Életünk legszebb évei: amerikai katonatragédiák

Életünk legszebb évei (Harold Russell, Dana Andrews és Fredric March)

Hetvenöt évvel ezelőtt mutatták be William Wyler Életünk legszebb évei című drámáját, amely először foglalkozott a második világháborúból hazatért katonák visszailleszkedési problémáival. Wyler 7 Oscar-díjat (köztük a legjobb film és rendezés) nyert remekműve precízen és mélyrehatóan ábrázol olyan lélektani és társadalmi folyamatokat, amelyekkel csak később, a vietnami háború idején kezdett tömegesen foglalkozni Hollywood.

Nincs az Életünk legszebb évei-ben egyetlen olyan beállítás, egyetlen olyan pillanat sem, amely ne lenne a tiszta filmművészet része

– állapította meg a neves francia filmesztéta, André Bazin a William Wylerről írt – filmelméleti hivatkozási alappá vált – 1948-as tanulmányában, amelynek középpontjában a rendező realista filmjei, így elsősorban az Életünk legszebb évei áll, amely kétségkívül a már akkor is terebélyes, majd később még hatalmasabbra duzzadó alkotói életmű legnagyobb alkotása.

Sőt, mérföldkő az amerikai filmtörténetben, figyelembe véve, hogy ez volt az első olyan hollywoodi háborús film, amely nem a katonák harctéri bátorságát zengte, hanem – mind társadalmi, mind pszichológiai mélységét, illetve – elsőként mutatta be a modern háborúkból visszatérő katonák visszailleszkedési nehézségeit a civil életbe. Az Életünk legszebb évei aprólékos és alapos megfigyelései az ún. veterán-szindróma filmes ábrázolásmódja szempontjából iránymutatóvá váltak, de csak évtizedekkel később, amikor az amerikai rendezők már saját, Vietnam-traumáikat igyekeztek feldolgozni.

Életünk legszebb évei (Harold Russell, Dana Andrews és Fredric March) Forrás: AFP

Wyler filmje három, a második világháborúból hazatérő katona sorsán keresztül elemzi – mai szemmel is élvezhető és hiteles módon – nem csupán milliónyi sorstársuk útkeresési válságát, de voltaképp a világháború utáni teljes nemzet állapotát, a legtágabb értelemben vett poszt-háborús traumát.

A film három főszereplője, Fred Derry (Dana Andrews) bombázó százados, Al Stephenson (Fredric March) gyalogsági őrmester és Homer Parrish (Harold Russell) haditengerész a háború végén találkoznak egy B-17-es fedélzetén, de nem bevetésre indulnak, hanem haza, csak nem fértek fel egyetlen polgári járatra sem. Mindhárman ugyanoda tartanak, Boone Citybe, s bár korábban nem ismerték egymást, gyorsan összebarátkoznak. Megjárták a háború poklát, mégis jobban félnek attól, ami odahaza vár rájuk, mintha egy újabb bevetésre kellene indulniuk – legbelül ugyanis érzik, hogy a hátország már nem ugyanolyan, ahogy ők is végérvényesen megváltoztak a világégésben, lehetetlen, hogy ugyanott folytassák a polgári életüket, ahol azt a háború megszakította.

Életünk legszebb évei (Teresa Wright, Myrna Loy, Fredric March és Michael Hall) Forrás: AFP

A három férfi közül a legidősebb, Al bankban dolgozott korábban, de már másképp látja a világot és ezért a munkáját sem képes ugyanolyan kemény szívvel végezni, ráadásul a gyerekei felnőttek, mire hazaért, belső és külső konfliktusait pedig alkohollal próbálja feloldani.

A középkorú Fred nagy karriert futott be a légierőnél, de jól fizető polgári álláshoz nincsen semmiféle képesítése, ráadásul a bevonulása előtt vett feleségül egy olyan nőt (Virginia Mayo), akivel csak pár héttel korábban ismerkedett meg, és aki számára (ez hamar kiderül) csak egyenruhában volt vonzó – egyszerre kell tehát megküzdenie a polgári lét két fontos területén is a megbecsülés hiányával, miközben poszttraumás stressz gyötri, éjjelente rémálmok formájában éli újra a bombázások megrázkódtató élményeit.

A legfiatalabb katona, Homer nem sokkal a hadba vonulás előtt fejezte be a középiskolát és jegyezte el diákszerelmét, Wilmát (Cathy O'Donnell) – csakhogy a sportos, egykor amerikaifocizó fiú mindkét kezét elvesztette az egyik ütközetben, így nemcsak attól fél, hogy nem tud majd hasznos tagjává válni a társadalomnak, hanem attól is, hogy szerelme csak szánalomból menne hozzá feleségül.

Életünk legszebb évei (Cathy O'Donnell és Harold Russell) Forrás: AFP

A fiktív, de az átlagos amerikai mikroklímát jól modellező közép-nyugati kisvárosban, Boone Cityben játszódó Életünk legszebb évei kiindulópontjául egy 1944. augusztusi, a Time magazinban megjelent, a testi és lelki traumáktól egyaránt szenvedő veteránok visszailleszkedési problémáit bemutató cikk szolgált – a "gyorsjelentés" felkeltette a producer, Samuel Goldwyn figyelmét, és felkérte az akkor londoni háborús tudósítóként dolgozó MacKinlay Kantort, hogy a cikk témáját dolgozza át filmtörténetté. Kantor Glory for Me címmel írt is egy novellát, amelyet végül (a pacifizmusát a második világháború idejére felfüggesztő) Robert E. Sherwood adaptált Oscar-nyertes forgatókönyvvé.

