Szex és erőszak a lányiskolában

A tizedes háreme

Ötven évvel ezelőtt (1971. május 28-án) mutatták be az amerikai mozik Don Siegel és Clint Eastwood sötét erotikában, nemi indulatokban és neurózisban meghempergetett polgárháborús melodrámáját, A tizedes háremé-t. 

A Thomas P. Cullinan 1966-os regényéből készült A tizedes háreme mind Don Siegel rendezői, mind Clint Eastwood színészi pályafutását tekintve rendhagyó alkotás. Siegel itt jutott a legközelebb ahhoz, hogy – elszakadva a westernek, akció- és bűnfilmek világától – megvalósítsa művészi elképzeléseit, Eastwood pedig először próbálkozott azzal, hogy kitörjön a Sergio Leone Dollár-trilógiája fémjelezte, egyre szűkebbnek érzett szerepkörből, és végre valódi érzéseket jeleníthessen meg játékában. De ha csak az egyetlen évtized alatt – 1968 és 1979 között – készült öt közös filmjüket vesszük számításba (a másik négy: Coogan blöffje, Két öszvér Sára nővérnek, Piszkos Harry és Szökés Alcatrazból), A tizedes háreme akkor is kilóg a sorból. A hangsúly ugyanis ezúttal nem az akción, hanem a lélektani drámán van.

A tizedes háreme (Clint Eastwood és Elizabeth Hartman) Forrás: Universal Pictures

Sőt. Hiába játszódik a film az amerikai polgárháború idején, Siegel jóformán mellőzi a valódi akciójeleneteket – s bár a mindvégig egy helyszínen, egy bentlakásos lányiskolában kibontakozó, többszereplős csábítás- és árulástörténetet folyamatosan átitatja az erőszak fenyegető ígérete, a háborgó indulatok csak ritkán (ám akkor igen nagy hatással) csúcsosodnak ki fizikai agresszióban.

A filmben a freudi pszichoanalízis ölelkezik a déli gótikával. 1863-ban Mississippi államban John McBurney (Eastwood), az északi haderő tizedese csata közben súlyosan megsebesül. A férfira a közeli lányiskola egyik növendéke, a 12 éves Amy talál rá, és segít neki eljutni a kizárólag nők lakta iskolához, ahol az intézmény vezetője, a vénkisasszony Martha Farnsworth (Geraldine Page) először azt javasolja, az ellenséges katonát adják a déli járőrök kezére, majd némi gondolkodás után úgy határoz, előbb segítsenek visszanyerni a jenki egészségét.

Sajátos helyzet alakul ki, az ápolók egyben börtönőrök is, akiket a lassan felépülő McBurney úgy igyekszik kijátszani egymás ellen, hogy minden vonzerejét bevetve, szép szavakkal és hazugságokkal manipulálva egyenként elcsábítja a vágyakozó nőket, legyen szó kiskamaszról, feslett bakfisról, rabszolgáról vagy tapasztalatlan középkorú tanítónőről.

A tizedes háreme (Pamelyn Ferdin és Clint Eastwood) Forrás: Universal Pictures

A fokozatosan kibontakozó "szerelmi" sokszögben McBurney szándékai a legvilágosabbak: tisztában van vele, hogy ellenséges katonaként az egyetlen esélye a túlélésre, ha maga mellé állítja a nőket, elérve, hogy mindaddig ne dobják ki a biztonságot jelentő házból, amíg elég erőt nem gyűjt ahhoz, hogy maga szökjön meg. Csakhogy a csatamezőről egy újabb, ezúttal főként lelki síkon vívott háborúba csöppent, az intézmény lakóinak vele kapcsolatos vágyait egyaránt színezi eltérő életkoruk, tapasztalataik és társadalmi hátterük – McBurney ezeket a különböző hiányokból fakadó vágyakat próbálja afféle "lelki szerepjátékban" meglovagolni, igaz, végül épp azt az igazgatónőt utasítja vissza, aki maradásának legfőbb záloga, és aki ráadásul a legsötétebb szexuális titkot őrzi.

A tizedes manipulatív játéka nemcsak Miss Martha csalódottsága miatt, de észszerűen is a visszájára fordul: a hazugságok és párhuzamos viszonyok féltékenységet és bosszút szülnek. Ha korábban McBurney mindannak az ideálja lehetett, ami a nők életéből hiányzott, akkor szinte természetes, hogy a becsapott nők nemcsak a saját bűneiért akarják megbüntetni, de szükségszerűen rajta óhajtják kiélni mindazt az utálatot, amelyet korábban más férfiak kiváltottak belőlük.

