Aljas, sunyi, nárcisztikus, de sebezhető

Daniel Craig - New James Bond movie Casino Royale

Érzelemmentes pszichopatából szentimentális visszavonult ügynökké vált: hosszú utat tett meg James Bond, mióta Daniel Craig magára vette a 007-es öltönyét, az elmúlt tizenöt évben készült Bond-filmek pedig amellett, hogy sorra megdöntötték a sorozat korábbi tabuit, egyben konzerválták is a brit ügynök macsókarakterét.

A James Bond-sorozat egyebek mellett annak köszönheti több mint hatvanéves népszerűségét, hogy mindig kaméleonként alkalmazkodik az új trendekhez, miközben saját karakteres vonásait folyamatosan megőrzi. Amikor a hidegháború izgatta a közéletet, a brit ügynök a vörösökkel szállt harcba (Oroszországból szeretettel), amikor az Alien- és a Star Wars-filmek hatására a sci-fi műfaja vált népszerűvé, Bond az űrben szállt szembe a terroristákkal (Holdkelte), a nyolcvanas években a Die Hard és a Halálos fegyver fosztotta ki a kasszákat, a franchise az említett amerikai akciófilmek divatját lovagolta meg (Halálos rémületben, James Bond, a magányos ügynök), amikor pedig az internet térnyerése révén a tömegmédia szerepe még lényegesebbé vált, az aktuális főgonosz is ennek átvételén mesterkedett (A holnap markában). A kétezres években a realista megközelítés és a popkulturális hősök eredettörténetének a bemutatása jött a divatba, élen Christopher Nolan Batman-filmjeivel, így a sorozaton a kezdetek óta munkálkodó Broccoli családnak sem kellett több.

Daniel Craig személyében egy olyan Bondot tártak a világ elé, amely a korábbiaknál közelebb áll a Ian Fleming által megalkotott karakterhez, azaz ahhoz hasonló, mint ahogyan egy átverésből, gyilkolásból élő ügynököt a valóságban is elképzelnénk: bunkó, kíméletlen, hidegvérű, sunyi és brutális.

Az ortodox rajongók egy része persze teljesen érthető módon szisszent fel Craig debütálásakor: ez a világ már távol áll Roger Moore naiv bájjal meghintett filmjeitől. Bár tegyük hozzá: Daniel Craig nagyon jó színész, művészfilmekben és színpadon is sikeres volt korábban, játszott többek között Koltai Lajos Sorstalanságában is.

Casino Royale Forrás: InterCom

Az pedig már a Casino Royale főcím előtti fekete-fehér jelenetében kiderül, mire is számíthatunk a továbbiakban. Prágában a brit titkosszolgálat egyik titkos adatokkal seftelő egységparancsnoka éjszaka betoppan az irodájába, a félhomályban a 007-es ügynök már várja. A fickó egyből tudja, miért kereste fel a brit kém, pisztolyt ránt, de üres a tára, mire Bond előkapja a saját stukkerét. A férfi nem ijed meg, azt feltételezi, hogy a frissen kinevezett ügynök még sosem ölt korábban, így úgysem húzza meg a ravaszt, de hamar kiderül, a kém éppen néhány perccel korábban végzett az áruló egyik emberével.

– Megnyugtatom, a második gyilkosság könnyebb lesz – mondja a fickó, mire Bond golyót repít a fejébe, majd jéghideg tekintettel, érzelemmentes hangon csak annyit felel: szerintem is.

Martin Campbell nem először reformálta meg minden idők leghosszabb ideje futó szériáját: 1995-ben ő rendezte a Goldeneye - Aranyszem című epizódot is, amelyben egyfajta válogatáskazettaként helyezte egymás mellé a korábbi részek legfontosabb jellemzőit: Sean Connery eleganciája, Roger Moore játékossága és a Timothy Dalton főszereplésével készült epizódok akcióvilága egyaránt megjelent Pierce Brosnan debütálásában.

Kár, hogy a későbbi folytatások feneketlen zsákutcába terelték a szériát, a brit ügynökből egy komolyan vehetetlen, bájgúnár ficsúr lett, az alkotók pedig a 2002-es Halj meg máskor-ra olyannyira eleresztették a fantáziájukat a sci-fi elemek terén, hogy nehéz volt eldönti: James Bond-mozit, vagy az azokat parodizáló Austin Powers legfrissebb kalandját látjuk-e a vásznon.

