A halálbüntetést is vállalta volna a gyilkossággal ártatlanul vádolt pap

Meggyónom (Montgomery Clift)

Hetven évvel ezelőtt, 1953 februárjában mutatták be Alfred Hitchcock mesteri lélektani thrillerét – a Meggyónom egy olyan katolikus pap története, akinek a gyóntatószékben egy gyilkos megvallja bűnét, majd épp őt vádolják meg a bűncselekménnyel, de nem tudja magát tisztázni a rendőrség előtt, mert köti a bűnbánat szentségét védő titoktartási fegyelem.

A Meggyónom nem tartozik a "feszültségkeltés mestere", Alfred Hitchcock leghíresebb, vagy legalábbis legtöbbször emlegetett filmjei közé. Túlzás lenne elfeledett mesterműként emlegetni, mégis, mivel ez a maga nemében egyedülálló film noir Hitchcock minden jól felfedezhető tematikai és stilisztikai vonása mellett kissé kilóg az agyonelemzett "nagy" Hitchcock-filmek sorából, némi túlzással csak lábjegyzetként szerepel a rendező pályafutását vizsgáló tanulmányokban.

Holott épp az a vonása teszi izgalmassá, amiben olyan nagyon eltér a legtöbb Hitchcock-filmtől. A rendező leghíresebb filmjeinek közös vonása, hogy még főszereplői is egytől egyig gyarló emberek – felszínesen és leegyszerűsítve ugyan, de Hitchcock hősei kellőképpen esendők ahhoz, hogy a néző ne példaképként tekintsen rájuk, hanem azonosulni tudjon velük. Ezzel szemben a Meggyónom főszereplője egy erkölcsében, hitében és hivatástudatában megingathatatlan katolikus pap, akit ártatlanul vádolnak gyilkossággal, s bár a közgondolkodás szerint könnyen tisztázhatná magát – mivel pontosan tudja, ki után kellene nyomoznia a rendőrségnek – nem teszi, mert azzal megszegné a gyónási titoktartás kötelmét, márpedig a gyónási titok megtartása a katolikus dogmatika szerint "isteni jogon kötelező", ezért alóla a pápa sem adhat feloldozást.

S nem pusztán arról van szó, hogy egy pap szeretné elkerülni a titoktartás megszegésének következményét, azaz a kiközösítést – hanem sokkal inkább arról, hogy még akkor is fontosabb számára az "isteni kötelesség", amikor az élete múlik rajta.

Meggyónom (Montgomery Clift) Forrás: Warner Bros.

Adott tehát egy ártatlanul megvádolt férfi – Hitchcock egyik kedvelt témája volt ez, csakhogy az Észak-Északnyugat (1959) vagy a Téboly (1972) főhősei korántsem nevezhetőek olyannyira makulátlannak, mint Logan atya (Montgomery Clift). Ráadásul a Meggyónom esetében – akár csak az előzőleg említett két másik opusszal összevetve – hiányzik a jellegzetes hitchcocki fekete humor (szarkazmus és irónia), amely egy pillanatra is feloldaná, zárójelbe tenné a cselekmény rideg valóságát, így aztán a kanadai Quebecben játszódó történet minden erkölcsi mélysége ellenére is Hitchcock legsötétebb alkotásai közé tartozik.

S mindenképpen ez a brit rendező legkeresztényibb, az Istenbe vetett hit tisztaságára épülő filmje.

A film hőse ugyanis minden csapás és kísértés ellenére kitart hivatásából is fakadó emberi egyenessége mellett, mintha a Meggyónom mottójául a bibliai Salamon, az "istentelenek tévedéseivel" kapcsolatos bölcsességei szolgáltak volna: "Tegyük őt próbára szidalommal, kínzással, hogy megismerjük szelídségét, és kipróbáljuk állhatatosságát!" (Bölcsek könyve, 2.19.)

Meggyónom (Montgomery Clift és Karl Malden) Forrás: Warner Bros.

A nyitóképen a Szent Lőrinc-folyó felől közelít a kamera a Quebec partján álló katedrális felé – az épületet sötét felhők ölelik körbe. Majd (miután afféle rendezői kézjegyként Hitchcock egy távoli lépcsősor tetején elsétál) újabb épületek, boltok cégérei és főleg útjelző táblák gyors montázsa viszi beljebb a nézőt Kanada második legnépesebb és Észak-Amerika egyik legidősebb városába, mi több az utolsó irányjelző egyenesen egy takaros ház nyitott ablakához kíséri a kamerát: a könyvtárszoba padlóján egy halott férfi fekszik. Egy mesteri áttűnéssel az egyébként elnéptelenedett és sötét utcán egy másik férfi sétál, reverendában.

Hitchcock azonban már az ötödik percben eloszlatja a néző kétségeit, amikor az áldozatnál is kertészkedő, de a Szent Mária templom gondnokaként dolgozó német menekült, Otto Keller (O.E. Hasse) meggyónja Logan atyának, hogy balesetből, de megölte az ügyvéd Villette-et, amikor az lopáson kapta – majd a gyónásról beszámol a feleségének is, azzal nyugtatva az asszonyt, hogy a pap semmiképp sem buktathatja le, mivel nem oszthat meg a rendőrséggel olyan információt, amely gyónás útján került a tudomására.

