Ilyen az Avatar folytatása

Vágólapra másolva!

Az Avatar: A víz útja valószínűleg minden idők leglátványosabb filmje és egyben tökéletes összegzése mindannak, amiért szeretni és gyűlölni lehet a kortárs Hollywoodot: egyszerre tagadhatatlanul hatásos és magával ragadó, valamint arcpirítóan giccses és együgyű. James Cameron bár még mindig képes meg-megcsillogtatni korai zsenialitását, de a szentimentalizmusa és a technológiai iránti mániája mindent felülír.

Német Dániel

Vágólapra másolva!

Avatar James Cameron Avatar: A víz útja

Pandóra veszélyes hely, már csak azért is, mert túl könnyen beleszeretnek az emberek, fogalmazódik meg a filmben és az állítást senki sem igazolja jobban, mint maga James Cameron.

A rendező már 1994-ben megírta az Avatar nyolcvan oldalas szinopszisát és úgy tervezte, hogy még az ezredforduló előtt be is mutatja, de a technológia akkor még nem állt készen arra, hogy megvalósítsa az álmát.

Avatar: A víz útja Forrás: Fórum Hungary

Az 1997-ben debütált és tizenegy Oscar-díjat nyert Titanic után néhány dokumentumfilmet leszámítva nem is foglalkozott mással, mint az Avatar előkészületeivel, amellyel végül akkorát durrantott, mint korábban senki: a mai napig egyetlen produkció sem termelt több bevételt, mint a 2009-es alkotás, a hatalmas siker után pedig közel egy évtizeden keresztül szinte mindegyik amerikai blockbustert 3D-ben mutatták be a mozikban. A hatásai azonban ebben nagyjából ki is merültek, a sci-fi nem vált az új Csillagok háborújá-vá, nem generált olyan trendet, mint a képregényadaptációk, sőt, még filmrajongói körökben sem került szinte soha említésre a hisztéria lecsengését követően.

Nem véletlenül: közhelyes megállapítás, de a forradalmi technológiát leszámítva tényleg egy sovány Pocahontas-parafrázis volt kiszámítható történettel és papírvékony karakterekkel.

James Cameron azonban teljesen beleszeretett az általa teremtett világba, olyannyira, hogy 2028-ig négy folytatást tervez, így ha minden az ütemterv szerint alakul, az utolsó epizód bemutatójakor már hetvennégy esztendős lesz. Azaz addigra elmondhatja magáról, hogy az aktív, közel fél évszázados alkotói korszakának mintegy felét erre a sci-fi-franchise-ra fordította.

Mindez megsüvegelendő lenne, ha egy megkerülhetetlen műfaji, sőt, azon is túlmutató klasszikus születne, de miként az Avatar első része, úgy annak folytatása is leginkább egy vidámparki attrakcióként értelmezhető és egy egyben egy technológiai erődemonstrációként.

Ezt a célt azonban tagadhatatlanul teljesíti,

A víz útja alcímet viselő folytatásról bátran kijelenthető, hogy minden idők leglátványosabb filmje, a moziban ülve egy másodpercig nem gondolkozunk el azon, hogy vajon hol forgatták a felvételeket, mindvégig képes elhitetni, hogy egy valódi idegen bolygón járunk, saját fizikai törvényekkel, ökoszisztémával és élővilággal.

Egyedül a szövegkönyv ponyvaregényekre emlékeztető papírízű párbeszédei és cselekmény elcsépelt fordulatai rángatnak vissza a valóságba, de mindez nem meglepő: ahogyan haladunk előre Cameron életművében, úgy került előtérbe a mérnöki látásmód a művészi ambíciók rovására, az Avatar második része pedig ennek a folyamatnak az eddigi kiteljesedése.

