Forradalom a moziban: ezek a legjobb 56-os filmek

Szabadság, szerelem

Az október 23-i nemzeti ünnep alkalmából gyűjtöttük össze az 1956-os eseményeket valamilyen formában megörökítő legjobb, legizgalmasabb filmeket. Listánkon, jelképesen, 23 film szerepel – egy 1958-as amerikai rémfilmtől kezdve nagy magyar klasszikusokon át egészen a 2010-es évek filmterméséig mutatunk be olyan alkotásokat, amelyek hol csak virágnyelven, hol pedig direkt módon mutatják be a szabadságharc eseményeit.

Éjfélkor (1957)

Révész György rendezése volt az első magyar film, amely burkoltan ugyan, de mégis az 1956-os forradalomról szólt. Az 1957-es dráma rendezője tulajdonképpen egy – a korszak "álompárja", Ruttkai Éva és Gábor Miklós főszereplésével készült – szerelmesfilm álcájában beszélt az 1956-os kivándorlásokról, amikor a határok megnyitásával rengeteg család tette fel magának a "menni vagy maradni" kérdését – és amely téma aztán meghatározta a rendszerváltásig készült legtöbb "ötvenhatos" magyar film történetét is.

Az 1956 szilveszter éjszakáján pergő cselekmény főszereplője egy fiatal házaspár. A táncosnő Vikit (Ruttkai Éva) polgári háttere miatt nem engedik érvényesülni a kommunista Magyarországon, aki úgy érzi, karrierje miatt is érdemes lenne nyugatra szökni, ezért csomagolni kezd. Férje, János (Gábor Miklós) ünnepelt filmsztár, aki a nyelvi kötöttségre és a hazaszeretetre hivatkozva maradna. Visszaemlékezéseikben a néző előtt lepereg a házasok viharos szerelme, újra és újra felvetve a menni vagy maradni kérdését.

Révész filmje látszólag elfogulatlanul, nem társadalmi drámaként, hanem egy művészpár kapcsolatának és eltérő utakon járó karrierjének szempontjából igyekszik bemutatni ezt a dilemmát, persze, a kommunista cenzúra elvárásainak megfelelően úgy "érvelve", hogy abból a néző számára az a megnyugtató következtetés legyen kiolvasható, hogy a "kádári konszolidáció" majd szabadabb légkört teremtve eltörli a politikai diszkriminációt.

A budapesti rém (1958)

Kronologikus sorrendben összeállított listánk első filmjeként egy, a maga idejében pocsék kritikákat kapott amerikai B-film áll, amelynek alkotói (Harmon Jones rendező, John McGreevey és Louis Stevens forgatókönyvírók) igyekeztek a lehető leghamarabb játékfilmes keretek között úgy emléket állítani az 1956-os eseményeknek, hogy agresszornak nevezik az agresszort és szabadságharcosnak a szabadságharcost – azaz az amerikai A budapesti rém az első olyan játékfilm, amely nyíltan beszélt 1956-ról.

A film címszereplője, bizonyos Zágon Ottó ezredes, aki valóságos terror alatt tartja a főváros polgárait, de az 1956-os októberi események elsöprik. A dokumentumfelvételek felhasználásával készült film középpontjában egy meggyőződéses kommunista lány és egy polgári gondolkodású fiú akadályokkal terhelt szerelme áll, amelynek csak első megpróbáltatása a politikai nézetkülönbség.

A budapesti rém Forrás: Cinefear Video

Mai szemmel A budapesti rém már inkább megmosolyogtató, illetve bosszantó lehet számos történelmi pontatlanság, de a "kicsempészett" dokumentumfelvételeket is használó film vitathatatlan érdeme, hogy a lehető leggyorsabban (az aktualitás szem előtt tartásával) próbálta az akkori amerikai nézők tömege számára drámai eszközökkel átélhetővé és befogadhatóvá tenni a magyar szabadságharcot.

Hajnalban meghalnak az álmok (1961)

Egy amerikai film után egy olasz alkotás 1956-ról: Enrico Gras és Mario Craveri rendezésének alapjául a Corriere della Sera újságírója, Indro Montanelli a forradalom idején szerzett személyes élményei szolgáltak.

