A sznobok körülrajongott filmesének idióta meséi

Henry Sugar csodálatos története (Benedict Cumberbatch)

A posztmodern film sokak által ünnepelt, legalább annyiak által átkozott rendezője négy rövidfilmet készített a Netflixnek a maróan szellemes prózaíró Roald Dahl novelláiból. Anderson felsorakoztatja a rá olyannyira jellemző összes stilisztikai eszközét, sőt, a "nyitódarabban", az idei velencei filmfesztiválon debütált Henry Sugar csodálatos történetében egyenesen túlburjánzanak a rendező markáns vizuális bravúrkodásai, a filmetűd mégsem válik megterhelővé azok számára sem, akiket a hideg ráz Anderson mesterkélt világától. Kritika.

Ha van a kortárs rendezők között olyan, akinek filmjei egyetlen beállításról felismerhetőek, akkor az kétségkívül Wes Anderson. Olyannyira, hogy a legjellemzőbben a komédiát a melodrámával házasító, a főként a hatvanas évek európai (és elsősorban francia) mestereinek stílusjegyeit amerikai posztmodernben egyesítő életmű két legutóbbi nagyjátékfilmjében (A Francia Kiadás, Asteroid City) Anderson eljutott a végletes öntetszelgésig, és a képzőművészeti igénnyel, korlátozott színpaletta használata, valamint a kimérten sétáló kameramozgások és lassítások mellett a szimmetrikus műgonddal megkomponált szkeccsekből felépített szenvtelenség mellőzött bárminemű mondandót, túl azon, hogy a rendező szerelmes a saját – egydimenziós szereplőkkel benépesített, álomszerű, de üzenetmentes – díszletvalóságába.

Szerencsére a pazar animációs film, A fantasztikus Róka úr (2009) után Anderson ismét Roald Dahl szövegeiből forgatott, így a négy Netflix-rövidfilm cáfolja azt, a rendező rajongói körében is erősödő nézetet, hogy Anderson filmjei egyre tartalmatlanabbak.

Ralph Fiennes az író Roald Dahl szerepében a Henry Sugar csodálatos történetében Forrás: Netflix

Nem biztos persze, hogy a négy rövidfilmmel Anderson rendezni akarta volna sorait, és a legutóbbi nagyjátékfilmjeiben tetten érhető, lassan kiüresedő, öncélú stílbravúr helyett a rá olyannyira jellemző eszköztárat igyekezett volna a Dahl-prózák cselekményének alárendelni, hogy mondanivalója is legyen.

A színpadiasan illusztratív adaptáció eredménye mindenesetre izgalmasra sikerült: Anderson úgy hagyta rajta a kézjegyét Dahl szövegein, hogy nem követett el erőszakot a prózán, legyen szó cselekményről, tartalomról és kiváltképp a szavak varázslatáról.

Ugyanis a régi idők moziját és televíziós élményét megidéző 4:3-as kivágatú, színpadszerűen berendezett (és sokszor a megelevenedett díszletezők segítségével átrendezett) képeken a színészek nemcsak a szerepüket játsszák, de mintegy narrálják is a cselekményt (egyenesen a nézőhöz beszélve, átvéve a szót a Roald Dahlt alakító, de más-más szerepkörben is felbukkanó Ralph Fiennestól), elmondva minden egyes mondatot a novellából, és ezzel az egyszerű (egyébként a rendezőre nagyon is jellemző) trükkel Anderson ügyesen oldotta meg, hogy ne kelljen azon gondolkodnia, miként változtassa látvánnyá az író szavait.

Henry Sugar csodálatos története (Benedict Cumberbatch) Forrás: Netflix

Igaz, a filmes "novellafüzér" nyitódarabja, a közel 40 perces Henry Sugar csodálatos története még olyannyira tobzódik az andersoni látványsziporkákban, hogy olykor nehéz a "csodálatos történetre" koncentrálni. Mégis, a szenvedélyektől mentes előadásmód szűk keretei között is brillírozó színészek által (Benedict Cumberbatch, Ralph Fiennes, Ben Kingsley, Dev Patel) rendkívül gyors tempóban előadott mese a varázslatos képességet nyereségvágyból megszerző, végül mások jólétét biztosítani igyekvő agglegényről minden töménysége ellenére sem válik fárasztóvá – de ebben az esetben ez leginkább a próza és a színészek érdeme.

Anderson érdeme pedig az, hogy a rá következő, egyenként negyedórás három kisfilm alkalmával fokozatosan visszafogta a vizuális bravúrkodást, és hagyta, hogy a "felolvasott" szöveg erényei érvényesüljenek. Igaz, A hattyú, A patkányfogó és a Méreg eseteiben olyan rövid novellákat választott, amelyekben kevés a helyszín és a cselekmény is egy idősíkban játszódik (a nyitódarabbal ellentétben), így eleve megfosztotta magát az egy (állóképszerű) snitten belüli folyamatos újradíszletezés lehetőségétől.

A hattyú (Rupert Friend és Asa Jennings) Forrás: Netflix

A második Dahl-rövidfilm, A hattyú alkalmával a visszafogottság – vagyis az, hogy a rendező felvonultatja minden jellegzetes stílusjegyét, de azokat nem tolakodóan alkalmazza – az utóbbi évek legjobb Anderson-filmjét eredményezte.

A Rupert Friend által (és gyerekkori alteregója, Asa Jennings hallgatag minimalizmusa ellenére is erőteljes jelenlétével megtámogatva) előadott felkavaró történet a két nagyobb társa terrorját elszenvedő kisfiúról mindvégig izzik a feszültségben, és egyenletes tempóban halad végcélja, a katarzis felé. Tizenhét percben kibontott mese a szabadságról, bátorságról és kitartásról, könnyen dekódolható, mégis csodálatos szürrealizmusba csomagolva.

Andersonnak sikerült A hattyúval olyan magasságokba emelkednie, hogy ehhez mérve a harmadik (A patkányfogó) és negyedik (Méreg) kisfilm visszaesés is lehetne – csakhogy ezek az "ősforrást", azaz Dahl novelláit illetően eleve az emberi kisszerűség és esendőség meghökkentő esettanulmányai. Ráadásul remek tálalásban (A patkányfogót már csak Fiennes játéka miatt is érdemes megnézni).

Ha Anderson ezentúl megmaradna Roald Dahl vizuális tolmácsolójának, akkor minden bizonnyal kevésbé számítana korunk leginkább megosztó szerzői filmesének – miközben megmaradna annak a páratlan vizualitású rendezőnek, aki lenni szeretne.