Egy fiatal lányt zaklatnak a földönkívüliek, aki bosszúból megharapta az egyik idegen lényt

Nincs, aki megmentsen

Nincs, aki megmentsen, áll a címben, de igazán hozzátehették volna, hogy az unalomtól: bár a Disney+ produkciója izgalmasan indul és a lezárás is tartogat meglepetéseket, a kettő között igencsak monoton macska-egér harcnak lehetünk szemtanúi egy fiatal lány és a rá vadászó tojásfejű földönkívüliek között.

A Nincs, aki megmentsen briliáns, merész, magával ragadó és ijesztő. Több mint hatvan évet kell visszamennünk az időben, az Alkonyzóna Behatolók című epizódjáig, hogy távolról is hasonló történetet láthassunk. Igazán unikális alkotás

– lelkendezett Stephen King a ma már X néven működő Twitteren a Disney+ új produkciójáról, azonban mindez inkább negatív, mintsem pozitív előjelnek hatott. Ugyanis amilyen jó King az írás terén, olyannyira borzalmas a vizuális érzéke. Jól jellemzi mindezt, hogy míg gyűlölte, ahogyan Stanley Kubrick feldolgozta a Ragyogás című könyvét, addig az 1997-es, arcpirítóan gyenge televíziós adaptációt kedvelte, de még kevesebb köszönet volt abban, amikor ő maga vitte filmre a saját regényét, a Maximális túlhajtás-t. És ezúttal is könnyen csalódhat az, aki ad a véleményére.

Nincs, aki megmentsen Forrás: Disney+

A szeptemberi streamingajánlónkban az előzetes és az alapsztori alapján azt jósoltuk, hogy Brian Duffield rendezése vagy szuper, vagy kifejezetten kellemetlen lesz, a kettő közti átmenetet azonban valószínűtlennek tartottuk. Tévedtünk: a végeredmény fájóan közepes. Az viszont tagadhatatlan, hogy a felütés kifejezetten ügyes:

a történet főszereplője egy fiatal lány, aki egyedül él a családjától megörökölt hatalmas házban egy kisvárosban, amely kivetette magából egy múltbéli eset miatt; ha bemerészkedik az emberek közé, örülhet, ha csak átnéznek rajta és nem köpik rögtön arcon. Egy este azonban társasága akad, amikor földönkívüliek törnek be az otthonába; az egyik idegent sikeresen likvidálja, de mindezzel csak magára haragítja a társait,

így megkezdődik a végeláthatatlan macska-egér harc.

Nincs, aki megmentsen Forrás: Disney+

Nem lehet azzal vádolni az alkotókat, hogy nem a lényegre koncentrálnak, az alkotás kilencven százaléka erről a hajszáról szól, párbeszédekkel sem terelik el a figyelmet, sőt, csaknem egy némafilmről beszélhetünk.

Mivel senki nem áll szóba a nővel, így segítséget sincs kitől kérnie, egy-egy szót leszámítva nincsenek dialógusok a másfél órás játékidő alatt.

A probléma a feszültségfokozás terén van: míg Spielberg A Cápá-ban – vagy, hogy tematikailag és stílusjegyeiben jóval közelebbi példát mondjunk – M. Night Shyamalan a Jelek-ben szinte az utolsó pillanatig nem mutatta meg egészében a fenyegetést, addig esetünkben még alig süppedünk bele a kanapéba, máris megcsodálhatjuk teljes pompájában a földönkívülieket. És utóbbiakat nehéz komolyan venni, pont úgy néznek ki, mint ahogyan az ötvenes évekbeli sci-fikben vagy az UFO magazinban elképzelték azokat, azaz nagy tojásfejük, kerek fekete szemük és satnya testük van, a számítógépes trükkök sem segítenek abban, hogy kicsit is megbirizgálják az idegrendszerünket.

És bár érdekes a forgatókönyvnek az a húzása, hogy a főszereplőnő lényegében némaságra van kárhoztatva, de ez ellehetetleníti az azonosulást vele, minként az is csorbítja a drámaiságot, hogy csak a fináléban derül ki, milyen traumákat hordoz és miért is vetette ki a közössége. Azt viszont meg kell hagyni, hogy Kaitlyn Dever mindent kihoz a szerepből, a papírvékony karaktere ellenére a játéka átélt, a horrorfilmekben látható színésznők átlagos alakításait bőven felülmúlja. És az operatőr munkáját is dicséret illeti, néhány, egyszerre jéghideg és gyönyörű jelenettel borzongató apokaliptikus hangulatot sikerül teremtenie.

És annak ellenére, hogy a cselekmény újra és újra lefullad és lehetetlen igazán félni a földönkívüliektől, a forgatókönyvírók egy bátor csavarral állnak elő a fináléban, több értelmezést is adva a látottaknak. Kár, hogy ekkor már késő megmenteni a filmet.