A mindössze két óra történetét bemutató, 1956. november 4. éjszakáján, egyetlen helyszínen, a szabadságharcról tudósító külföldi újságírók szállodájában játszódó filmben öt, különböző életkorú és politikai beállítottságú olasz újságíró beszélget. Teljes bizonytalanságban, félelemben kerülnek felszínre öt ember nézetkülönbségei, amelyeket személyes sérelmek és a bevonuló szovjet tankok zaja keltette félelem, illetve egy forradalmár lány és anyjának jelenléte is táplál.

Hajnalban meghalnak az álmok (Lea Massari) Forrás: www.ilgiornale.it

Párbeszéd (1963)

Herskó János író-rendező rengeteg vitát kiváltó filmje, amely az Éjfélkorhoz hasonlóan egy házaspár (Semjén Anita és az 56-os hős Sinkovits Imre főszereplésével) szemszögéből szól 1956-ról, de nem egy művészpár karrierlehetőségeit, hanem meggyőződéses kommunisták dilemmáit vizsgálva.

Az 1945-ben a koncentrációs táborból hazatérő 17 éves Barna Judit (Semjén Anita) belép a kommunista pártba, ahol megismerkedik az illegális kommunistából katonatisztté lett Horváth Lászlóval (Sinkovits Imre), majd nem sokkal a házasságkötésük után a férfit hamis vádak alapján letartóztatják és koncepciós per keretében börtönre ítélik. A házaspár négy év után találkozik ismét, amikor a férfi szabadul, de addigra a felesége már új életet kezdett Sztálinvárosban, és újra találkozgat diákkori szerelmével is (Sztankay István). Bár a házaspár leküzdi az akadályokat, útjaik ismét különválnak, és csak évekkel az 1956-os forradalom után találkoznak újra.

Herskó János filmje párbeszédek formájában, a főszereplők viszonyán, személyes kapcsolatán, meggyőződésein keresztül árnyaltan ábrázolja másfél évtized történelmi eseményeit és politikai viszonyainak alakulását, rávilágítva bizonyos "szükségszerűségekre", az előzményekkel és a következményekkel együtt szólva az 1956-os eseményekről.

Húsz óra (1965)

Fábri Zoltán rendezése Sánta Ferenc regénye nyomán készült, és címének megfelelően húsz óra eseményeit sűríti 109 percbe. Egy magyar faluba riporter érkezik, hogy felidézze az ott 1956 őszén történt konfliktust: miért lőtt rá a legjobb barátjára Balogh Antal (Görbe János), és miért ölte meg az ávós Varga Sándor (György László) a gyerekkori barátját? A riporter (Keres Emil) sorra járja a házakat, beszélget az emberekkel, és egyre több tragédia, sérelem kerül felszínre.

Fábri Zoltán filmje elsőként mert a Rákosi-rendszer bűneiről beszélni. A Húsz óra nemcsak 1956-ról szól, hanem a magyar paraszti sors keserű naplója: egy átlagos magyar falu életén keresztül rajzolódik ki, miként tett tönkre emberi életeket a kommunizmus.

Apa – Egy hit naplója (1966)

Szabó István önéletrajzi ihletésű filmjének főhőse Takó Bence (Bálint András), aki 1945-ben veszítette el az apját, majd az 56-os forradalom alkalmával is (a saját maga által mitizált és mindig az aktuális politikai helyzethez igazított) apaképének próbál megfelelni, míg szembesül a valósággal: mindig és mindenkinek hazudott az apjáról, mert szüksége volt egy legendára.

Az egyetemista főhős felnövéstörténetének csak egy epizódja az 1956-os szabadságharc, de Szabó ezt az egyetemisták szemszögéből mutatja be, tüntetésekkel, szervezkedésekkel. És nem csak a főszereplő szempontjából szimbolikus eseménnyel: amikor Takó Bence ellop egy zászlót a kollégiumból, eltöri féltett kincsként őrzött, igazából sosem ismert apjától örökölt karóráját. Nemcsak a főszereplő Apa-mítosza kezd a filmben épp ennél a történelmi eseménynél töredezni, hanem számos, odahaza kommunista szellemben nevelkedett fiatalé is.

Cikkünk a következő oldalon folytatódik!