Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Még tízéves sem voltam, amikor először láttam a Brother Louie videóklipjét, nagyon tetszett benne a balettozó kislány. Volt egy kisfiú is, aki mintha leselkedett volna a kis balerina után, akivel aztán csókolóztak, meg mutattak utcákat oldtimer kocsikkal, két fiatalembert, egy fiatal párt gyönyörű estélyi öltözetben – csak pár másodperc volt az egész, nem több felvillanó képeknél a klipben, amelynek nagy részében Thomas Anders és Dieter Bohlen valami ringszerű színpadon énekelt fiatalok előtt.
Esélyem sem volt tudni, hogy az egyik legszebb filmjelenet foszlányait látom, felejthetetlen képeket a Volt egyszer egy Amerikából, amelyet Magyarországon a mozikban az 1984-es világpremiernél csak jóval később, a rendszerváltás után vetítettek. Pedig felületes ránézésre megfelelt volna a szocialista propagandának: hogyan rohad a kapitalista Nyugat ópiumbarlangokban, illegális mulatókban és kuplerájokban, a gengszterbandák, gyerekbűnözők, korrupt politikusok és üresfejű, alkoholista gazdagok vad orgiái közepette. Csakhogy Sergio Leone nem volt különösebben népszerű a kommunista cenzoroknál - Rényi, így hívták az egyiket -, hiszen a nagy rendező antikommunista volt.
De még ha ment is volna mozikban, és tudtuk volna, hogy Sergio Leone filmtörténeti remekművét azért kicsit másképp is lehet értelmezni, mint kegyetlen és izgalmas krimit, kizárt, hogy abban az időben egy kislány megnézhetett volna egy filmet, amelyben nőket erőszakolnak és gyerekeket gyilkolnak, illetve maguk a gyerekek gyilkolnak, gyakori a meztelenség és bemutatják mindenfajta erőszak válogatott módszereit a péppé veréstől a fejbelövésig.
Aztán ha láttam volna a filmet 1992-ben, az MTV2 adásában, akkor hirtelen rájöhettem volna, hogy a rendszerváltás utáni években villámgyorsan szaporodó, belvárosi zenés szórakozóhelyek egyikét miért éppen Fat Mo'snak hívják. Csakhogy a dolog bonyolult, mert Dagi (Fat Mo, a Mo a Moritz rövidítése) nemcsak a hat gyerekkori barát egyike a filmben, és az egyetlen, akinek tehetős, étteremtulajdonos családja van, az ő húga egyébként a balettező Deborah, akibe a főszereplő Nudli reménytelenül szerelmes. A valóságban Fat Mo ugyanis egy 120 kilós ügynök volt, aki a szesztilalom idején zugkocsmákat buktatott le New Yorkban, egészen addig, amíg úgy nem döntött, inkább megnyitja a saját illegális italmérését. A rendező nyilván jól ismerte a legendát, Dagi családi öröksége amúgy nagyjából az egyetlen törvényes dolog a filmben.
És az egyik legfontosabb helyszín is: a főszereplőnek azért, mert itt leste meg a táncoló Deborah-t és itt is csókolóztak először. A többieknek pedig talán azért, mert csodálatos, krémes süteményeket is árulnak, az óriási hab tetején persze cseresznye is van – ebből vesz egyet Patsy (nem egészen értem, hogy az ő nevét miért nem fordították le, nagyjából azt jelenti: mafla, balek), hogy kifizesse vele a házban lakó prostituáltat, aki persze még maga is szinte gyerek, hiszen süteményt kér és nem pénzt. Az egyik legszebb jelenet, ahogy a Peggyre váró kisfiú előbb csak az ujjával lop a krémből, aztán nem bírja, és felfalja az egészet. Valószínűleg akkor sem tudna mit kezdeni a lánnyal, ha nem enné meg a randevú árát – a nála idősebb Max és Nudli is felsülnek első alkalommal –, hiszen gyerek még, ahogy a többiek is mind.
De ugyanakkor bűnözők is, miután Nudli kilesi Deborah táncát, a többiekkel felgyújtanak egy újságost, aki nem hajlandó védelmi pénzt fizetni a negyedet uraló banda főnökének, később megzsarolják a korrupt rendőrt, a két főszereplő életre szóló barátsága pedig azzal indul, hogy a negyedbe éppen akkor beköltöző Max elorozza a rablás zsákmányát Nudli orra elől. Igaz, Maxtól pedig a rendőr veszi el még ugyanakkor, és ezután lesz a két fiú örök barát – ami nem akadályozza meg őket abban, hogy később kölcsönösen elárulják egymást. Talán ellentmondás azt mondani, hogy ennek ellenére halálukig barátok maradnak, de akkor is így van.
A Volt egyszer egy vadnyugat kapcsán korábban azt mondtam, a film a közösségi – nemzeti –, míg a Volt egyszer egy Amerika a személyes eredetmítosz. A keletkezéstörténetek kitüntetett ideje pedig az aranykor, amelynek ideje a régmúlt. Már, ha létezett egyáltalán ez a tökéletes időszak, hiszen aranykor soha sincs, mindig csak volt. A vadnyugatfilmben látható jelen, minden borzalma ellenére, mégis egy ilyen aranykor, mert – ahogy Mirecea Eliade írja A szent és a profán című könyvében – valaminek a keletkezése mindig kitüntetett, az istenivel konkrétan érintkező, vagyis szent idő. És ez a szentség felülírja az összes rosszat, ami ekkor történik – például a rituális emberáldozatokat is –, ezért lehet az aranykorról azt állítani, hogy minden tökéletes volt.
