Életművének egy másik jellemző vonása, hogy történetei a világ egészen különböző pontján játszódnak. Mi érdekelte Kubában és a politikai életében, és milyen volt ott forgatni?
Amikor elkezdtünk gondolkodni a film ötletén, elmentem Kubába körbenézni, találkozni a helyiekkel és tanulni az országról, mivel korábban egyszer sem jártam ott. Csak annyit tudtam Kubáról, mint amennyit egy átlagos újságolvasó, a kultúrájáról és történelméről semmilyen mélyreható tudásom nem volt. Kuba vizuális értelemben egészen lenyűgöző ország, különösen a lerobbant karibi épületei miatt, még ha ezek pontosan azt is tükrözik, hogy a kubaiak milyen nyomorúságos körülmények között élnek. Kubában nagyon kevés film készül, és mindegyik gyártási folyamatát az állam felügyeli. Ennek ellenére elkezdtünk beszélgetni a kubai partnereinkkel arról, hogy esetleg Havannában forgatnánk. De hamarosan rájöttünk, hogy ez iszonyatosan körülményes lenne, és végül a kubaiak nemet mondtak, úgyhogy elkezdtünk nézelődni Közép- és Dél-Amerikában, ahol – úgy gondoltuk – sok olyan helyszínt ismerünk, amelyet a filmvásznon el tudunk adni Kubaként. De valahogy mégsem működött ez a terv. Olyannyira nem, hogy végül azon kezdtünk gondolkodni, egyáltalán meg tudjuk-e csinálni ezt a filmet. Szerencsére kapcsolatban maradtunk a kubai producerekkel, és pár hónap után, amikor belátták, mennyire fontos nekünk ez a film, arra jutottak, ha már mindenképpen forgatunk, forgassunk Kubában. Úgyhogy a projekt eljutott egészen az állam legfelsőbb szintjeiig, és végül megkaptuk a zöld utat. A kubaiak pedig aztán abszurd módon nagylelkűen bántak velünk, még ha néha úgy is éreztük, hogy nincs konszenzus a politikai életükben. Tekintélyelvű államban élnek, szóval vagy az történik, hogy nemet mondanak valamire és minden ajtó zárva marad, vagy az, hogy igent, és akkor aztán minden kinyílik.
Hol forgathattak Kubában?
Megengedték, hogy forgassunk katonai támaszpontokon, repülőgépekben, néhány olyan szállodai előcsarnokban, ahol sor került a tényleges robbantásokra. Elképesztő élmény volt olyan helyeken dolgozni, ahová filmstábot korábban egyszer sem engedtek be. Mindenben segítségünkre volt a katonaság, a rendőrség és az állam. Felvehettünk külső képsorokat a Villa Maristáról, forgathattunk a Kubai Állambiztonság főhadiszállásán, pedig ide még kubai stábokat sem engedtek be. Egy ilyen nagy volumenű filmet forgatni – ahol sok repülővel, csónakkal és fegyverrel kell dolgozni, ahol sok az akciójelenet – nagy kihívást jelentett, fel is idézte bennem a Carlos libanoni forgatásának emlékeit: ott sem készült addig ekkora produkció. Egy ilyen munkánál mindig sok nehézség felmerül, mivel rengeteg minden egyszerűen újdonságszámba megy a helyieknek. Nap szinten kellett gyakorlatilag háborúkat lefolytatunk bizonyos dolgokért. De a kubai hatóságok segítsége felbecsülhetetlen értékű volt, a támogatásuk nélkül soha nem tudtuk volna befejezni a munkát. És nemcsak praktikusan, hanem anyagilag is segítettek nekünk.
A Wasp Network – Az ellenállók lényegében kosztümös film, a kilencvenes években játszódik, Fidel Castro egy híradós bejátszásban fel is bukkan. Mondana erről néhány szót, hogy ez miért annyira fontos a film számára?
