Barack Obama a Netflixre készített egy sci-fit, a film persze borzalmas

Távol a világtól

A posztapokaliptikus történetek látszólag képtelenek kikopni a divatból; a Távol a világtól annak ellenére is magabiztosan vezeti egy hete a Netflix lejátszási listáját, hogy a nézők többsége az interneten nem győzi hangoztatni a csalódottságát. Julia Roberts és Ethan Hawke jó színészek, Barack Obama és felesége pedig rossz producerek: baloldali világvége-ostobaságot kreáltak.

Egy New York-i értelmiségi házaspár a nagyvárosi nyüzsgés elől menekülve kivesz egy vidéki villát, ám csakhamar kiderül, nem ez lesz az a nyaralás, amelyre örömkönnyekkel emlékeznek majd a családi fotóalbumot lapozgatva. Már nem sokkal a megérkezésük után a tengerparton napozgatva életveszélybe kerülnek, amikor egy hatalmas olajszállító hajó teljes gőzzel kifut és legyalulja a strandot, a szállásra visszatérve pedig arra lesznek figyelmesek, hogy nincs internet, és a tévéadás is szünetel. Mielőtt pedig felocsúdnának a döbbenetükből, éjjel beállít hozzájuk a ház tulajdonosa a lányával, arra kérve őket, hogy hadd aludjanak mégis a számukra kiadott otthonukban.

Távol a világtól Forrás: Netflix

A Távol a világtól a posztapokaliptikus filmek jól bevált receptjét követi, és meg kell hagyni, igencsak ügyesen építi a feszültséget, ahogyan folyamatosan bizonytalanságban tartja a nézőt azzal kapcsolatban, mi is zajlik a háttérben, és a villa birtokosa vajon tényleg olyan ártatlan-e, mint amilyennek mutatja magát. Sam Esmail rendező valószínűleg nagy rajongója M. Night Shyamalannak, legalábbis épp azokkal az eszközökkel teremti meg a misztikus és vészjósló atmoszférát, mint a kollégája az Idő, vagy legutóbb a Kopogás a kunyhóban esetében – és akárcsak oly sokszor példaképe, ő is milliók számára okoz hatalmas csalódást a finálét illetően.

Anélkül, hogy lelőnénk a film fordulatait,

a Távol a világtól nem elsősorban a konkrétan a végítéletről szól, hanem sokkal inkább azt ábrázolja, hogy ha hirtelen megszűnne az internet és a média minden formája, akkor – akárcsak az újságnyomtatás előtti korszakban – kizárólag a minket körülvevő emberekre támaszkodhatnánk.

Kollektív tudás nélkül így teljes bizonytalanságba kerülnénk nemcsak azzal kapcsolatban, hogy mi zajlik a világban, hanem arról sem lenne információnk, hogy akár a néhány tíz kilométerre elhelyezkedő városban mi történik. Így aztán ahány ember, annyi elmélet születne, és ugyanannyi arca lenne az apokalipszisnak. Éppen ezért nem csodálkoznánk, ha folytatások is készülnének a filmhez, hiszen végtelen lehetőséget kínál a koncepció.

Távol a világtól Forrás: Netflix

Ez a megközelítés pedig kétségkívül eredeti, az előadása kapcsán azonban sok helyen problémákba ütközik a film. Julia Roberts például akkora sztár, hogy akárkit játszik el, szinte lehetetlen az adott karaktert és nem magát Julia Robertset látni a vásznon, vagy jelen esetben a képernyőn: jól érződik, ezúttal a szívét-lelkét beleadja a szerepben, de a legtöbbször agyunk mégis képtelen átváltani, és azon kapjuk magunkat, hogy a híres dívát nézzük, aki most éppen egy hisztérikus édesanyát alakít. A férjét megformáló, általában a visszafogott és kiváló játékáról híres Ethan Hawke ezúttal többször ripacskodásba kezd, ahogyan néha akkor is cirkuszol, amikor az adott jelenet nem indokolja.

És Mahershala Ali sincs jó formában, de erről a forgatókönyv tehet: az a feladata, hogy ő legyen a rejtélyes személy, akinek talán vaj van a füle mögött, ezt a hatást pedig elemi iskolai eszközökkel próbálják elérni az alkotók, azaz félszavakat adnak a szájába, sokszor kell csendben maradnia és rejtélyesen néznie a semmibe, amikor A-t mond, ritkán mond utána B-t is.

Távol a világtól Forrás: Netflix

És a sztárparádéban egy nyúlfarknyi szerepben feltűnik Kevin Bacon is, akinek a bogaras, folyamatosan az apokalipszisre készülő prepper redneck figurája éppen olyan, ahogy a demokraták elképzelik a vidéki fegyvermániás republikánusokat. Ez a lenéző attitűd éppenséggel nem meglepő, hiszen a film producere Barack Obama volt.

A számítógépes effektusok viszont rendben vannak, néhány CGI-trükk valószínűleg leesne a nagyvászonról, de képernyőn meglehetősen hatásosak. És a sokszor teljesen logikátlanul viselkedő vagy éppen modorosan kommunikáló karakter miatt bár nehéz nem filmként, hanem beleéléssel követni az eseményeket, ez az Alkonyzóna-sorozatra emlékeztető régimódi stílus a maga módján szórakoztató. Amikor éppen nem okoskodik az összességében alapvetően rossz film.