Noha a forgatókönyvíró Pierre Léaud és a színésznő Jacqueline Pierreux 1944. május 28-án született fia jóformán a kamera előtt nőtt fel (gyerekként szinkronizált és 1958-ban kis szerepet játszott A torony figyel-ben), Jean-Pierre Léaud-t mégis Francois Truffaut fedezte fel a mozi számára, amikor rábízta első játékfilmje, a francia újhullám egyik iskolateremtő darabja, a Négyszáz csapás (1959) főszerepét. És, Truffaut nyilatkozatai szerint, Léaud nélkül nem lett volna akkora siker a gyerekkor nehézségeit megörökítő (Truffaut saját életének elemeiből is táplálkozó) Négyszáz csapás sem (cannes-i rendezői díj, Oscar- és BAFTA-jelölések, a francia, a dán és a New York-i filmkritikusok díjai etc.), ugyanis a kamasz színész nem csupán élettel töltötte meg, de merészen, gyakorta a rendező elképzeléseivel szembeszegülve a saját képére formálta Antoine Doinel alakját.
Ő éppen az volt, aki nekem kellett. Sőt, több is: nemcsak hozta, amit kellett, hanem adott is hozzá. Én Antoine-t törékenyebbnek, félénkebbnek, kevésbé agresszívnek képzeltem el, Jean-Pierre adta meg az életteliségét, az agresszivitását, a bátorságát. Nagyon értékes munkatárs volt. Ösztönösen rátalált a hiteles mozgásra, mindig jó érzékkel igazította ki a szöveget, mondatait pedig tetszés szerint fogalmazta meg
- emlékezett Truffaut az első közös együttműködésre.
Léaud ráadásul kifejezetten küzdött a szerepért: Jean Domarchi, a Cahiers du cinéma filmkritikusa (az újhullám szellemi bölcsője, a lap, ahol Truffaut is dolgozott és kiáltványszerű írásaival jelölte ki a francia film új útját) már korábban a rendező figyelmébe ajánlotta a színészt, de Truffaut a fényképek alapján (amelyeken Léaud hosszú, szőke hajjal volt látható) úgy gondolta, túl lágyak a vonásai. Amikor aztán a szereplőválogatáshoz hirdetést adtak fel a France-Soir napilapban, Léaud is jelentkezett, s a meghallgatásra kopaszon jelent meg. A rendező ekkor túl nyersnek érezte, de kétségei rögtön eloszlottak, amikor Léaud a próbafelvételek során a kamera előtt beszélni kezdett. Truffaut néhány későbbi nyilatkozatában is úgy gondolta, elsősorban Léaud és nem a filmje nyerte el a nézők bizalmát – s kétségtelen, hogy Léaud tekintete beleégett a filmes emlékezetbe, dacos arckifejezését az is fel tudja idézni, aki már nem emlékszik a Négyszáz csapás egyes részleteire.
Jean-Pierre Léaud Antoine Doinelként nem csupán Truffaut alteregója lett, de egy egész nemzedék haragját és lázadását is megtestesítette. Még négy alkalommal játszotta el a szerepet, másodszor a Húszévesek szerelme (1962) című omnibuszfilm Truffaut rendezte szegmensében, az Antoine és Colette-ben. A rövidfilm a véletlen műve, szinte improvizáció az egész: amikor Truffaut-t felkérték a rendezésre (a Húszévesek szerelme többi rendezője: Renzo Rossellini, Shintarô Ishihara, Andrzej Wajda és Marcel Ophüls), nem nagyon volt ötlete arra, milyen történetet meséljen el, ami hitelesen jeleníti meg a hatvanas évek fiatal felnőtteinek életét.
Arra gondoltam hát, hogy visszatérek Jean-Pierre-hez, aki ekkor éppen nem tudta, mihez kezdjen az életével
- emlékezett Truffaut. Léaud a Négyszáz csapás sikere után aprócska szerepet kapott ugyan Jean Cocteau-tól az Orfeusz végrendeleté-ben (1960) és főszerepet Julien Duvivier-től a Boulevard-ban (1960), de a filmszakma jóformán alig foglalkoztatta. Az Antoine és Colette-el Truffaut visszahozta Léaud-t a köztudatba. Sőt. Léaud pártfogója lett (ahogy Truffaut pártfogója volt André Bazin): szárnyai alá vette az iskolából kicsapott, otthonról elzavart zűrös kamaszt, és lakást bérelt neki, rendezőasszisztensként foglalkoztatta például a Bársonyos bőr (1964) forgatásán.