Nehéz kérdés, mert bármennyire is nem akarok partizánnak tűnni, Castro-hívő sem vagyok. Kuba nem demokrácia, sok alapvető szabadságjogot egyszerűen nem vesznek figyelembe ebben az országban. A kubai emberek pártján vagyok, akik nagyon megszenvedik ezt a rezsimet. Ugyanakkor nem felejthetjük el, hogy ezt az országot több mint fél évszázadon át nagyon keményen érintette az amerikaiak által bevezetett embargó. A lakosságnak ezért magas árat kellett fizetnie. Amikor még a kutatást végeztem a film cselekményének hátteréhez, arra gondoltam, híradóbejátszásokkal fogom majd hitelesíteni a sztorit. Aztán elém került ez a hihetetlen interjú Fidel Castróval, amiben lényegében összefoglalja, miről szól a filmünk! Kicsit aggódtam, hogy ennek használatával Castro-pártinak tűnök majd, de hát hiteles, archív anyag volt, úgyhogy használnom kellett.
Az óceán túloldalán, Miamiban élő kubai menekültek közössége önmagában is moziba illő, komplex világot alkot. Ott pontosan hol forgatott?
A filmünk függetlenfilm, brazil-európai koprodukció, vagyis nem fért bele, hogy rendesen forgassunk Miamiben, csak pár nagyon egyszerű külsőt vettünk fel ott, a belsőket vagy Kubában vagy a Kanári-szigeteken: olyan helyszíneken, ahol könnyű volt rekonstruálni, milyen lehetett Miami harminc évvel ezelőtt. A legnagyobb probléma az volt, hogyan reprezentáljam a filmben a kubai amerikai közösséget, amelynek egészen elképesztően bonyolult a politikai élete. Ráadásul Florida hintaállam, és a kubaiak szavazata nagy következménnyel bír az amerikai politikára nézve. Sok rivális csoport és háborúzó frakció van, rengeteg szervezet, némelyik rendkívül erőszakos, komoly alvilági összeköttetésekkel rendelkezik, de vannak teljesen legálisan működők is. Egy hatalmas csomó az egész, és nehéz volt úgy kibogozni, hogy a cselekményből érthetőek legyenek az alapok a közönség számára.
Ana de Armas karaktere is lenyűgöző, bizonyos értelemben a Penélope Cruz által megformált nőnek a tükörképe.
Nőközpontú kémfilmet szerettem volna forgatni, ahol a főbb szereplők közti emberi viszonyokon van a hangsúly. Nem politikai film készítése volt a célom. Azt akartam, hogy a film olyan egyénekről szóljon, akiket elnyel vagy egyenesen megnyomorít a politika. Ana Margarita Martinez igaz története pedig súlyos traumát rejt. Életteli, szórakoztató figuraként akartam ábrázolni, és Ana de Armas ebben rengeteget segített, fantasztikus jelenléte van a vásznon, számomra igazi revelációt jelentett. Tökéletesen jelenítette meg egy elárult nő szomorúságát, de örömöt, fiatalságot, energiát és naivitást is csempészett a figurába. Nézőként fokozatosan megszeretjük, és elkezdünk osztozni a fájdalmában. A film nem működne a két erős nő nélkül, akik lényegében a cselekmény gerincét biztosítják, és tényleg az ő figuráik megismerése vett rá, hogy készítsem el a filmet.
Korábbi filmjeiben is láthattunk már légi felvételeket, például amikor Maggie Cheung ugrál egyik háztetőről a másikra az Irma Vep-ben, vagy gondoljunk Juliette Binoche-ra a Sils Maria felhői-ben, de most szintet lépett.
