Egy katalán kisvárosban ötven éve véres horrorfesztivált rendeznek

A katalóniai Sitgesben, Barcelonától harminc kilométerre 52. alkalommal rendeztek filmfesztivált idén októberben. A fesztivál a neve alapján (Festival Internacional de Cinema Fantàstic de Catalunya) a fantasztikus zsánerekre, azaz leginkább fantasy-re, sci-fire és horrorra fókuszál, valójában tekinthető a világ legfontosabb közönségfilmes, (réteg)műfaji vagy akár horrorfilmes fesztiváljának is. Látható ugyanis a fesztiválon akciófilm, thriller, krimi és még dráma is, de a közönség leginkább a véres horror-jeleneteket díjazza dörgő tapsviharral. Bármennyire rétegműfaj is a horror, a felhozatal közben A-kategóriás fesztiválokat idéz: idén olyanokkal találkozhattunk, mint Sam Neill, Aaron Paul (aki az új, Netflixnek készült Breaking Bad-filmmel érkezett), Patrick Wilson (az Aquaman főgonosza a szintén Netflixes Stephen King-adaptációt, In the Tall Grass-t kísérte), Nikolaj Coster-Waldau (Jamie Lannister a Trónok harcá-ból), a Bond-lány Olga Kurylenko, Gaspar Noé, a rocksztár Glenn Danzig (Misfits) vagy akár Asia és Dario Argento. Ami pedig a filmes kínálatot illeti, láttuk többek között Nicolas Cage, Elijah Wood, Jesse Eisenberg, Daniel Radcliffe, Mia Wasikowska és Udo Kier új filmjét is.

Sitgesben a fesztivál tíz napjára az egész város horrorba öltözik: rengeteg filmes pólót viselő rajongót látni, és még a kirakatokat is horror-elemek lepik el, a pékségekben például levágott ujjakat mintázó lekváros sütit lehet kapni. Idén látványos zombifelvonulás is volt, pedig a fesztivál idei kiadása 1979 poszt-apokaliptikus filmtermését, főleg a 40 éves Mad Max-et ünnepelte, aminek kevés köze van a horror műfajához. Ami a filmes kínálatot illeti, eljut Sitgesbe a legművészibb dráma is, ha vannak benne fantasztikus elemek. Idén Sam Neill kapta az életműdíjat, és az ő filmográfiájából pont egy szerzői drámát vetítettek, ami viszont extrém horrorként is olajozottan működik: ez a Possession a Lengyelországból elszármazott Andrzej Zulawski rendezésében, Neill és Isabella Adjani főszereplésével (mint Neill személyesen is elmondta a sajtótájékoztatón, ez a szörnyes horror valójában egy házasság széthullásáról mesél).

Talán nincs még egy filmes szemle, ami ennyire hasonlítana egy zenei fesztiválra (bár semmiképpen nem komolyzeneire): ide nem annyira intellektuális, mint inkább érzéki és zsigeri élményért jönnek a nézők. A közönség nagyon aktív, hangos, sőt kissé morbid is: lelkes tapsot és üdvrivalgást kapnak például a véres és erőszakos jelenetek, még akkor is, ha nem katartikusnak, hanem épp ellenkezőleg, sokkolónak szánták őket. Így aztán a legesszenciálisabb műfajfilmek működnek a legjobban Sitges-ben: a sok halálozást mutató akció-, thriller- és horrorfilmek, amikben a cselekmény csak alibi a minél több és látványosabb közönségszórakoztató attrakcióhoz, illetve az élethű, bravúros speciális effektusokhoz.

A filmélményeink közül ilyen volt például a Guns Akimbo, Daniel Radcliffe új filmje, amiben a nem túl távoli jövőben egy bűnbanda abból él, hogy embereket uszítanak egymásra, és drónokkal közvetítik a leszámolásokat a neten. Olyanokat pécéznek ki, akiket nem kell félteni, de Daniel Radcliffe irodistájának kedvéért kivételt tesznek. A félszeg fiatalt elrabolják, elaltatják és pisztolyokat szögeznek a tenyerébe, majd ráküldenek egy profi gyilkológépet (Samara Weaving az Aki bújt-ból). Jason Lei Howden rendező a vetítés előtt elmondta, hogy Danny Boyle stílusa ihlette az energikus kameramunkával felvett akciójeleneteket, bár a film erőssége inkább a gátlástalan, felnőtt korhatáros humora. A Bacurau című, Cannes-ban idén a zsűri nagydíjával kitüntetett filmből azt szűrtük le, hogy idén Cannes-ban is volt egy csipetnyi Sitges, ez a film ugyanis mintha a katalán fesztivál műsorára lett volna kitalálva. Éppen ezért nem is értjük, miért díjazták a világ legfontosabb fesztiválján. A nyitány mindenképpen Cannes-ba illő: egy izolált brazil falu szegénységével szembesülünk, de a folytatás már ízig-vérig (és rossz értelemben) B-kategóriás műfajfilm, amiben az Udo Kier vezette, hobbiból ölő halálosztag csap le a falura.