Az egész filmből árad a friss trauma valódi megélése (a forgatás mindössze 7 hónappal a harcok után, 1946 áprilisában kezdődött), maga Wyler is részt vett a háborúban, sőt, a légierő tisztjeként az európai légi bevetésekről dokumentumfilmet is forgatott (Memphis Belle, 1944), így a szereplő- és statisztaválogatás során komoly figyelmet fordított arra, hogy ha lehet, valódi veteránokkal dolgozzon. Olyannyira, hogy megváltoztatva az eredeti szereposztást Homer szerepét nem színészre, hanem a valóságban is hadirokkant Harold Russellre bízta (aki minden tekintetben hiteles jelenlétéért elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Oscar-díjat, valamint egy tiszteletbeli díjat is kapott "a sérült veteránok számára reményt és bátorságot adó mozgóképes jelenlétéért"). Mi több, a hitelességre és természetességre törekvés jegyében Wyler azt kérte a főbb szereplőktől, hogy a forgatáson saját ruháikban játszanak, ahogy a díszletek méretezését is a való élethez igazíttatta (a kamera számára "kényelmesebb" és akkoriban megszokott nagyobb díszletelemekkel szemben).

Ami a stílust illeti, Wyler igazi realizmusa az aprólékos megfigyeléseken alapult – amihez az egyik legfontosabb képalkotó eszközként a mélységélességet használta. A korábban idézett André Bazin az elsők között "vette észre", hogy Wyler számos kortárs rendezőt megelőzve (így a mélységélesség kreatív használata miatt is sokat emlegetett, s ugyancsak a térbeli tagolás mesteri operatőre, Gregg Toland által fotografált Aranypolgár rendezőjét, Orson Wellest is) már a harmincas években a mélységélességre alapozta sajátos (ma már követett) pszichológiai folyamatokat közvetítő téresztétikáját, azaz úgy tagolta mélységében a teret, hogy azzal jóformán észrevehetetlenül is a legfinomabb lelki folyamatokat volt képes megragadni a máskülönben tárgyilagos beállításokban.

Bazin épp erre az észrevehetetlen, nem tolakodó épp ezért "stílustalan stílusra" hozta példaként az Életünk legszebb évei-t, s annak egyik jellemző "belsőkonfliktus-jelenetét". Egy kocsmában járunk, Fred nem sokkal korábban nyert zaklatott életére gyógyírt Al lánya, Peggy (Teresa Wright) karjaiban, ami felbőszíti az apát, s némi szóváltás után sikerül rávennie újdonsült barátját, hogy szakítson a lánnyal, mi több, azonnal hívja fel telefonon, s közölje vele a döntését. Fred elmegy a kocsma hátsó részében elhelyezett telefonfülkéhez, miközben Al rákönyököl az előtérben álló zongorára, amelyen a kampó-végtagprotézises Homer játszik "négykezest" a kocsma zongoristájával.

A jelenet a három főszereplőre és három képsíkra van felépítve: a vászon legjelentősebb részét kitöltő előtérben Homer próbál zongorázni, hátul Fred épp telefonon szakít Peggyvel, középen pedig a zongoralecke iránt érdeklődést színlelő, valójában izgatottan várakozó Al áll, aki összeköti a két eltérő hangulatú és fontosságú képsíkot – visszaterelve ezzel a néző figyelmét a közvetlen előzmények szempontjából lényeges drámai eseményláncolatra: az alig felnőtt Peggy és a házas Fred kapcsolatára. S noha az előtérben is valóságos dráma (Homer beilleszkedési harcának újabb fejezete) zajlik, Wyler ezzel a mesteri beállítással eléri, hogy a nézőre átragadjon Al nyugtalansága, hiszen bár látjuk, ahogy Fred telefonál, a távolság, a csukott fülkeajtó és a zongoraszó miatt nem halljuk, mit beszél. Wyler tehát úgy ért el drámai hatást, hogy az egzakt képen belül a lényegest a homályba terelte – így vált a "semmit mondás" feszültségében is közérthető közléssé.

Életünk legszebb évei Forrás: AFP

Merthogy Wyler az Életünk legszebb évei esetében (is) alapvetően közérthetőségre és realizmusra törekedett. A három veterán sorsának párhuzamos, egymást keresztező elbeszélésében három eltérő nemzedéket és társadalmi osztályt hoz közös nevezőre – így tud kirajzolódni egy egész nemzet közös traumája, amely nem pusztán a háborúban, hanem annak következményében, a visszarendeződés nehézségeiben is áll, s mert a film figyelme a harcban szerzett testi és lelki sérülésektől kezdve a megaláztatáson és munkanélküliségen át a családi problémákig bezárólag minden fontos részletre kiterjed, az ereje (és sajnálatos módon aktualitása) mára sem kopott meg.

Legfeljebb optimizmusa, keserédes happy endje lehet a mai néző számára – főként a hollywoodi reneszánsz és a Vietnam-filmek után – kissé túlzott. Ugyanakkor 1946-ban kifejezetten merésznek számított a győzelmi mámor helyett a veterántraumával és a hátország bénultságával foglalkozni. De Wyler azt is nagyon jól tudta, hogy a nézőnek olykor nemcsak kíméletlenül őszinte tükörre van szüksége, de reményre is, hogy a problémák orvosolhatók – főleg, ha a film, a háborúhoz hasonlóan, egy egész nemzetet vesz célba.