El sem tudja képzelni, milyen rémálom volt elkészíteni ezeket a felvételeket. Nagyon izgatottak voltunk, amikor megérkeztünk Kubába, minden lehetségesnek tűnt, olyan nagy volumenű forgatás várt ránk, amilyet korábban el sem tudtunk volna képzelni. És bár tény, hogy ez az eddigi legdrágább filmem, messze nem volt olyan költséges elkészíteni, mint amilyennek a látottak alapján tűnhet, és ez a kubai helyszíneknek köszönhető. Hamar megértettük, hogy az egész szigeten nincsenek turistás repülőgépek, nekünk kellett gondoskodni ezekről, és amerikai magángyűjtőkön keresztül szereztünk Beechcraftokat és Cessnákat, mert ilyen gépeket manapság már nem gyártanak. Szóval abszurd módon komplex volt a film logisztikai háttere, hónapokig kellett dolgoznunk ezen. A légi felvételekhez emellett helikopterekre van szükség, Kubában pedig nincsenek helikopterek. A hadseregre kellett támaszkodnunk, amelynek olyan óriási orosz szállító gépei vannak, amelyek durván teherautó méretűek. Úgyhogy végül minden kétszer olyan bonyolult volt, mint amilyen normális körülmények között lett volna, és eleve normális körülmények között sem lett volna egyszerű. Paradox módon a MiGekkel könnyebb dolgunk volt. Amikor a forgatókönyvet írtam, emlékszem, leírtam egy olyan sort, hogy „Itt felszáll egy MiG-19-es", és arra gondoltam: „Elment az eszem? Hogy fogom ezt megoldani?" Csakhogy mint kiderült, az utolsó néhány, még megmaradt MiG még mindig aktív Kubában. Iszonyúan veszélyes velük repülni, mégiscsak egy korábbi korszak antik gépeiről van szó. De a hadsereg lehetővé tette számunkra, hogy a levegőben és a földön is dolgozzunk velük. Még azt is megengedték nekünk, hogy kamerát nyomjunk egy segédpilóta kezébe, aki az instrukcióink alapján készített felvételeket repülés közben. Sőt még a kubai légierő bázisának irányítótornyába is bemehettünk. Mivel viszonylag szoros költségvetésből dolgoztunk, be kellett érnem a lehető legkevesebb digitális trükkel. A repülős és csónakos felvételek rengeteg időt felemésztettek. Az egyes beállítások megtervezése, a munkafolyamat megtanulása, a sokszoros újratervezés, a pilótákkal való egyeztetés: mindez tényleg sok időt és energiát elvett.
Mit gondol a Kubai Ötös sorsáról?
Szomorú történet, kemény életük volt, nem James Bond-típusú kémek voltak, hanem nincstelen proletárok, akik börtönbe kerültek, és az amerikai-kubai politika túszai lettek. És szerintem unfair tárgyaláson kellett részt venniük. Semmi közük nem volt a Cessnák lelövéséhez, egyszerűen csak beépültek Castro-ellenes szervezetekbe, amelyek valamiféle titkos háborút folytattak az országuk ellen. És akik a Kubai Ötös tagjai közül nem működtek együtt, azok nagyon kemény börtönbüntetést kaptak. René González tizenkét évet töltött a rács mögött: valami önmagánál nagyobb dologba keveredett bele, ami őt, rokonait és kollégáit tönkretette.
A politika szorításába keveredett egyének motívumáról eszünkbe juthat a Május után című filmje. Úgy gondolja, ez állandó téma a munkásságában?
A hetvenes években nőttem fel, úgyhogy a privát és politikai élet összefonódása számomra természetes, én ezt a nyelvet beszélem, ilyen az életem. Az évtizedek során pedig végignéztem, hogyan alakul át a világ. Láttam, hogy a hetvenes évek politikai idealizmusa többé-kevésbé eltűnt. És láttam, ez milyen hatást gyakorolt a generációmra: hihetetlenül pusztítót. Ezzel előbb vagy utóbb mindenkinek szembe kell néznie. De az egész mélyén van valami különösen értékes, és ez a mi cinikussá lett világunkban rendkívül fontos. Én pedig folyton azt érzem, hogy a szóban forgó, egymással ellentétesen működő energiák között őrlődöm.