Ráfért tehát a vérfrissítés a sorozatra, a rendezői székbe visszaülő Martin Campbell pedig - mint a fentebb bemutatott kezdő jelenetsorban is illusztrálja - friss vizekre terelte a titkosügynök történetét, és szakított a világ megmentéséért tüsténkedő kém korábbi romantizálásával.

Azt Sean Connery, Roger Moore vagy Pierce Borsnan hamiskás mosolya mögött is érezhettük, hogy a humanitás mellett a figurát sokkal inkább a hivatásával járó luxuséletmód hajtja: miközben trófeaként gyűjti a Playboy-címlaplányokat és két kanállal merít a kulináris élvezetekből, valamint a legdrágább sportkocsikat hajtja, szinte csak úgy mellesleg megmenti az emberiséget egy végzetes pusztító fenyegetéstől, amely általában egy világuralmi terveket dédelgető diktátor vagy terrorista képében jelenik meg. Ezekkel a sémákkal a Casino Royale sem szakít teljesen, de

a korábbi rózsalovagoknál jóval hihetőbben és realisztikusabban ábrázolja a cél érdekében mindenkit átverő és mindenkin átgázoló ügynököt, aki lényegében szuperpozícióban lebeg a társadalom felett azáltal, hogy nem csupán a pénzt, a paripát és a fegyvert biztosítja számára a brit titkosszolgálat, de indokolt esetben gyilkolhat is.

Casino Royale Forrás: MGM/UA

Így vált a kétezres évek közepére James Bond egy sunyi tekintetű szociopata vérebbé, aki hidegvérrel végzi a feladatát, és akiből egy élet kioltása éppen annyi érzelmet vált ki, mint egy papírlap kettétépése.

Sokat mondó az a huncut mosoly, amely akkor jelenik meg az arcán, amikor megakadályozza egy repülőgép felrobbantását és végignézi, ahogyan a merénylő a szeme láttára repíti magát a levegőbe tévedésből. De látszólag a szerelme elvesztése sem hatja meg: nem sokkal az őt eláruló nő halála után a főnöke, M megkérdezi tőle, szüksége van-e némi pihenőre, a férfi azonban visszakérdez, hogy miért is lenne, elvégre „a ribanc meghalt, a munka pedig el van végezve".

De nem csak ebből a szempontból volt formabontó a Casino Royale, előszeretettel számolt le vagy űzött gúnyt a sorozat névjegyeivé vált elemeiből. Az egyik jelenetben, amikor Bond kikéri a szokásos vodka-martinijét, a csapos megkérdezi tőle, hogy rázva vagy keverve kéri-e, mire az ügynök idegesen csak annyit felel, ne szórakozzon, csak hozza már. De szintén hangsúlyos, hogy a szériából szinte teljesen kivesztek a high-tech kütyük: nincsenek robbanó golyóstollak, kétéltű járművek, lényegében egy géppuskákkal felszerelt sportautóval vagy egy közeli áramhálózatok pillanatnyi megszakítására képes karórával ki is merül a kém futurisztikus eszköztára.

A Casino Royale-nál is drasztikusabban írta át a franchise szabályait A Quantum csendje, csak sajnos nem jó értelemben. A Bond-epizódok korábbi bája nyomokban sem érhető tetten a 2008-as filmben, noha Marc Forster rendező néhány évvel korábban, a szellemes Felforgatókönyv című vígjátékkal bizonyította a kiváló stílus- és humorérzékét. Utóbbiakból itt semmit sem tapasztalhatunk: a történet – a széria történetében először – közvetlenül az azt megelőző rész után játszódik és Martin Campbell nihilista megközelítését áthúzva kiderül, az ügynököt mégiscsak szíven ütötte a szerelme elvesztése, a film során a könyörtelen bosszúhadjáratát követheti végig. A produkción jól érződik, hogy nem sokkal a forgatás előtt robbant ki a hollywoodi írósztrájk, a készítők félkész szkriptből gazdálkodtak, a végeredmény ugyanis egy lelketlen, Jason Statham-filmekre emélkeztető non-stop akciósorozat, felejthető karakterekkel és érdektelen cselekménnyel. Több szót nem is érdemes vesztegetni rá, nagyítóval kell keresni azokat a jeleneteket, amelyekre a megtekintése után akárcsak néhány nappal is emlékeznénk.

