Szárnyas fejvadász: a legszebb sci-fi a létezésről

Szárnyas fejvadász

Negyven évvel ezelőtt, 1982. június 25-én mutatták be az amerikai mozik Ridley Scott látványos és filozofikus sci-fijét.

Én láttam olyan dolgokat, amiket ti emberek el sem hinnétek. Lángoló csatahajókat az Orion peremén...Gyilkos sugarakat az éjben, a Tannhäuser Kapunál... Mindezek a pillanatok elvesznek az időben, mint könny az esőben. Az idő lejárt

– hangzik az amerikai filmtörténet legszebb, shakespeari magasságokat ostromló halálmonológja, Ridley Scott 1982-es sci-fijének végén.

Ez a néhány, lírát és bölcseletet tömörítő mondat önmagában is erős bizonyíték arra, hogy a Philip K. Dick Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? című kisregényéből (1968) készült –bemutatásakor megbukott, de lassacskán kultuszfilmmé vált – Szárnyas fejvadász nem is elsősorban lenyűgöző látványvilága, egyes előremutató jóslatai vagy szövevényes (a különböző "rendezői" változatok során apránként módosított), álomszerű cselekménye, hanem a történet mögött meghúzódó gondolati mélység miatt vált maradandó értékű alkotássá.

Szárnyas fejvadász (Rutger Hauer) Forrás: Warner Bros.

A film utóélete szempontjából izgalmas, hogy a rendező Ridley Scott (és a gyártó stúdió) összesen hét változatot készített a filmből: kettőt még a bemutató előtt, majd 1982-ben is két (az amerikai mozikba, illetve a nemzetközi forgalmazásra szánt) verzióban mutatták be a filmet, aztán 1986-ban az amerikai tévésugárzás számára az erőszakosabb és szemérmetlenebb jelenetek cenzúrázásával készült egy szelidebb változat, amit az 1992-es "rendezői változat" követett, végül 2007-ben elkészült a "végső vágás" verziója.

Ezzel a Szárnyas fejvadász az egyetlen olyan filmalkotás, amelyen a rendező a bemutató után 25 évvel is dolgozott – részben igazolva azon véleményeket, miszerint a film "tökéletessége" részben a "tökéletlenségéből" (azaz abból, hogy Scott valójában soha nem volt elégedett a filmmel) fakad: az összetett, de a legvégső változatban is álomszerűen szerteágazó cselekmény újabb és újabb értelmezési dimenziókat nyitott a savas eső áztatta Földre engedély nélkül visszatérő négy replikáns (android, azaz "emberszabású" robot) és a kiiktatásukkal megbízott fejvadász történetében.

Szárnyas fejvadász Forrás: Warner Bros

A legélesebb különbség az 1982-es bemutató és a tíz évvel későbbi rendezői változat befejezéseit illeti. Míg a stúdióváltozat egy afféle happy endet (és az egész történetet – a producerek szándéka szerint – értelmezhetőbbé tévő narrációt) kapott, addig a rendezői változat befejezése már azt sejteti, hogy a tervezőjük életére törő androidokat levadászó, és a gyártó Tyrell vállalat vezetőjének vonzó, de ugyancsak android asszisztensébe (Sean Young) beleszerető Rick Deckard (Harrison Ford) maga is replikáns.

Szárnyas fejvadász (Sean Young) Forrás: Warner Bros.

Kétségkívül, a tudományos fantasztikum cyberpunk irányzatának megágyazó, a "közeljövőben" (ma már három éve a közelmúltban), 2019 novemberének Los Angelesében játszódó, a kiábrándult bűnfilmek hangulatát árasztó neo-noir (ha úgy tetszik, a monumentális modern díszletek okán: neon-noir) eleve a krimik dramaturgiáját követi – ennek megfelelően, a noir hagyományokhoz igazodva, a bűnüldöző (detektív-fejvadász) főhős törvényszerűen nem csupán az "elkövetők", de maga után is nyomoz.

A keményvonalas krimik bújtatott, de voltaképpen valódi tétje – Raymond Chandler óta – a detektív önismerete, személyes identitásának folyamatos vizsgálata, az adott esetből valamiféle (ha mégoly kicsiny) személyes vonatkozással is bíró erkölcsi tanulság megvonása. Márpedig a Szárnyas fejvadász nyugállományból visszarángatott "detektívje", Rick Deckard nagyon is komoly, morális jellegű identitásválsággal szembesül, amikor ráébred, hogy az ellentét nem az ember és a replikáns, hanem az "emberi" és "elembertelenedett" egyedek között húzódik, függetlenül hovatartozásuktól.

