60 éve kakukk módjára érkeztek az idegenek

Le village des damnés Village of the Damned Year: 1960 - uk usa Director: Wolf Rilla

H. G. Wells 1897-es Világok harca című regényklasszikusa óta se szeri, se száma a földönkívüli invázióról fantáziáló sci-fi horroroknak, amelyek közül a 60 éve, 1960-ban bemutatott Az elátkozottak faluja (The Village Of The Damned) máig az egyik legeredetibb. Akár a modern horror egyik korai prototípusát is tisztelhetjük Wolf Rilla filmjében, aki látványos effektusok, monstrumok és űrhajók felvonultatása helyett szinte dokumentarista filmet forgatott kakukkmadár módjára terjeszkedő idegenekről.

The Midwich Cuckoos, azaz "Kakukkok Midwichben" - ez a címe a film alapjául szolgáló, John Wyndham által jegyzett regénynek, ami talán többet árul el a film cselekményéről. Egy poros angol faluban hirtelen ténylegesen is megáll az élet: a teljes népesség elveszíti az eszméletét. A hatóságok megpróbálnak bejutni a faluba, de amint közel érnek, náluk is eszméletvesztés lép fel, míg kimenekítve azonnal magukhoz térnek, mintha valami ördögi aura nyílt volna a falu körül. Néhány óra múlva aztán minden falubeli magához tér, mintha mi sem történt volna. A hatóságok vizsgálódnak, és hamar kiderül, hogy a falu összes nemzőképes nője teherbe esett, és a fogantatás pont a rejtélyes órákra datálható. Mindez a feje tetejére állítja a helyiek életét, de a borzalmak java még hátravan: a megszületett gyerekek abnormálisan gyorsan nőnek, kísértetiesen hasonlítanak (egytől egyig platinaszőkék), és mint idővel kiderül, telepatikus kapcsolat van közöttük, kollektív tudatuk van, mentesek az érzelmektől, természetfeletti képességek birtokosai, de főleg egy földönkívüli faj utódai.

Martin Stephens a filmben Forrás: AFP

60 éves a film, de akár ma is készülhetett volna, olyannyira mentes az üresjáratoktól (78 sallangmentes percre csupaszították le): a film legelején a helyi tanár, Gordon Zellaby (George Sanders) belekezd egy telefonhívásba, majd szinte azonnal összeesik (innen szerez tudomást a külvilág a különös eseményekről). Míg egy kortárs horrorban negyedóránként futószalagon érkezne egy sokkhatással operáló jelenet, itt az idegenektől származó gyerekek csak idővel mutatják ki a foguk fehérjét, addig szinte dokumentumfilmet látunk (amin meglátszik, hogy a rendező a televíziózás felől érkezett), amit rejtélydramaturgia mozgat, és apró, de annál zavarbaejtőbb és baljósabb fordulatok töltenek meg feszültséggel.

Barbara Shelley, Martin Stephens és George Sanders Forrás: AFP

A filmben leginkább a tanárral azonosulhat a néző, ő a főhős, és az ő kálváriája tölti meg élettel ezt a szenvtelenül elmesélt történetet. Miközben a faluban a szeplőtelen fogantatások kavarják fel az állóvizet, a professzor élete is fenekestül felfordul. Neki és feleségének is gyereke születik (Martin Stephens), később pedig ő tanítja az immár szegregált csoportot. Igyekszik egy tudós nyitottságával és optimizmusával hozzáállni a jövevényekhez, harcol értük, amikor az angol hírszerzés már az elpusztításukat fontolgatja. (Kiderül, hogy a világ több pontján is születtek hasonló gyerekek, viszont a fejlődő országokban hamar megölték őket, végül pedig a Szovjetunióban is). A főhősnek egész világnézetéből kell kiábrándulnia, amikor rájön, hogy a történelem és a civilizáció nem feltétlenül a világ (pontosabban ezúttal az univerzum) békéje felé halad, és a paranoiást is üldözheti valami. A sci-fi horrorok archetipikus őrült tudósával ellentétben ő nagyon is épelméjű, de ettől még gyarló antihős: szinte több benne a közös az intellektuális, pragmatikus és fegyelmezett idegen gyerekekkel, mint a lincselő kedvű falusiakkal és hatóságokkal. Mivel a gyerekek a szövetségesüknek tekintik, rá hárul a feladat, hogy leszámoljon velük, viszont nincs könnyű dolga, hiszen ismerik, mint a tenyerüket, szinte olvasnak a gondolataiban.

George Sanders Forrás: AFP

A színleg megnyugtató happy enddel, valójában vészjóslóan záruló filmet allegóriaként is szokás értelmezni. A filmtörténészek szerint a kommunizmustól való hidegháborús félelmek tükröződnek benne, és valóban konformizmus és kollektivizmus fenyegeti a hagyományos életmódot, viszont az sem elhanyagolható tény, hogy Wolf Rilla Németországot hagyta ott a náci hatalomátvétel idején, a szőke gyerekek kvázi egyfajta Hitlerjugendet formálnak, a II. világháború és a holokauszt pedig éppúgy a társadalmi progresszióban való csalódást jelentette akkoriban, mint a filmbeli tanár számára a földönkívüli faj agressziója. A film nemcsak kora lenyomataként, de univerzálisabb allegóriaként is tételezhető, szóljon akár a generációs konfliktusokról (az ifjúság mindenkori radikalizmusáról), vagy a gyerekvállalástól való félelmekről.

A kis büdzsés filmből kasszasiker lett, készült folytatása (Elátkozottak gyermekei, 1964), majd 1995-ben egy sikeres rendező, John Carpenter által készített, kevéssé sikeres remake-je is (olyan sztárszínészekkel, mint Christopher Reeve és Mark Hamill). A film jelentősége azonban túlmutat a sikerén: addig szokatlan módon gyerekszínészeket használtak horrormonstrumként, ami annyira merész ötlet volt, hogy az MGM stúdió inkább Nagy-Britanniába költöztette a forgatást. Addig a gyerekek inkább filmek főhősei voltak a romlott felnőttek ellenében, ezt a felállást fordította meg Az elátkozottak faluja. És tette trenddé, elég olyan filmekre gondolni, mint az Ómen, Az ördögűző vagy A kör. A film az egyik első modern horrorként is tételezhető: bár a horror modern éráját inkább az 1968-as Az élőhalottak éjszakájá-tól datálják, Wolf Rilla már nyolc évvel korábban sokat felmutatott abból, ami George A. Romero filmjét sikeressé tette.