Amerikai mítoszok nyomában: John F. Kennedy meggyilkolása, a gyilkos a gyáva Lee Harwey Oswald

JFK (Gary Oldman)

Harminc évvel ezelőtt mutatták be az amerikai mozik Oliver Stone izgalmas politikai thrillerét, a JFK - A nyitott dosszié-t, amelyben a rendező nem csupán a Kennedy-merénylet hátterét dolgozta fel, de igyekezett újrafestesteni a Kennedyről kialakult képet is. 

Oliver Stone szerzői eszmélése rendkívüli módon kötődik a vietnámi háborúhoz, és az 1970-es évek – a kortárs amerikai filmben is világosan követhető – kiábrándult, a hidegháborús paranoiában megfáradt korszakához, amit olyan események mutattak, mint a Kennedy testvérek és Martin Luther King meggyilkolása, a vietnami háború vagy a Watergate-botrány. Stone Vietnám-trilógiáján (A szakasz, 1986; Született július 4-én, 1989; Ég és föld, 1993) kívül ez a kiábrándult, sőt, cinikus látásmód tükröződik a rendező 1980-as években játszódó, antihősöket középpontba állító filmjein (Salvador, 1986; Tőzsdecápák, 1987), és az első "elnök-filmjében" is. A JFK-ben a főszereplő ugyanis újfent azzal szembesül, hogy az állami szervek nem képviselik megfelelően az állampolgárokat, az amerikai álom illúziója pedig nemcsak szimbolikusan, hanem tényszerűen is a darabjaira hullik benne: John F. Kennedy halála az amerikai álom halála is egyben. Vagy mégsem?

JFK - A nyitott dosszié (Kevin Costner) Forrás: Warner Bros

A JFK több mint három órán keresztül bontja ki ezt az egyszerűnek hangzó tételt (meg lehet nézni a majd 20 perccel hosszabb, de nem sok pluszt adó rendezői verziót is), mégsem tűnik egyszerű filmnek: Stone töménytelen mennyiségű információt kell átadjon a nézőnek úgy, hogy az ne csak érthető, hanem izgalmas is maradjon. A film gerincét az egykori államügyész, a Kevin Costner által játszott Jim Garrison nyomozása teszi ki: ide-oda cikáznak a nevek, helyszínek és dátumok (Oliver Stone Garrison könyve, az On the Trail of the Assasins mellett Jim Marrs, Crossfire: The Plot That Killed Kennedy című munkáira alapozva írta meg a saját forgatókönyvét), és a főhős minden megfélemlítésnek ellenállva, önmaga és a családja épségét is kockáztatva, hősies elszántsággal keresi az igazságot. Garrison figurája így válik Stone filmjében az új típusú amerikai hőssé, egy elkorcsosuló rendszer utolsó pislákoló reménysugarává, aki szembenéz még saját hazája bűneivel is. Ez az önkritikus folyamat az 1990-es évektől kezdve egyre erősebben jelenik meg az amerikai filmben, lásd még a szintén Costner által fémjelzett Farkasokkal táncoló-t (1990) vagy Ridley Scott Kolumbusz-filmjét, az 1492 - A Paradicsom meghódításá-t (1992), melyek ugyancsak az amerikai ősmítoszok újraértelmezését tűzik zászlajukra.

JFK - A nyitott dosszié Forrás: Warner Bros

A Dávid Góliát ellen felállás rögtön kölcsönöz egy olyan leegyszerűsítő attitűdöt a JFK-nek, ami segíti a nézői befogadást, és a csavaros flashbackekre felfűzött történetmesélés ellenére a klasszikus hármas tagolás is érvényesül Stone filmjében: az első felvonásban megismerjük a gyilkosság körülményeit, a középső harmadban nyomozunk, míg a tárgyalótermi drámázásra felfűzött utolsó részben mindent összefoglal Oliver Stone.

