A saját családtagjukat kell megölniük a közelgő világvége miatt

Kopogás a kunyhóban

M. Night Shyamalant egykor Hollywood csodagyerekeként ünnepelték, az elmúlt másfél évtizedben azonban egyre elszálltabb és nevetséges ötleteivel gondoskodott arról, hogy manapság már inkább riasztó legyen a neve egy filmplakáton, mintsem közönségcsalogató. A Kopogás a kunyhóban esetében azonban visszafogta magát – bár ezúttal szerencsésebb lett volna, ha nem teszi: az apokaliptikus történet tálcán kínálta, hogy ahhoz hasonló gyomorszájon vágó élménnyé váljon, mint a rendező pályája elején a Hatodik érzék volt, de az újabb filmjei miatt sokat kárhoztatott rendező végül megfutamodott a lehetőségtől.

Fussunk! Jön a szél!

– kiált fel Mark Wahlberg a filmtörténet egyik legkínosabb jelenetében. Az esemény-ben ugyanis – akárcsak az HBO jelenleg viszonylagos sikerrel futó The Last Of Us című sorozatában – spórák okozzák a világvégét, csupán nem zombivá változtatják az áldozataikat, hanem öngyilkosságra kényszerítik a megfertőződött embereket. A nevetségesen rossz 2008-as produkciót a maga korában még sokan egyszeri botlásként rótták fel, hiszen M. Night Shyamalant ekkoriban az amerikai kritikusok egyenesen az új Hitchcocknak tartották, hiszen egymás után rukkolt elő olyan remek és csavaros thrillerekkel, mint a Hatodik érzék, A sebezhetetlen, a Jelek vagy A falu.

Idővel azonban szélsőségesen fejébe szállhatott a dicsőség, és a fentebb említett filmje után (néhány kivétellel) egyre gagyibb alkotásokkal rukkolt elő, amelyekben kivétel nélkül ugyanazokat a hibákat követte el: felvázol egy egyébként zseniálisan eredeti és izgalmas alapsztorit, hogy aztán meghökkentőnek szánt, de erőltetett vagy egyenesen röhejes fordulatokkal komolyanvehetetlenné tegye a filmjeit.

Az ígéretes felütés a Kopogás a kunyhóban esetében sem hiányzik: egy meleg pár az örökbefogadott gyermekükkel egy Isten háta mögötti faházban nyaral, amikor váratlanul négy idegen rájuk tör, majd közlik velük, ha nem áldozzák fel az egyik családtagjukat, akkor bekövetkezik az apokalipszis és mind a 8 milliárd ember meghal a Földön.

Kopogás a kunyhóban Forrás: UIP-Dunafilm

M. Night Shyamalan nem vacakol hosszú expozíciókkal, egy villámgyors felütéssel megteremti a feszültséget, majd sokáig ugyanabban a bizonytalanságban tartja a nézőket, mint a főszereplőket: sokáig nem tiszta, hogy vajon a betolakodók vallási fanatikus tébolyultak, vagy valóban igaz a próféciájuk, és ha nem cselekszik a túszul ejtett család a szektatagok kérése szerint, akkor tényleg befellegzett az emberiségnek.

És mintha a rendező hallgatott volna a vele kapcsolatos kritikákra, ezúttal nem zsúfolja tele hajmeresztő csavarokkal a történetet – de bárcsak ne most tért volna józan belátásra: anélkül, hogy lelőnénk a poént, a forgatókönyv alapját képező The Cabin at the End of the World című könyv olyan kegyetlen és embertelen lezárásba torkollik, hogy Paul Tremblay el is nyerte vele a legjobb horrorregénynek járó Bram Stoker-díjat 2019-ben, Shyamalan azonban a finálét teljesen átírta, könnyebben fogyaszthatóvá tette és nagyrészt kiirtotta annak súlyos morális kérdésfelvetéseit.

Emellett az erőszak-ábrázolás tekintetében is olyannyira visszafogott és szemérmes, mintha el akarta volna kerülni, hogy a film az Egyesült Államokban a csak felnőtteknek ajánlott R-besorolásban részesüljön (de hiába igyekezett, végül nem sikerült megúsznia).

Kopogás a kunyhóban Forrás: UIP-Dunafilm

Viszont ha nem vesszük számításba, hogy milyen gyomorba vágó hatást keltett volna, ha Shyamalan jobban ragaszkodik az eredeti regényhez, akkor a Kopogás a kunyhóban egy kifejezetten korrekt, szögegyenes thriller; ha valamelyik streamingplatformon debütált volna, meg is tapsolnánk, de moziélménynek sovány.

Így a film legnagyobb nyertese egyértelműen Dave Bautista, aki A galaxis őrzői után végre bizonyíthatta, hogy összetettebb, drámaibb alakításra is képes. A családra támadó csoport vezetőjeként az egyik pillanatban fenyegetőnek és háborodottnak tűnik, a másikban pedig egy lelkiismeretes, aranyos "mackó" benyomását kelti, aki majd összeroskad a vélt vagy valós égi küldetésének súlya alatt. Nem ő az első pankrátor, aki színészként is kipróbálta magát, de sokkal tehetségesebb a hasonló utat bejárt pályatársainál.