A Quantum csendje Forrás: EON Productions/Quantum of Solace © 2008 Danjaq, LLC, United Artists Corporation, Columbia Pictures Industries, Inc. All Rights Reserved./Karen Ballard

A csorbát azonban csakhamar kiküszöbölte a Skyfall. A direktori széket ezúttal az Amerikai szépséget rendező, Oscar-díjas Sam Mendes foglalta el, aki nagyívű, apokaliptikus hangulatú drámában szőtte tovább a titkosügynök történetét. A rendező egy pillanatig nem tagadta, hogy az új epizód kapcsán A sötét lovag jelentette számára a kiindulási pontot, a párhuzamok szembetűnőek:

James Bond ezúttal éppen úgy meghasonul saját magával és a múltjával, mint Batman Christopher Nolan ábrázolásában, az ellenlábasa pedig egy Jokerre emlékeztető elmebeteg, ripacs terrorista, aki mindig két lépéssel előtte jár.

A történet ezúttal egy olyan adathordozó körül bonyolódik, amely tartalmazza mindazon ügynökök nevét, akik korábban beépültek valamilyen bűnszövetkezetbe, így a lista kikerülése a halálos ítéletüket is jelentené egyben. Bondot főnöke, M egy bevetés során lényegében feláldozza az akció sikere érdekében, így a halottnak hitt kém egész hivatásából és a teljes brit hírszerző ügynökségből is kiábrándul, visszavonul, de a társai fenyegetettségének hatására végül ismét szolgálatba áll.

Skyfall Forrás: Fórum Hungary

Sam Mendes látszólag még inkább szembemegy a Casino Royale ridegségével, és minden korábbinál érzékenyebben közelít Bond karakteréhez, annak tragikus gyerekkorát is feltárva, de valójában nem mond ellent Martin Campbell víziójának, csupán feltárja, melyek voltak azok a töréspontok, amelyek végérvényesen deformálták a főszereplő személyiségét.

Szintén rendhagyó húzás a Skyfall-ban, hogy bár a teljes Daniel Craig-érában megszokhattuk, hogy a 007-est igencsak szerényen látják el high-tech kütyükkel, ezúttal azonban a gyermekkorának vidéki tanyáján játszódó western eposzokra emlékeztető fináléban kizárólag a fizikai erejére és egy öreg sörétes puskára számíthat.

Spectre - A Fantom visszatér Forrás: SPECTRE © 2015 Metro-Goldwyn-Mayer Studios Inc., Danjaq, LLC and Columbia Pictures Industries, Inc. All rights reserved./Jonathan Olley

Az ízlés kérdése, hogy a Skyfall a James Bond-sorozat egyik legjobb darabja-e, azonban kétségtelen, hogy az egyik legambiciózusabb. Éppen ezért fogadhattuk izgatottan, amikor kiderült, hogy Sam Mendes a következő epizódra is benevezett, sajnos azonban képtelen volt átugrani a saját maga által felállított lécet. A Spectre - A Fantom visszatér esetében is érvényesült a sorminta: a Daniel Craig főszereplésével készült mozikból csupán minden második sikerült jóra. Noha a főcím előtti akciójelenet a széria egyik leglátványosabb pillanata, azt követően kétórányi unalom vár ránk. Hiába rángatják elő a franchise legikonikusabb főgonoszát, Blofeldet, ráadásul a zseniális Christoph Waltz alakításában, a karakterét elfelejtették tisztességen megírni. Miként a teljes forgatókönyvet is: a történet zavaros és jellegtelen, teljes mértékben hiányzik belőle a feszültség és drámaiság, ami a Casino Royale-t vagy a Skyfall-t jellemezte, a végeredmény egy olyan tucat blockbuster, amit azelőtt elejtünk, hogy a mozi kijáratánál a szemetesbe hajítanánk a pop-cornos zacskót.