Szintén a közeli és igencsak disztópikus jövőben játszódik a VFW, aminek a címe annyit tesz, hogy Veterans of Foreign Wars, azaz háborús veteránok a főhősei. Ebben a filmben szintén hanyatlik az amerikai közbiztonság, ezúttal egy új drognak köszönhetően. Néhány agg veterán születésnapot ünnepel az egyikük kocsmájában, ahová viszont beszökik egy női bandatag, aki bosszúból egy vagyont érő drogot lopott el a helyi gengszterfőnöktől (amiért az megölte a nővérét). A maffiavezér úgy tervezi visszaszerezni a szajrét, hogy az elvonási tünetekkel küzdő, de nagyon is vérszomjas drogosokat uszítja a kocsmára. A film leginkább John Carpenter Rio Bravo-parafrázisának, A 13-as rendőrőrs ostromá-nak a koppintása veterán színészekkel (Stephen Lang, Fred Williamson). A veteránok és az ostromló sereg véres összecsapásainak hála, esszenciális sitges-i moziélmény volt a VFW, még ha meg is látszott rajta az alacsony büdzsé (a rendező, Joe Begos olyannyira szaporán dolgozik, hogy egyszerre két új filmmel is szerepelt a fesztiválon, a másik a Bliss, amiben szintén egy drog okozza a bonyodalmakat).

Meglepően sok akciójelenetet tartogatott a Come to Daddy című film, Elijah Wood új horrorja is, pedig az alapkoncepciója alapján nem erre lehetett számítani. Wood egy félénk lemezlovast játszik, aki kap egy titokzatos levelet apjától, aki nem sokkal a születése után elhagyta őt és anyját. Megérkezik az elszigetelt tengerparti házban élő öreghez, aki pont a kiköpött ellentéte: egy igazi macsó, de még annak is furcsán viselkedik. A kétszereplős családi kamaradrámának ígérkező, de hamar más irányba forduló film nyaktörő csavarjairól inkább nem írnánk le semmit, legfeljebb annyit, hogy nem okoznak csalódást. Szintén felnőtt korhatáros darab a Judy and Punch, aminek címszereplői Mia Wasikowska és Damon Herriman (utóbbi Quentin Tarantino Volt egyszer egy... Hollywood-jának Charles Mansonje). Herriman itt jóval több játékidőt kapott a Volt egyszer egy... Hollywood-ban látható nyúlfarknyi szerepe után, és annak ellenére dominálja a filmet, hogy inkább antihős, aki szép lassan a valódi főhős, Judy ellenlábasává válik. Punch neve beszélő név: a sikeres marionettművész előadásai egyre erőszakosabbá válnak, ahogy a férfi egyre többször néz a pohár fenekére. Egy nap a feleségére és alkotótársára, Judy-ra is kezet emel. Az eredmény egy Kill Bill-t idéző női bosszútörténet, csak épp a középkori boszorkányüldözések idején.

Bármilyen keveset is játszott Herriman a Volt egyszer egy... Hollywood-ban, így is markánsabb volt a szerepben, mint a Sharon Tate-gyilkosság 50. évfordulójára készített másik nívósabb projekt, a Charlie Says címszerepét játszó Matt Smith. A két film mindenesetre tökéletesen kiegészíti egymást: amit nem tudunk meg Tarantino filmjéből Charles Mansonról és a szektájáról (és az elég sok), az mind benne van Mary Harron filmjében. A rendezőnő korábban az Amerikai pszicho filmváltozatával szerzett nevet, amiben brilliáns alakítást hozott ki Christian Bale-ből, miközben sokat kicenzúrázott a regényíró, Bret Easton Ellis botrányregényéből. Szemben a Volt egyszer egy...Hollywood-dal és hasonlóan az Amerikai pszichó-hoz, a Charlie Says egyfajta feminista verziója egy sorozatgyilkos történetének: a rendező Sharon Tate női gyilkosaira fókuszál, egy manipulatív vezéregyéniség áldozatainak állítva be őket, ami persze vitatható vállalás, de az izgalmas témaválasztás miatt mégis nézeti magát ez az egyébként középszerű film.