Szárnyas fejvadász (Harrison Ford) Forrás: Warner Bros.

Deckard felismerését illetően ezért teljesen mindegy, hogy ő maga replikáns-e: ha ugyanis nem az adott egyed "származása" számít, hanem a cselekedetei (és azok erkölcsi, érzelmi, gondolati mögöttese), akkor a főhős esetében sem az számít, hogy ő maga ember-e, vagy android, hanem hogy képes-e elgépiesedett, minden egyebet a "fejvadász-identitásának" alárendelő egyénből érző, mások érzéseire is nyitott személlyé válni.

Az 1992-es rendezői változat óta sokat kárhoztatott (és Stanley Kubrick Ragyogás c. horrorjának nyitójelenetét "újrahasznosító") stúdióbefejezés pedig éppen fentiek miatt menthető. Miután a mindössze 4 évnyi létezésre tervezett Nexus-6-os androidok vezére, a harcra tervezett, már haldokló Roy Batty (Rutger Hauer) megmenti a nála jóval gyengébb, de három társát már kiiktató Deckardot, a fejvadász a szmogos és savas esőtől gyötört Los Angelesből az idilli természetbe menekül a replikáns Rachaellel.

Ha úgy tetszik, ez olcsó happy end – de ha úgy, akkor a három évvel későbbi, Terry Gilliam rendezte Brazil befejezését idéző (megelőlegező) képzeletjáték: Deckard a fantáziájának örökzöld virtuális terébe menekül a nyomasztó és sivár, élthetetlenné szennyezett környezeti valóság elől. Ha pedig ez utóbbi, akkor egy efféle képzelgés nagyon is emberi, a létezés szépségére legalább a fantázia szintjén ácsingozó tett.

Szárnyas fejvadász Forrás: Warner Bros.

Márpedig a gépember-embergép problémakörből kiinduló – és olyan vallásbölcseleti tételeket, mint az eleve elrendeltetés, a szabad akarat és a megváltás is érintő, valamint a modern ipari társadalmakat a mindent uraló high-tech vállalatok és az egyéni önrendelkezés összeütközése, illetve az elvárosiasodással járó természeti értékek pusztítása mentén kritizáló – Szárnyas fejvadász legfontosabb filozófiai kérdésköre maga a létezés, az élet értelme.

Erre irányul Roy Batty híres (részben Rutger Hauer által improvizált) halálmonológja is. A tervező Eldon Tyrelltől (Joe Turkel) "több életet" hiába követelő, saját, intenzíven ébredő érzései csapdájában vergődő replikáns lírai búcsúmonológjában épp azt világítja meg, miből is áll az élet: tapasztalatokból, az azokkal kapcsolatos emlékekből, és az azokra tapadó érzésekből és gondolatokból, amelyek így együtt formálják az embert (Batty esetében az androidot), amíg végül az életet értékessé és hasznossá tevő megannyi pillanat a halállal el nem tűnik az örök időben.

Szárnyas fejvadász Forrás: Warner Bros.

A Szárnyas fejvadász tanulsága szerint az ember (és a replikáns) szavatossága véges – az egyénre szűkítve az élet értelme egész egyszerűen a tevékeny tapasztalati létezés (ebből a szempontból pedig kifejezetten izgalmas, noha az improvizáció miatt véletlen egybeesés, hogy Batty halálmonológja 42 angol szóból áll, ahogy Douglas Adams 1979-ben megjelent, Galaxis útikalauz stopposoknak című regényében a Bölcs Elme nevű szuperszámítógép válasza is épp a "42" arra a kérdésre, hogy mi az élet értelme).

Ridley Scott 40 évvel ezelőtt bemutatott sci-fije tehát egész egyszerűen a legalapvetőbb dologra hívja fel a figyelmet: élni (főként tevékenyen és hasznosan élni), illetve az érzéseket megélni jó. A Szárnyas fejvadász mai napig tartó népszerűsége, megingathatatlan pozíciója a legjobb tudományos fantasztikus filmek között ennek az örökérvényű igazságnak köszönhető. Persze, ódákat lehetne zengeni a monumentális díszletekről, Jordan Cronenweth lenyűgöző operatőri munkájáról vagy Vangelis pazar hangulatzenéjéről, hiszen mindezek elengedhetetlen kellékei annak a páratlan filmélménynek, amely csak az egyes ember szempontjából hasonlatos az esőben elvesző könnycsepphez – de amíg mozi létezik, a Szárnyas fejvadász megmarad az egyik legértékesebb, minden baljós hangulata ellenére nagyon is életigenlő amerikai alkotásnak.