A tizedes háreme (Geraldine Page és Clint Eastwood) Forrás: Universal Pictures

Don Siegel szerint A tizedes háreme alapvetően arról az "általános női vágyról szól, hogy kasztrálják a férfiakat". Kétségtelen, hogy a lányregényeket és fülledt férfifantáziákat egyaránt idéző alaphelyzetből Siegel 105 percben fokozatosan és kíméletlenül bont ki egy sötét erotikában és neurózisban tobzódó, a thriller és lélektani horror elemeit sem nélkülöző drámát, amelyben egy üszkösödő láb már a kezdetektől fallikus szimbólummá válik.

Ugyanakkor A tizedes háreme nélkülözi a tiszta, ártatlan hősöket – a lányiskola zsúfolásig van tele szánnivaló, kétségbeesetten vergődő és bármilyen aljasságra képes emberekkel, beleértve McBurney-t is. Így aztán szó sincs arról, hogy Siegel kizárólag a nőharagot jelenítené meg.

Sőt, a film zsenialitása egyebek mellett épp abban áll, hogy nem foglal egyértelműen állást a nemek harcában: Siegel már a kezdetektől folyamatosan váltogatja az igazság megismeréséhez szükséges – a néző azonosulását és elidegenítését egyaránt megcélzó – nézőpontokat, teljes körben megrajzolva az emberi gyarlóságot. Leginkább ebből a szempontból érdemes összevetni Siegel alkotását Sofia Coppola 2017-es, a cannes-i filmfesztiválon rendezői díjat nyert Cullinan-adaptációjával: a Csábítás-ban ugyanis valóban érvényesül az a határozott alkotói szándék, hogy a regény női olvasatát jelenítse meg, így azonban (Siegel filmjével ellentétben) szűklátókörűvé válik, egyúttal kilúgozza a történet valódi izgalmát.

A tizedes háreme (Jo Ann Harris és Clint Eastwood) Forrás: Universal Pictures

Siegel filmjének másik nagy erénye, hogy hagyja kibontakozni Eastwood árnyalt játékát, akiről ebben a filmben derült ki, hogy jelenléte bátran mérhető akár egy olyan legenda alakításához is, mint a magát tisztességesnek mutató, tekintélyelvű, a mélyben viszont rendkívül romlott igazgatónőként brillírozó Geraldine Page.

Bemutatásakor A tizedes háreme mégis óriási bukás volt, főként a forgalmazó Universal miatt, amely alig költött reklámra. Ráadásul a korlátozott publicitást kapó mozielőzetesben és plakátokon is rosszul pozicionálták a filmet: úgy harangozták be a polgárháború idején játszódó erotikus drámát, mintha egy újabb lövöldözős Eastwood-film volna, nem kevés csalódást okozva ezzel azoknak a nézőknek, akik eljutottak a filmszínházakba, s ahelyett, hogy ismét azt látták volna, hogyan lesz úrrá a férfiasság moziidolja a gyilkos körülményeken, azt kellett végignézniük, miként áll rajta bosszút maroknyi elárult nő.

A tizedes háreme (Mae Mercer és Clint Eastwood) Forrás: Universal Pictures

Az elmúlt ötven évben persze sokat nőtt A tizedes háreme kritikai elismerése, de még mindig nem került az őt megillető helyre – és ennek csak egyik, nem mellékes "tünete", hogy a kiváló komponista Lalo Schifrin (pályafutásán ugyancsak rendhagyó) 19. századi motívumokat 20. századi modern szimfonikus zenével ötvöző, olykor csembalóval vagy orgonával kísért, hol nyomasztó, hol hátborzongató, de leginkább kiábrándultságot sugárzó nagy ívű muzsikája teljes terjedelmében jóformán hozzáférhetetlen a filmzenerajongók számára.

Siegel és Eastwood filmje sajátos mikrokozmoszban, egyértelmű állásfoglalás nélkül vizsgálja a nemek harcát, nélkülözve az álszent politikai korrektséget, az emberi lélek legmélyére ásva. Semmi kétség: ma már nem lehetne leforgatni egy olyan filmet, amelyben mindenki szörnyeteg, de minden szereplőben felismerhetjük önmagunk legrosszabb oldalát – s amelyben éppúgy nincs erőltetett ítélkezés, mint ahogy könyörület sem.