Nézzük viszont A szenvedély ízlét. A történet végtelenül egyszerű. Az 1800-as évek végén járunk, az egyik leghíresebb francia gourmet, Dodin Bouffant (Benoit Magimel) házában. A gasztronómia Napóleonjának tartott férfi bő húsz esztendeje dolgozik együtt séfjével, Eugénie-vel (Juliette Binoche). Az uraság sem főz éppenséggel rosszul, de ami a fejéből kipattan, azt a nő tökéletesíti a konyhában. Szoros kapcsolatot ápolnak, Dodin többször megkérte már Eugénie kezét, ám az nem akarná házassággal tönkretenni a harmonikus viszonyt.
Első olvasatra egy direkt tévére gyártott, kosztümös romantikus limonádéra asszociálhat az ember, s A szenvedély íze valóban nem a komplex sztorijával fog rajongókat szerezni, ám Anh Hung Tran nem teljesen véletlenül nyerte el Cannes-ban a legjobb rendezőnek járó díjat.
Rögtön egy dinamikus főzős jelenettel indít, mely több mint húsz percen át tart. Dodin néhány arisztokrata barátja érkezik ebédre, a konyhában pedig ég a kezek alatt a munka. Annyiféle fogás készül, mintha egy kisebb hadsereget látnának vendégül, de mi nézők ezt egyáltalán nem bánjuk.
Nem kell a konyhaművészetért lelkesedni ahhoz, hogy beszippantsa a nézőt a film. Gyönyörűen keverednek a színek, a képek önmagukban mesélnek, elég csak a körte és a női test áthallására gondolni, és csorgatjuk a nyálunkat, hogy milyen csodák sülnek a kemencében. Mindenki élvezi, amit csinál, és az eredmény garantált. Az urak elégedettek, a lakoma sikeres, s közben tudományos, kulturális cseverészéssel múlatják az időt.
Az elmúlt években több olyan alkotás készült, mely kifigurázza a gazdagokat, és az olyan tevékenységeket, mint amilyen a kulináris élvezetekben való elmerülés is, felesleges rongyrázásnak állítják be. A szenvedély íze ennek ellentettje, árad belőle a fennköltség, ami sokakat taszíthat persze, ugyanakkor Tran újabb rendezői bravúrt hajt végre. Jó érzékkel támasztja alá, hogy az ételkészítés igenis művészet, Dodin elmélkedései korántsem nem érződnek légből kapottnak.
Átszűrődik a cselekményből, hogy itt szenvedélyes alkotókat látunk, és szó nélkül elhisszük, hogy a két főhős párosa tévedhetetlen, ha ízkombinációkról van szó. A mosolyogtató humor mellett előkerül a dráma, melyet Eugénie állapota szállít. A nő ugyanis rendre megszédül és elájul. Várható, hogy az idill véges, de szükséges elem ahhoz, hogy az összkép meg tudjon újulni. A vietnami-francia rendező mindenre hagy időt, olykor talán túl sokat is, a zárás azonban így éri el a kívánt hatást. Újfent kőbe vési, hogy a szenvedély jelen esetben nem nagyzolás, hanem életforma.
Benoit Magimel és Juliette Binoche párosa kiválóan működik, a nyár elején a pesti Nemzeti Színházban is fellépő, Oscar-díjas színésznő most is nagyon jó. Egyébként, a valódi életben egykori férje, Benoit Magimel a filmben nagyobb teret kap, hálásabb figurával, és ki is hozza belőle a maximumot.
A szenvedély íze rétegelt, több fronton működő alkotás. Tran jól irányít, mintha ő maga lenne az ínyenc, a stábtagok pedig a szakácsok, kukták.
Tény, hogy egyeseknek sok, vagy éppen kevés lehet a számos elnyújtott sütős-főzős jelenet, illetve a vékonyka történet, de nincs ezzel különösebb gond. A gyorséttermek menüit is sokkal többen kedvelik, itt azonban a jeleneteknek, ahogy az ízeknek, össze kell érniük.
Kevés ilyen különlegesség készül manapság, főleg ennyire ízléses tálalásban, ahol a szenvedély egyszerre reflektál a munkára, elhivatottságra és mutat be egy kapcsolatot. Az egyetlen igazi probléma, hogy borzasztó éhesek leszünk utána.