Épp ezeknek a (stáblistákon nem szerepeltetett) rendezőasszisztensi munkáknak köszönhette Léaud munkakapcsolatát egy másik újhullámos legendával, Jean-Luc Godard-ral. Az Alphaville-ben (1965) kezdett Godard mellett dolgozni, majd A bolond Pierrot (1965) forgatásán hordta a rendezőzseni után a kávét (mindkét filmben apróbb, kredit nélküli szerepet kapott), hogy végül aztán eljátssza a Hímnem-nőnem (1966) főszerepét, ismét önmagát, a párizsi fiatalembert, aki éli az életét egy politikától és társadalmi változásoktól átitatott világban (alakításáért Ezüst Medvét nyert Berlinben).
A hatvanas évek második felében már megkerülhetetlen alakja lett a filmvilágnak, Truffaut és Godard nyomán felfedezte magának Jean Eustache (A Mikulásnak kék szeme van, 1966) Jerzy Skolimowski (Az indulás, 1967 és Dialóg 20-40-60, 1968) és Pier Paolo Pasolini (Disznóól, 1969) is, miközben ismét eljátszotta Doinelt a Lopott csókok-ban (1968) és a Családi fészek-ben (1970), és olyan Godard-filmekben szerepelt, mint A kínai lány (1967) és a Week-end (1967).
Philippa Hawker, a The Australian kritikusa szerint Léaud színészete maga az ambivalencia: jelenlétével "az azonosulás és az irritáció végleteit váltja ki közönségéből." Truffaut ennél árnyaltabban fogalmazott, amikor azt mondta Léaud-ról, hogy anakronisztikus, 19. századi színész, tele romantikus ártatlansággal, ugyanakkor
annyi mimikri van benne, hogy minden filmjében a rendezőre hasonlít. Nagyon hasonlít Godard-ra a Hímnem-nőnem-ben, Skolimowskira Az indulás-ban, és azt hiszem, tőlem sem áll távol
A hetvenes években Truffaut-val forgatta a Két angol lány és a kontinens-t (1971), az Oscar- és BAFTA-díjas Amerikai éjszaká-t (1973) és a Doinel-sorozat záródarabját (Menekülő szerelem, 1979). Az Amerikai éjszaka kivételével talán minden filmben azonosult Truffau-val (is), de a filmforgatás nehézségeit és szépségeit ábrázoló műben maga a rendező alakította a rendezőt, Léaud a szó szoros értelmében önazonos maradt (zűrös színészt alakít). Truffaut halála (1984) után Léud úgy nyilatkozott, a rendező volt az első ember, akire felnézett, aki soha nem beszélt lekezelően a gyerekekkel, mert "jól tudta, hogy a gyerekek jobban értik a világot, mint a felnőttek". Innen nézve, mivel Léud-t rendre első nagy szerepével azonosították későbbi alakításaiban is, a színész képes volt örök kamaszként, "valóságosabbnak" láttatni és megértetni a világot nézőivel – ami valóban egyszerre váltja ki az azonosulás és az irritáció érzését.
Ha Léaud Truffaut szerint a szó szoros értelmében a rendezők színésze volt, akkor az sem lehet véletlen, hogy a francia újhullámot tudatosan "másoló" Bernardo Bertolucci épp az újhullám ikonikus színészére osztotta Az utolsó tangó Párizsban (1972) tehetségtelen és nevetséges rendezőjének szerepét (Léaud egyébként fiatal korában istenítette a film főszereplőjét, Marlon Brandót, de a forgatáson mégsem találkoztak: az ő jeleneteit mindig szombaton vették fel, azon a napon, amikor Brando nem volt hajlandó dolgozni). S ami Léaud romantikus tisztaságát illeti: annak csúcsát Jean Eustache mesterművében, A mama és a kurva (1973) gyermek lekű szeretőjeként nyújtotta.
A hetvenes évek elején volt a csúcson, aztán ahogy lecsengett az újhullám, a nyolcvanas években jóformán elkerülték a nagyobb szerepek. Persze, kimagaslót akkor is nyújtott: például Godard Détective-jében (1985), Catherine Breillat A kamaszlány (1988) című filmjében vagy a finn Aki Kaurismäki Bérgyilkost fogadtam-jának (1990) főszerepében.
Majd fogytak a jó szerepek a jó filmekben, de egyre kevésbé hasonlították 14 éves kori önmagához. Remekelt például Lou Castel mellett Philippe Garrel kiüresedés-drámájában, A szerelem születésé-ben (1993), érzékenyen közelített A pornófilmes (2001) rendező szerepéhez, önmagát adta a tajvani Ming-liang Tsai És ott hány óra van? (2001) és Arc (2009) című, Truffaut-inspirálta drámáiban. Utolsó nagy főszerepét 2016-ban játszotta el a XIV. Lajos halálá-ban: a címszerepben pályafutása elmúlt 20 évének legjobb, mesterien kimunkált alakítását nyújtva, s talán először elkerülve azt, hogy Anoine Doinelhez hasonlítsák.