Meggyónom (Montgomery Clift) Forrás: Warner Bros.

Logan atya balszerencséjére azonban vannak szemtanúk, akik láttak egy papi reverendába öltözött férfit távozni az áldozattól, aki ráadásul zsarolni próbálta egy olyan szerelmi kalanddal kapcsolatban, amely még jóval a pappá szentelése előtt történt a gyerekkori szerelmével, aki azóta egy befolyásos politikus felesége lett – Logannek tehát látszólag indítéka is volt, látszólag ott járt a helyszínen, de alibije nincs a gyilkosság idejére, így aztán ő lesz a gyilkosság elsőszámú gyanusítottja, vádlottja, majd bizonyítékok hiányában felmentve a közharag céltáblája.

Thrillerként, a feszültség szempontjából természetesen az a Meggyónom központi kérdése, hogy sikerül-e minden kétséget kizáróan tisztáznia magát Logan atyának. Lélektani drámaként azonban a megpróbáltatások elviselésén a hangsúly – és ebből a szempontból voltaképp lényegtelen, hogy Logan atyáról a rendőrség, a bíróság, a hívei és a város polgárai számára kiderül ártatlansága, mivel a néző a film elejétől tisztában van azzal, ki a gyilkos.

A Meggyónom valójában nem a hitchcocki ártatlanul vádolt férfi története, hanem a hitében megingathatatlan emberé. Hitchcock a lélektani thriller műfaji keretei között nem elsősorban a kiutat reményvesztetten kereső vétlen hős, hanem az akár az el nem követett bűnért járó világi következményeket is vállalni képes, de hitét, mennyei reményeit és emberi tartását fel nem adó hős portréját rajzolta meg.

Igaz, a rendező és a producerek annyira nem voltak biztosak abban, hogy a filmnek teljesen ki kellene lépnie a műfaji keretekből, és ragaszkodtak a happy endhez – pontosabban ahhoz, hogy Logan atya a film végére minden kétséget kizáróan tisztázza magát.

Meggyónom (Anne Baxter és Montgomery Clift) Forrás: Warner Bros.

Márpedig a (megszakításokkal, 8 éven keresztül, 12 író bevonásával készült) film alapjául szolgáló 1902-es francia színdarab (Paul Anthelme: Nos deux consciences) az ártatlan pap elítélésével és kivégzésével ér véget – sőt, a szerelmi szál sokkal mélyebb, mivel a kapcsolatból egy törvénytelen gyermek is született. Igaz, a forgatókönyv első, Hitchcock által elfogadott változatát jegyző Tábori György – a nemzetközi színházi élet kiemelkedő alakja – nem is tért el a színdarabtól. Csakhogy a producerek és a forgatás egyik helyszínét biztosító templom tiszteletesének kérésére a rendező finomítani akart a végkifejleten, s mivel Tábori hajthatatlan volt, ezért végül William Archibald végezte el a szükséges változtatásokat.

A legtöbb korabeli amerikai és brit kritika mégsem emiatt érte a filmet, hanem, mert a kritikusok zöme egész egyszerűen hiteltelennek tartotta az alaphelyzetet – nem úgy a jellemzően katolikus neveltetésű franciák, és azon belül is a későbbi új hullám alkotói (Eric Rohmer egyenesen "modern mesterműként" jellemezte a Cahiers du Cinémában).

Tudjuk – legalábbis mi, katolikusok –, hogy egy pap semmi szín alatt nem árulhatja el, amit meggyóntak neki. A protestánsok, ateisták és agnosztikusok viszont úgy gondolkodnak, hogy ilyen esetben nevetséges a hallgatás, és hogy ilyesmiért senki sem áldozza fel az életét

– magyarázta a jezsuitáknál nevelkedett Hitchcock egy évtizeddel a film bemutatója után a francia új hullám mesterének, Francois Truffaut-nak, miért tartotta ő maga is elhibázottnak a filmet, és miért gondolta azt, hogy nem lett volna szabad leforgatnia.

Ezúttal a saját filmjeinek értékét öntömjénezés nélkül megítélni képes brit rendező mindenképpen tévedett. Már csak azért is, mert a kétségkívül komor és szikár Meggyónom nem csupán a mai napig élvezhető thriller, hanem mert a katolicizmushoz és a papi hivatáshoz kapcsolódó, de elsősorban mégis szórakoztató igényű műfaji filmek között egyenesen az egyik legjobb alkotás.

És szemben azzal, hogy az elmúlt évtizedekben a legtöbb, lelki vezetőt bemutató, pontosabban "lebuktató" film az egyház esetleges bűneire fókuszál, a Meggyónom egy igaz ember és egy igazi pap története – ha rosszmájúak lennénk, azt mondhatnánk, talán épp ezért lett Hitchcock 1953-as filmje a rendező életművének kevésbé emlegetett alkotása.