Nincs idő meghalni Forrás: MGM/UA/Fórum Hungary

Nem voltak kedvezőek az előjelek a Nincs idő meghalni esetében sem, hiszen a búcsúdalt eredetileg a Trainspotting alkotója, Danny Boyle készítette volna, de az angol rendező a mindig jól hangzó kreatív problémákra hivatkozva hamar kiszállt, ezt követően pedig a független filmes érából érkezett, így a nagyköltségvetésű produkciókban járatlan Cary Joji Fukunaga vette át a helyét. Ráadásul a forgatókönyvön hét szerző is dolgozott, ami általában szintén nem jó ómen.

Az alkotók azonban alaposan rácáfoltak az aggodalmakra:

a Nincs idő meghalni minden idők leggrandiózusabb James Bond-filmje lett, amely amellett, hogy kifejezetten hagyományőrző módon viszonyul a franchise-hoz, még a Daniel Craig-mozikhoz képest is kirívóan tabudöntő.

Egyrészt a klasszikus részekhez hasonlóan a kémnek ezúttal is egy saját szigetet birtokló szupergonosz világuralmi terveit kell keresztülhúznia, miközben egymást váltják az egzotikus tájak Kubától Kelet-Ázsiáig, ráadásul ezúttal a high-tech dolgok sem hiányoznak az ügynök eszköztárából. Másrészt azonban aligha lóghatna ki jobban a hagyományos Bond-filmek közül: amellett, hogy a kínosan kötelező diverzitás jegyében Bond utódjaként feltűnik az első női 007-es, a brit ügynököt még sosem láthattuk korábban ennyire öregnek, fásultnak, meggyötörtnek és a nyilvánvaló alkoholproblémái is jóval szembeötlőbbek; még egy lövöldözés kellős közepén sem rest gyorsan lehúzni egy felest.

Nem véletlenül nincs jó hangulata, a szakmájától visszavonulva nem szeretne többet némi nyugalomnál új szerelmével, az állandó paranoiája azonban nem engedi pihenni a lelkét. És amikor egy titokzatos terroristacsoport rátalál egy eldugott olasz kisvárosban, be is igazolódnak a félelmei: úgy dönt, végképp szakít a múltjával, így a nőt is magára hagyja és önkéntes száműzetésbe vonul. Azonban természetesen nem lapulhat sokáig az asztalfiókjában a jelvénye, miután kiderül, hogy a bűnszervezet egy mesterséges vírust szabadítana az emberiség nyakára egy ázsiai laboratóriumból.

Az alapsztori kapcsán ironikus, hogy éppen a koronavírus miatt kellett másfél évvel elcsúsztatni a premiert, de hálásak lehetünk a stúdiónak, hogy nem adták el a jogokat valamelyik streaming-szolgáltatónak, hanem megvárták a járvány visszaszorulását.

A Nincs idő meghalni ugyanis igazi nagyvászonra kívánkozó mozi, amely káprázatos képi világával, látványos akciójeleneteivel, drámaiságával és epikusságával Hollywood hőskorát idézi.

Forrás: AFP/Mladen Antonov

Hozzá kell tenni, cseppet sem tökéletes mű. Ellenben elég unalmas. A közel háromórás játékidő szinte mindvégig Bond karakterére koncentrál, a terroristák vezérét zseniálisan alakító Rami Maleknek alig nyílik lehetősége kibontakozni, a sorozat emblematikus főgonosza, az ezúttal is Christoph Waltz által megformált Blofeld pedig szinte csak statisztaként tűnik fel. És felhánytorgathatnánk a túlságosan szentimentális hangvételt is, ugyanakkor Daniel Craig tizenöt éves szolgálata megérdemli a méltó és érzelmes búcsút.

Annál is inkább, mert a Nincs idő meghalni egy korszak lezárása is egyben, valószínűleg egyhamar nem találkozhatunk újra a hagyományos, konzervatív Bond-ábrázolással.

Nem csupán azért, mert a politikai trendek arra sarkallják a készítőket, hogy egészen új irányba tereljék a karaktert, hanem azért is, mert az elmúlt hatvanegy évben és huszonöt filmben mindent elmondtak a nőfaló, macsó figuráról, amit csak lehetett. Bízunk benne, hogy nem válik a 007-es a politikai ideológiák, a szélsőbaloldali, politikai korrektség terrorjának áldozatává, de ahhoz, hogy a sorozat képes legyen fenntartani az érdeklődést, éppen olyan vérfrissítésre lesz szüksége, mint amelyet Daniel Craig is jelentett a Casino Royale debütálásakor.