Az Apollo 13 Ron Howard egyik legjobb filmje, egy igazi blockbuster minden elemével: igaz történeten alapul, erős színészgárdával és lenyűgöző látvánnyal ragadja meg a nézőket.
Az ominózus űrhajó 1970 áprilisában indult útnak a Holdra, három asztronautával, Jim Lovell-lel (Tom Hanks), Fred Haise-szel (Bill Paxton) és Jack Swigerttel (Kevin Bacon) a fedélzetén. Már az indulás előtt gyűlnek a baljós jelek, főleg az, hogy az eredeti pilótát, Ken Mattinglyt (Gary Sinise) a kanyaró veszélye miatt nem engedik részt venni a küldetésen, így a nála jóval fiatalabb Swigert veszi át a helyét a már összeszokott csapatban, a szituációt pedig a másik két tag jól láthatóan nem szíveli, de elfogadja.
Egy meghibásodás miatt viszont a művelet félbeszakad, a legénység pedig azzal kénytelen szembesülni, hogy életük egy hajszálon függ: az oxigénhiány és a kihűlés veszélye mellett próbálnak visszatérni a Földre, miközben a lenti irányítócsapat is fáradhatatlanul azon dolgozik, hogy a segítségükre legyen.
Ron Howard filmje annak ellenére képes az utolsó percig tartani a feszültséget, hogy tudjuk, mi lesz a vége.
Bár a legenda szerint az egyik tesztvetítésen egy néző arra panaszkodott, hogy a befejezés túl hollywoodi, egy ilyen esetet biztos nem élték volna túl az asztronauták, a többség feltehetően tisztában van azzal, hogy mindhárom űrhajósnak sikerült visszatérnie épségben a Földre (aki mégsem, attól elnézést kérek).
Az idézett nézőnek abban mindenesetre igaza volt, hogy
az Apollo 13 minden ízében hollywoodi film egy olyan amerikai álomról, ami nem valósul meg,
a főszereplők nem érik el hőn áhított céljukat. Hősei egyszerre bámulják áhítattal és szomorúsággal a Holdat, amihez bármilyen közel is kerülnek, elérni nem tudják. És legyen ez bármilyen extrém példa is, a beteljesületlen álom témája annyira univerzális, hogy gyakorlatilag bárki képes együttérezni ezekkel a karakterekkel, akár csak erre az egy pillanatra is.
Ez a keserédes érzés gátolja meg, hogy szirupossá váljon a végeredmény. A célhoz oly' közel kerülő, mégis szó szerint kisodródó űrhajósok kálváriája egy, a helyzethez képest happy endben csúcsosodik ki, így a csalódás és az öröm kettős érzése marad meg a nézőben.
Az a bizonyos amerikai büszkeség most teljesen megérdemelt: ahogy emberek milliói 1970-ben, úgy a néző is végig szívből szorít annak, hogy bárhogyan, de hazajöjjenek ezek a fiúk. A karakterek közti dinamikát hihető mennyiségű feszültség jellemzi, nem nyomja el a filmet, de megmenti attól, hogy unalmassá váljanak.
Bill Paxton, Kevin Bacon és Tom Hanks játéka igazi csapatmunka: Hanks Jim Lovellként igazi vezető, Paxton Fred Haise-ként a tapasztalt és megbízható partner, míg Kevin Bacon a beugró pilóta Jack Swigertként az új fiú a bandában, akinek a jelenléte némi személyes drámát, belső konflikusokat visz a legénység tagjai közé. Az állítólagos betegsége miatt otthon maradt Gary Sinise az "átlagember" ebben a szituációban, aki gond nélkül félreteszi a csalódottságát, mikor a társai segítségre szorulnak. Ed Harris pedig a földi irányítás vezetőjeként ad egy biztos pontot a káoszban.
A film hatása érezhető többek között a Gravitáció-n, ami még extrémebb helyzetben mutatja meg a magányt és a kiszolgáltatottságot az űrben, valamint a 2015-ös Mentőexpedíció-n is, ahol az egész világ összefog azért, hogy hazahozzák a Marson ragadt Matt Damont.
Az Apollo 13 hatásosan, átélhetően, és - ami talán a legfontosabb - az azt megillető tisztelettel mutat be egy majdnem tragédiába fulladó eseményt. Karakterei emberiek, esendők, a történet magával ragadó, az effektek 25 év távlatából is lenyűgözőek.
És természetesen egy szállóigét is köszönhetünk neki:
Houson, valami baj van!