult brit mestere 75 éves.

A rendezők nem fejlődnek az életkorral, egyre csak ismétlik magukat. Bár vannak kivételek, de többnyire a filmjeik nem lesznek jobbak. Ez az oka annak, hogy úgy döntöttem, hogy nem készítek több filmet

- mondta 2015-ben Parker, végérvényesen lezárva 1971-ben indult forgatókönyvírói-rendezői-produceri életművét. A 2002-ben lovaggá ütött, 1944. február 14-én észak-londoni munkáscsaládba született Alan Parker karrierje reklámfilmekkel kezdődött. 18 éves korában felhagyott a tanulással, és meglehetősen prózai okokból szegődött el postázónak egy reklámcéghez: úgy gondolta, a reklámiparban hemzsegnek a csinos nők.

A szavakkal ügyesen zsonglőrködő Parker a postázóból viszonylag gyorsan a reklámszövegírók közé került, a londoni Collett Dickenson Pearce ügynökségnél találkozott David Pittnammal és Alan Marshallal, számos későbbi filmjeinek producereivel, sőt, Parker szerint Pittnam bíztatta első forgatókönyvének (Melody, 1971) megírására is.

Marshallal pedig 1970-ben reklámfilmes céget alapított: a hatvanas évek végén ugyanis Parker már nemcsak szövegeket írt a reklámfilmekhez, de rendezte is azokat. A közös cég Nagy-Britannia egyik legsikeresebb reklámfilmes vállalkozásává nőtte ki magát, Parker számos iparági díjat nyert szpotjaival. Annak a brit generációnak a tagja, amelynek legjobb rendezői a reklámiparban tanulták meg a filmszakma fortélyait: Ridley és Tony Scott, Adrian Lyne, Hugh Hudson.

Alan Parker és John Cleese 1974-ben sörreklám forgatása közben Forrás: Alan Parker Archive, BFI Special Collections

Parker már a sikeres reklámrendezői évek alatt elkezdte bejárni ugyanazt az utat, ami a postázóból a saját céghez vezetett: 1971-ben megírta első forgatókönyvét, három évvel később leforgatta első rövidfilmjeit (Our Cissy, Footsteps), aztán a televízió számára készített filmjével (The Evacuees, 1975) 1976-ban megnyerte a BAFTA-díjat, és ebben az évben mutatták be első nagyjátékfilmjét, a Bugsy Malone című gyerekszereplős musicalt.

Apropó musical. Bár Parker mindig is visszautasította, hogy musicalrendező lenne, 14 filmje közül 5 zenés film (Bugsy Malone, Fame - Hírnév, Pink Floyd: A fal, The Commitments, Evita), és a többi között is jócskán akad olyan, amiben szembetűnő a rendező átlagon felüli zenei tudatossága: az Éjféli expressz-hez (1978) a diszkópápa Giorgio Moroderrel íratott lidérces-nyomasztó kíséretet, a Madárka (1984) muzsikáját Peter Gabrielre bízta (a Genesis egykori frontemberének ez volt első filmzenéje), az Angyalszív (1987) és a Lángoló Mississippi (1988) feszültségsegítő dallamait Trevor Jones komponálta. A nem eredeti zenével operáló Válás előtt (1982) főmotívumát, a Don't Blame Me című 1932-es sláger minimalista "átiratát" Parker maga pötyögte le, egy ujjal, a zongorán. S mind az öt esetben: a zenés jelenetekben hang és kép kölcsönhatásának eredménye legalább annyira klipszerűen szuggesztív, mint a Pink Floyd: A fal (1982) egésze, a brit progresszív rockbanda konceptalbumának lenyűgöző filmes adaptációja.

Az első Parker-film, a Bugsy Malone már jól példázza a rendező vonzódását (reklámfilmes örökségét) a zene erős használata iránt. A banális gengsztertörténetet musicalként tálalta: a Keresztapa és a Véres aratás (Parker által írt) paródiájához karakteres zenét íratott Paul Williamsszel (Oscarra jelölték érte, de nem ezért, hanem a szintén 1976-os Csillag születik Barbra Streisanddal közösen jegyzett Evergreen c. számáért vehette át a díjat). Persze a sok áriától még lehetett volna nagyon is vérben tocsogó filmet készíteni, de Parker (egyik fia tanácsára) a szerepeket gyerekekre osztotta (például Jodie Fosterre), így az egész film duplán idézőjelbe kerül, a bűnbandák háborúja kisiskolások szerepjátékává (a leszámolási jelenetben: tortadobálós burleszkké) alakul.