Csendesebb volt a közönség két klasszikus stílusú horrorfilmen: a The Vigil Az ördögűző zsidó vallásra hangszerelt változata, Nicolas Cage új filmje, a Szín az űrből (Color Out Of Space) pedig H.P. Lovecraft egyik leghíresebb novellájának adaptációja Richard Stanley rendezésében, akinek ez az első mozifilmje azóta, hogy kirúgták Dr. Moreau szigete rendezői székéből. A nagy visszatérés sajnos csalódást keltő: ma már igencsak elavult a történet, amiben egy meteoriton érkezett idegen létforma dönt romlásba egy tanyán élő családot. Stanley pont egy megfilmesíthetetlen novellát választott: a címszereplő "szín az űrből" a novella leírása szerint semmilyen általunk ismert színre nem hasonlít, a rendező ezzel szemben nagyon is ismerős palettáról dolgozott. Szintén kudarc Jesse Eisenberg és Imogen Poots új filmje, a Vivarium, ami leginkább David Lynch munkásságát idézően rejtélyes és zavarbaejtő, csak éppen minden hiányzik belőle, amiért a kultrendező munkásságát szeretni lehet. Eisenberg és Poots fiatal párt alakítanak, akik megnéznek egy új építésű házat egy frissen felhúzott lakóparkban, de mint a Luis Bunuel-féle Öldöklő angyal karakterei, ők sem tudnak hazamenni. A film az ígéretes koncepció ellenére hamar unalomba fullad.

Hasonlóan misztikus a spanyol El Hoyo, ami viszont jó okkal nyerte meg a fesztivál fődíját. A műfaja vegytiszta fantasztikum: a főhős egy börtöncellának kinéző teremben ébred másodmagával, a szoba közepén egy liftaknával, amiben viszont csak egy étellift köti össze az emeleteket: fentről indul, és csak másodpercekre áll meg. Az első néhány szoba lakói szerencsések, de aztán gyorsan elfogy az étel. Csak fokozatosan derül ki, hogy mi ez a létesítmény, amiben minden hónapban máshol ébrednek a lakók. Aki a lenti szobák egyikébe kerül, annak már csak üres tányérokat kínál a lift, és egy hónapig kell kibírniuk étel nélkül (vagy a cellatársuk húsán), utána pedig semmi garancia nincs arra, hogy jobb emeletre kerülnek. Egyfajta emberkísérletet látunk: kiderül, hogy ha mindenki csak annyit enne, amennyire szüksége van a túléléshez, a lift még a legalsó emeletre is vinne ételt, de mint a főhősnek rá kell döbbennie, erre nem könnyű rávenni a "felső osztályt", bárki is kerüljön oda. A történetet minden fantasztikussága ellenére komolyan lehet venni, akár meg is történhetne valahol és valamikor (mindenre van benne logikus magyarázat), de közben persze roppantul metaforikus is. Az eredmény egy végig feszült, izgalmas és eredeti film, ami közben el is gondolkodtat az emberi természetről, az emberi civilizáció múltjáról és jövőjéről.

Láttunk még néhány kevésbé fantáziadús produkciót is a fesztiválon: Renny Harlin (Die Hard 2., Cliffhanger) hongkongi rendezése, a Bodies at Rest a szegény ember Die Hard-ja, a francia Blind Spot az 1933-as A láthatatlan ember sokadik parafrázisa, a Little Monsters pedig egy új, de nem eléggé ötletes fogás a zombis horror-vígjáték elhasznált műfaján (a címszereplő "kis szörnyetegek" óvodások). Megnéztük az olasz rendező, a fesztiválon életműdíjjal kitüntetett Pupi Avati Il signor Diavolo című új horrorját, amit látva könnyebb megbocsátani Dario Argento frissebb filmjeinek silányságát, ugyanis a 80 éves mester sem tud már olyan húsbavágó filmet készíteni, mint legjobb rendezése, A nevető ablakos ház 1976-ból, vagy Pier Paolo Pasolini utolsó filmje, a Salò, avagy Szodoma 120 napja, amit együtt írtak.

Bár a fesztiválon nem elsősorban a gondolatébresztő filmek domináltak, néhány film az emberiség erőszak iránti vonzalmát is górcső alá vette: ilyen például a Judy and Punch az erőszakos marionettért és a nyilvános kivégzésekért rajongó közönségével, a Bacurau az önkéntes embervadászaival és a Guns Akimbo a leszámolásokat online fogyasztó előfizetőivel. Sitgesben mindenesetre az volt a tapasztalatunk, hogy jobb a destruktív vágyakat a mozi látszatvilágában kiélni, mivel a közönségre egyébként senkinek nem lehetett panasza: a fesztivál profiljába kevésbé illő filmekre is tódultak (gyakori a több utcás sor), és nem csak a jól sikerült véres effekteket tapsolták meg, de a fesztivál logóját, a rendező nevét a főcímben, sőt gyakran a film elején a gyártócégek emblémáit is.