A JFK tulajdonképpen rövid-elbeszélések láncolata, Garrisonnak olyan puzzle-darabkákat kell összerakni benne, amik nem is illeszkednek egymáshoz. A nyomozása során rengeteg nézőpontból ismerjük meg a kulisszák mögött zajló (valós vagy vélt) játszmákat, de szemben a narratív ihletforrásként is megjelölt Kuroszava-film, A vihar kapujában-nal (1950) vagy a szintén egy politikai-merényletet eltérő nézőpontokból bemutató Z, avagy egy politikai gyilkosság anatómiájá-val (1969), Stone-nak valójában nem célja a nézőt elbizonytalanító, ún. megbízhatatlan narrátorokat alkalmazni. Ezt jelzi például, mikor a vágóképeken az ellenkezőjét látjuk annak, amit egy-egy elbeszélő állít - tehát hazudik.

A JFK-ben minden olyan, mintha. Olyan, mintha bonyolult lenne, holott tűpontosan betartja a klasszikus forgatókönyvírás és karakteralkotás szabályait.

Olyan, mintha többféle értelmezési lehetőséget is felkínálna, holott csak egyet kínál fel, és így a film végére úgy érezhetjük, Stone lényegében meg is oldotta a Kennedy-gyilkosságot.

JFK (Kevin Costner és Donald Sutherland) Forrás: Warner Bros

Ha van itt megbízhatatlan narrátor, akkor az épp a rendező maga, aki a tényeket zárójelbe téve építi az ellenkultúra ellenmítoszát (a magányos tettes teóriájával szemben a katonai összeesküvés elméletét), miközben a szerzői szabadságra hivatkozva formálja át a modernkori Egyesült Államok történelmi sarokköveit. A film egyik leghíresebb jelenetében a Donald Sutherland által alakított Mr. X röviden összefoglalja, hogy tulajdonképpen az FBI-on és a CIA-n keresztül egészen a katonai hírszerzésig és az alelnökig mindenki benne lehetett (!) a merényletben.

Mesterien megkomponált jelenet, de csak hihető és elgondolkodtató találgatások sorozata egy olyan figurától, aki a fikció szüleménye.

Ez a demagógia mégis rendkívül szórakoztató, mert a film intenzív stilisztikai bravúrokkal éri el a célját: a JFK nem a politikai állásfoglalása, hanem az elbeszélés módja miatt igazán erős film.

Miközben maga az elnök elsőként használta fel tudatosan a mozgóképes tömegmédiát (lásd rengeteg, később híressé vált beszédét, mint az "Ich bin ein Berliner", a „We choose to go to the Moon", vagy az "Ask Not What Your Country Can Do For You"), a televízió elterjedése révén övé az első archív felvételekben igazán gazdag elnöki ciklus, a Kennedy-gyilkosság pedig a 8mm-ra rögzített Zapruder-filmnek köszönhetően vizuálisan is dokumentált, épp ezért a tömegmédiában rengetegszer felidézett esemény.

JFK (Gary Oldman) Forrás: Warner Bros

A televízióval szemben ugyancsak kritikus Stone rengeteget épít ezekre a kép- és hangfelvételekre, TV-s beszédekre és haditudósításokra (a film nyitójelenetében használt Eisenhower beszéd például saját kontexusából kiragadva magától értetődően ágyaz meg a filmben taglalt merész variációknak), a JFK klipesztétikája – ami később is visszaköszön Stone olyan munkáiban, mint a Született gyilkosok (1994), a Minden héten háború (1999) vagy egyik legjobb filmje: Andy Vajna produkciója, az Anthony Hopkins Oscar-díjra jelölt, hihetetlen címszereplésével készült Nixon (1995) – rengeteget játszik a képpel és a vágással: másodpercenként keverednek benne a dokumentarista, rekonstruált felvételek a valódi dokumentum felvételekkel és a fikcióval, beszélő fejek helyett végig képeket, montázsokat látunk, amitől impulzív és feszült lesz a film, Stone így varázsol a dialógusból és a narrációból akciót. Megérdemelten jutalmazták Oscar-díjjal a vágói és az operatőri munkát, de John Williams patrióta taktusai is rengeteget hozzátesznek ezekhez a képekhez.

