Az operatőr, aki egy tolnai mozi gépházában született

Kedd, Elégia, Szerelem, Macskajáték, Örök mozi. A 88 éves korában meghalt Tóth János, Kossuth-díjas operatőr-rendező páratlan életművel gazdagította a magyar filmes örökséget. 

Sokan tudják rólam, hogy valaha mozigépész voltam. De nem ott kezdődött, hanem korábban. Apám uszálykormányos volt, s a nyári szünetben mindig együtt utaztunk a Dunán. A legnagyobb kincsem volt – a leltári kukker. Szétszedtem, és a lencsével gyűjtögettem a napfényt... Figyeltem a fényt és az árnyékokat... Leírhatatlan élmény volt például egy fa mozgó árnyképe a fehér falon... Kis üveglapokra írtam, rajzoltam, és tükörrel kivetítettem. Ilyen játékaim voltak gyermekkoromban: ez vonzott... Hartán búzát rakodtunk. A malmosnak mozija is volt. Kértem, vigyen föl a gépházba. Ott egy darab filmet kaptam ajándékba. Ereklyeként őriztem. Kilenc-tíz éves lehettem akkor

– mesélte el egy 1983-as Filmvilág-interjúban a most, nyolcvannyolc éves korában meghalt Tóth János, melyek voltak legkorábbi, alapvető élményei, amelyek a film felé "irányították sorsát".

Makk Károly és Tóth János a Macskajáték forgatásán Forrás: Filmarchívum

Az 1930. szeptember 1-jén, Tolnán született Tóth János első komolyabb "tanulmányait" a helyi filmszínházban szerezte. Már elemista korában besegített a mozinak. Kalandos úton, a gépházban előforduló összes feladatot kitanulva lett gépész, a vetítőben pedig elmélyült a 20-30-as évek filmművészetében (karbantartás alatt a számára fontosabb részeket többször is visszanézve), miközben diahirdetéseket is készített a helybeli iparosok és üzletek számára – így szerzett keresetéből vette első keskenyfilm-felvevőjét és vetítőjét. A tolnai mozi tulajdonosának vőlegényétől vásárolt keskenyfilmes kamera birtoklásához eleve nagy merészség kellett: a kommunisták nem sokkal hatalomra kerülésük után előírták, hogy minden egyes filmfelvevő kamerát be kell szolgáltatni a tanácsnak, megsemmisítésre. De a forgatáshoz szükséges nyersanyagot sem lehetett olyan könnyen beszerezni:

Tóth első filmjeit filmszalag nélkül, képzeletben rögzítette, de már kamerán keresztül szemlélte a világot.

Bár második otthona a mozi volt, családi kérésre 1944 és 1949 között villanyszerelő- és műszerészinasnak tanult (szándékosan olyan szakmát választott, ami valamennyire közel áll szenvedélyéhez), onnan felvételizett a Színház- és Filmművészeti Főiskola operatőr szakára, ahol Hegyi Barnabás (Valahol Európában, Ludas Matyi, Körhinta) és Eiben István (Hyppolit, a lakáj, 5 óra 40, Egy pikoló világos) volt a tanára.

Nyersanyaghiány miatt mozgóképet először harmadéves főiskolásként forgathatott, addig be kellett érnie fotóetűdök és filmnovellák készítésével – kreativitásával, a tárgyi világ iránti különös érzékenységével már a forgatókönyv-vázlatokhoz készített fotósorozataival felhívta magára tanárai figyelmét.

Nappali sötétség (Básti Lajos és Szegedi Erika) Forrás: Filmarchívum

Az "ínséges" főiskolai évek után, 1954-ben a Mafilm operatőre lett, ahol egyik mestere, Eiben István több filmjének is asszisztense, segédoperatőre lett. Első önálló operatőri munkáit az ötvenes évek végén kapta (Szombattól hétfőig, Vörös tinta) – párhuzamosan azzal, hogy több, hozzá hasonló szellemi szabadgondolkodó filmessel együtt részt vett az alkotói szabadságot és kísérletezést pártoló Balázs Béla Stúdió megalapításában.

Nem sokkal később, 1961-ben Zolnay Pállal készítette az 1945-ös tanyavilágot, a földosztást ábrázoló Áprilisi riadó című filmet, amelynek forgatási nehézségét rendkívüli kreativitással hidalta át.

A filmnek egy fontos jelenete volt, mikor a földet bevetették búzával. Lassan haladtunk a munkával; a tavaszi forgatásnál nehézséget jelentett, hogy időközben a frissen kihajtott zöld búzaszárak sárgulni kezdtek. Jöttek a különféle ötletek, hogyan lehetne megoldani azt a helyzetet, hogy ugyanazon a háttéren az egyik képen zöld, a másikon meg már sárga színű lett a búza. A drága stúdiófelvételektől kezdve, díszletek megépítésén át sok minden került szóba. Ekkor álltam elő javaslatommal, hogy fessük le a búzaszálakat. Teljesen őrültnek tartott mindenki. Ezt a minősítést azóta többször is megkaptam ötleteimre. Aztán végül úgy döntöttek, hogy a búzaszálakat lefestik, mégiscsak ez bizonyult a legjobb megoldásnak

– emlékezett az operatőr.