A történet nagyjából egy évtizeddel az előző epizód után játszódik, Jake Sully tengerészgyalogos békében éldegél Pandóra bolygóján a na'vi törzsben, feleségével gyerekeket nevelnek, éjjelente krisnás szertartásokra emlékeztető ünnepségeken múlatják az időt, miközben ezoterikus közhelyekkel plántálják egymást. Az idillnek azonban hirtelen vége szakad, amikor űrhajók jelennek meg az égen, benne vérszomjas emberekkel, akik Sully fejét akarják, amiért korábban elárulta őket és nem szívbajosok legyilkolni senkit sem, aki útjukba áll. A férfi a családjával szedi a sátorfáját, nehogy bajt hozzon a törzsére és egy távoli szigetcsoporton keres menedéket. A vízi világban azonban teljesen más törvények uralkodnak, ráadásul csak idő kérdése, mikor találnak rájuk az emberek.

Cameron szenvedélye megkérdőjelezhetetlen, kis túlzással egy természetfilmes vagy egy kulturális antropológus aprólékosságával és részletgazdagságával ábrázolja az új környezet és azt benépesítő élőlényeket és törzset, olykor már csak David Attenborough narrációját hiányoljuk.

És mindezt rendkívül játékosan és magával ragadóan teszi, elcsépelten fogalmazva megidézi a mozi igazi mágiáját, el tudjuk képzelni, hogy egy mai tizenéves gyerekeket éppen úgy ámulatba ejtenek majd a látottak, mint a jóval korábbi generációt a Jurassic Park annak idején. És a film sikeresen eléri azt is, hogy sokáig ne vegyük észre, az első ránézésre komplexnek ható sztori valójában milyen szégyentelenül faék egyszerű.

Talán az sem véletlen, hogy Cameron lelkesen eleveníti fel azt a korszakát, amikor a történetmesélés és a technológia szeretete még kéz a kézben járt az alkotásaiban, sőt, az Avatar 2 az eddigi karrierjének egyfajta retrospektív összegzésnek is tekinthető. A film elején, amikor megjelennek a gonosz emberi űrhajók nagy robajjal és több fát égetnek fel, mint Bolsonaro egy év alatt, rögtön a Terminátor 2 – Az ítélet napja apokaliptikus képsorait juttatják eszünkbe, a főszereplőre vadászó kommandó A bolygó neve: a Halál zsoldosait idézi (igaz, itt az ellentétes oldalon állnak), a víz alatti jelenetek A mélység titká-ra emlékeztetnek, a süllyedő anyahajón játszódó nagy összecsapás pedig a Titanic-ra, míg a raktérben zajló finálé a Terminátor 1-2 és A bolygó a neve: a Halál ide vonatkozó szekvenciáit elevenítik fel.

És miközben Cameron nosztalgikus könnyek között válogatáslemezt készített az életművéből, valószínűleg eszébe jutottak azok az idők is, amikor még felnőtteknek készített filmet, így a korhatárbiztosok bajszát húzogatva egy letépett kart és néhány mellkasba szúródó nyílvesszőt is a képsorokba csempészett.

És meg kell hagyni, többé-kevésbé, de még mindig működik a receptje, a 190 perces játékidő két-harmada könnyedén elrepül, egyedül az elnyújtott végjátékban bicsaklik meg a tempó: amikor már azt hinnénk, hogy ideje lesöpörni az ölünkbe hullott pop-cornt és szedelőzködni, újra és újra felesleges és érdektelen minikonflikustokkal nyújtja tovább a lezárást, mintha a moziban percdíjasak lennének a vetítések és a stúdió kikövetelte volna a maratoni hosszúságot.

Nyilvánvalóan a megalomániája nem engedte csattogni a vágóollót, de nem csak a játékidőben, a látványvilágban és a költségvetésben, hanem a szentimentalizmusban sem ismert mértéket: a finomhangolást hírből sem ismerve, a befogadóra semmit sem bízva arcpirítóan hatásvadász és giccses minden egyes jelenet. Olyannyira, hogy rendkívül nehéz a film érdemeit is komoly arccal elismerni. Financiálisan mindez már az első rész és a Titanic esetében is bejött, és valószínűleg ezúttal is így lesz, valamint az Oscar-közvetítésen is be-bekúsznak majd a leglátványosabb képsorok, miközben sorra nyeri a a film technikai díjakat.

Cameron nyilvánvalóan a halhatatlanságra törekszik. Majd az idő eldönti, hogy - művészi értelemben - sikerül-e neki.