Stone elnök-trilógiájának további darabjaiban teljesen más megközelítésből vizsgálja a címszereplőket: mind a Nixon-t, mind a W. - George Bush életé-t (2008) meghatározza az empatikus hozzáállás illúziója. A klasszikus portréfilmek republikánus elnökeit Stone egyaránt belső démonokkal vívódó, esendő emberekként ábrázolja – Nixon Kennedy-komplexussal szenved, míg Bush egy eltévelyedett suhanc, aki csak az apjának akar megfelelni.

Az együttérzés éppen ezért illúzió, mert a felvázolt jellemrajzok távol állnak nem csak a valódi személyektől, hanem a valós politikai teljesítményektől is, hiszen csak egy nézőpontból vizsgálja azokat (Nixont Watergate, Busht az iraki invázió szemszögéből). Bár az együttérzés azért a Nixonban egyértelműen tetten érthető.

A JFK ezekkel az alkotásokkal szemben kívülről közelít a címszereplőjéhez, és ellentétes illúziókat táplál azzal, hogy piedesztára emeli és glóriával vonja körbe Kennedy-t. Ilyen értelemben sokkal közelebbi rokonságot ápol Stone korábbi életrajzi filmjével, a The Doors-szal (1991), ami a JFK-hez hasonló erővel állította fel az emblematikus Jim Morrison képet – és megelőlegezte a JFK-ben is alkalmazott, sajátos "tény-értelmező módszertant".

JFK (Jay O. Sanders és Kevin Costner) Forrás: Warner Bros

Oliver Stone-t gyakran nevezik "Amerika lelkiismeretének", bár ez a jelző – kiváltképp Stone utóbbi 20 éves munkásságát elnézve, amit erősen meghatároz a baloldali eszmékhez fűződő, egyre erősödő szimpátiája – ma már meglehetősen problémás. Stone szkeptikus hazafiságba csomagolt politikai elfogultsága mégsem von le semmit a rendező történetmesélési képességeiből. A JFK legalábbis különösen ihletett film, ami ráadásul elképesztő sztárparádét vonultat fel a történelmi revízió szolgálatában: Costnert (a teljesség igénye nélkül) olyan színészek veszik körbe, mint Gary Oldman, Donald Sutherland, Sissy Spacek vagy Tommy Lee Jones, de a kisebb szerepekben is olyan legendák játszanak, mint Jack Lemmon, Walter Matthau vagy Joe Pesci.

A JFK ugyanakkor legalább annyira Kevin Costner filmje, mint Oliver Stone-é (ahogy A sebhelyesarcú remake-je is legalább annyira a forgatókönyvíró Stone filmje, mint Brian De Palmáé).

Nem csak azért, mert Garrison tökéletesen illik a színész által játszott hősszerepek sorába, hanem mert Costner majd tíz évvel később ismét szerepet vállalt egy Kennedy-filmben, a Roger Donaldson rendezte Tizenhárom nap - Az idegháború-ban (2000).

A kubai rakétaválság idején játszódó történet bizonyos értelemben a JFK párdarabjának is beillik. Mindkét film duzzad a hazafiságtól, mindkettőben Costner játsza "az elnök emberét", mindkettőben órákon keresztül izzadnak és beszélgetnek öltönyös emberek, csak míg a JFK tétje szimbolikus (kiderül-e valaha az igazság?), addig a Tizenhárom nap dilemmái (hogyan kezeljünk egy pattanásig feszült, a harmadik világháború kirobbanásával fenyegető helyzetet) sokkal elevenebb, kézzelfoghatóbb, ennek megfelelően az eltérő vívódások teljesen más filmeket is eredményeznek.

Amíg a Tizenhárom nap visszafogott puritánsággal dramatizálja a valóságot, a JFK a szerzői víziót sulykolja, és bár politikailag nem kérdés, hogy melyik a szerencsésebb hozzáállás, nézői oldalról inkább a JFK irányába billen a mérleg, hiszen még 30 év távlatából is – mikor a Warren-jelentés titkosított anyagai többnyire már mind napvilágot láttak, és ebben nagy jelentőséget tulajdonítanak Stone filmjének is – még mindig beszélünk róla, a filmben felvetett teóriák pedig nem csak a fantáziánkat ragadják meg, de az amerikai hatalmi gépezettel szembeni gyanakvó éberségünket is táplálják.