Ahogy a 2 zenei Oscarral kitüntetett Fame - Hírnév (1980) című filmjében Parker szintén merészet csavar a kamasz musicalek Grease-diktálta, szívmelengető-giccses divatjának narratíváján. A New York-i LaGuardia előadó-művészeti gimnázium sikerre szomjazó diákjainak epizodikus fejlődéstörténetében egyszerre rombolta le a felhőtlen diákévekkel és a művészlét szépségeivel kapcsolatos illúziókat, egy olyan műfajban, amelynek legtöbb darabja épp az efféle illúziók táplálására szakosodott. Parker viszont keresetlenül mutatja meg a művészsors - már a diákévek alatt is felsejlő - árnyoldalát: szegénység és ábrándozás, kitaszítottság és magány, prostitúció és pornográfia, kiégés és drog, homoszexualitás és öngyilkosság.

Fame - Hírnév Forrás: AFP

A két rendhagyó zenés darab között Parker elkészítette minden idők egyik legjobb börtönfilmjét. A megtörtént eseményeken alapuló Éjféli expressz zömében egy török börtönben játszódik, egyetemista főhősét kábítószer-csempészés vádjával letartóztatják Isztambulban, s mert a hatóságok példát akarnak statuálni, harminc év börtönre ítélik. Embertelen körülmények, szadista fegyőrparancsnok, kínzások és erőszak... És megint a zene: Moroder muzsikáját Oscarral tüntették ki, ahogy a Billy Hayes önéletrajzi könyvéből forgatókönyvet író Oliver Stone-t is.

Éjféli expressz (Brad Davis) Forrás: InterCom

A nyolcvanas évtized volt Parker legtermékenyebb időszaka: két remek zenés film mellett (Fame - Hírnév, Pink Floyd - A fal) két kiváló drámát (Válás előtt, Madárka), egy hátborzongató thrillert (Angyalszív) és egy történelmi-társadalmi krimit (Lángoló Mississippi) rendezett, s egynek a forgatókönyvét is írta (Angyalszív - William Hjortsberg regényéből, a producer: Andy Vajna).

Nem csupán ebből az időszakból emelkedik ki, mintegy főműveként (de legalábbis legjobban sikerült filmjeként) az Angyalszív. A meghasonulás sátáni, hátborzongató lélektani thrillerében összegzi mindazokat a motívumokat, amely nem csupán az ebben az időszakban készült "drámai" filmjeinek jellemzője (esetenként csak szelídített formában): komor hangvétel, suspense, lélekhasadás, jó és rossz örök harca. Konkrétabban, és csak a 80-as évek Parker-opusaira fókuszálva: az Angyalszív a déli színesbőrűek okán párdarabja a Lángoló Mississippi-nek, személyiségtorzult főhőse okán A fal-nak és a Madárká-nak, de a Hírnév és a Válás előtt is tele van kisebb-nagyobb, az Angyalszív-ben is megjelenő válságszilánkokkal. A Parker életművében egyedülálló misztikus thriller szabályrendszere persze az Angyalszív-ben mindent még sötétebbé, kiszámíthatatlanabbá tesz.

Angyalszív (Mickey Rourke és Robert De Niro) Forrás: AFP

Az Angyalszív Parker komor témáinak esszenciája, az ott csúcsra járatott hangulatot csengette ki a Lángoló Mississippi-ben és fogyatkozó lendülettel a Gyertek el a mennyországba! (1990) című második viláborús amerikai-japán szerelmi drámában.

Parker szereti távol tartani magától a musicalrendező minősítést, de kétségtelen, hogy egyedül a zenés filmek terén nem tudott mellényúlni. A kilencvenes-kétezres években forgatott filmjei közül a Promenád a gyönyörbe (1994) egészségmániát célkeresztbe állító Varázshegy-szatírája mellett a The Commitments (1991) és az Evita (1996) emelkedik ki, a maradék (Gyertek el a mennyországba, Angyal a lépcsőn, David Gale élete) tisztességes rutinmunka, ami Parker esetében valóban a rendezők életkorára és fejlődési lehetőségeire vonatkozó megjegyzését igazolja.

Ami a kilencvenes években készült két (utolsó) zenés filmjét illeti, Parker mindkét esetben azt bizonyította, hogy ezen a téren képes az egyedi látásmódra. Az észak-írországi fehér soul zenekar történetét elregélő The Commitments vidám zenei pikareszk, a Budapesten (Andy Vajna producerkedésével) forgatott Evita Andrew Lloyd Webber musicaljének lenyűgözően vizualizált filmváltozata.

Evita (Madonna) Forrás: Intercom

Alan Parker 14 filmje összesen hat Oscar-díjat nyert, ő egyet sem. Kétszer jelölték (Éjféli expressz és Lángoló Mississippi), de hasonlóan nem kapott Golden Globe-ot sem (három rendezői jelölés, filmjeinek stábja összesen 10 Aranyglóbuszt kapott). A legrangosabb brit filmes díjat, a BAFTA-t viszont négyszer megkapta, valamint 2013-ban a brit filmakadémia (szintén díjjal járó ceremónia kíséretében) tagjai közé választotta.