Csendélet Forrás: BBS

Az Áprilisi riadó-n asszistensként dolgozott Novák Márk, akivel Tóth János gyorsan elmerült az experimentális rövidfilmezés világában: az absztrakt, képzőművészeti igényű Csendélet (1962) és az abszurd-szürreális Kedd (1963) a magyar kísérleti film kiemelkedő alkotásai. Főként utóbbi, amely a francia újhullám eszközeivel nyúlt vissza az ősfilm, a burleszk hagyományaihoz, páratlan kifinomultsággal keverve a slapsticket az abszurddal és a kelet-európai groteszkkel.

Egyik napról a másikra kilukadt a világ

- mondja a politikai áthallásoktól és filmes idézetektől szinte túlcsorduló Kedd csetlőbotló főhőse. Hiába volt viszonylagos szabadság a BBS-ben, a Kedd alkotói "büntetésbe" kerültek: Novák egyetlen nagyjátékfilmjét (Szentjános fejevétele) úgy forgathatta le, ha "megválik" Tóth Jánostól (a később is rendre elgáncsolt rendező 1972-ben öngyilkos lett).

A kísérletezőkedve miatt félig felülről kívül rekesztett, félig önként a kívülállást választó Tóth azért 1963-ban "formalista" játékfilmet forgatott Fábri Zoltánnal (a Nappali sötétség-nek sokszor épp az operatőr visszafogott, mégis feszültséggel teli képei adnak erőt), majd operatőre volt a Szinetár Miklós rendezte "szórakoztató igényű" Háry János-nak (1965). De egyedi, az operatőrt a rendezővel egyenértékű filmalkotóvá emelő látásmódja ebben az időben Huszárik Zoltán mellett tudott kibontakozni. Az oberhauseni nemzetközi rövidfilmfesztivál fődíját elhozó, a lovak "búcsúját" megörökítő Elégia (1965) című filmetűdjük, rendhagyó művészportréjuk, az Amerigo Tot (1969) vagy a hóemberek "életét" elregélő Capriccio (1969) a lírai-experimentális magyar rövidfilm gyöngyszemei (Huszárik zseniális Krúdy-adaptációján, a Szindbád-on Tóth dramaturgként dolgozott).

Aztán a hetvenes években, végre, nagyjátékfilmekben is jobban kiélhette kreativitását – csak félig meglepő módon egy, a klasszikusabb képi világhoz ragaszkodó rendező, Makk Károly oldalán. A rendezővel még az ötvenes évek közepén, a Mese a 12 találatról (1956) forgatásán ismerkedtek meg (Tóth Eiben István segédoperatőreként dolgozott a filmen).

A stadionban az akkumulátor hibája miatt nem indult a felvevőgép. Makk két ököllel verte a hátamat. Kis híján megölt... Így ismerkedtünk meg. Majd alighanem a Fábrival forgatott Nappali sötétség után kerítettünk sort egy kiadósabb beszélgetésre.

– emlékezett Tóth. A viharos kezdet utáni nagy beszélgetésben minden bizonnyal fontos hidat jelentett a két alkotó között a gyermekkori mozis háttér: Makk Károly a berettyóújfalui Apolló mozi tulajdonosának a fia volt. 1968-ban már közösen forgattak (Isten és ember előtt), majd ahogy Tóth fogalmazott "fokról fokra léptünk előre abban a szemléletben és filmi gondolkodásmódban, amelyik nem frontálisan, a közepéről, hanem a szélekről, a holdudvar felől bontja ki a témát" – vagyis abban, a közösen kialakított filmnyelvi megközelítésben, ami Tóth János legjobb három nagyjátékfilmjének, a Szerelem (1971), a Macskajáték (1974) és az Egy erkölcsös éjszaka (1977) jellemzője.

Darvas Lili és Törőcsik Mari a Szerelem című filmben Forrás: Mokép

Tóth János és a Szerelem Makk Károly korábbi filmjeihez képest is kiemelkedő gazdag tárgyi világgal dúsította a rendező ábrázolásmódját. Az Egy erkölcsös éjszaka után mégis megszakadt a munkakapcsolat – egészen 1987-ig, Tóth János utolsó nagyjátékfilmjét szintén Makk számára fotografálta (Az utolsó kézirat képei több ponton is rímelnek a Szerelem-re, lenyűgöző színkezelése az Egy erkölcsös éjszaká-t idézi).

Közben, 1982-ben forgalmazásba került a Csendélet-ből és Tóth önálló kisjátékfilmjeiből (rendező-operatőr: Aréna, Poézis, Shine) összeollózott Örök mozi – ami egyszerre mutatta meg, miként igyekezett Tóth túljutni a hagyományos film kifejezésein, miközben (korántsem ellentmondásos módon) tisztelgett az ősmozi, a némafilmek világa előtt. Pontosabban: művészi önkifejezésének igazi terepén, a BBS- rövidfilmekben, azok kísérleti látásmódjával egyszerre tért vissza a mozgókép eredeti eleméhez, és azokból kiindulva lépett új utakra.

A mozi örök – Tóth aktívan részt vett a magyar némafilmek restaurálásában is, a kilencvenes években a magyar némafilmek felújítását és bemutatását célzó programot dolgozott ki. Egész életműve így lett teljes, és megkerülhetetlen.