Thrillernek készült, mégis kicsit unalmas lett Az éj leple alatt

Az éj leple alatt

Masszívan benne van az öt legnézettebb film között a Netflix legújabb olasz thrillere, amely egy 2013-as alkotás, a Séptimo remake-je. Az éj leple alatt főszereplője a John Wick 2. részéből jól ismert Riccardo Scamarcio, aki egy thrillernek álcázott családi dráma keretein belül próbálja megmenteni az elrabolt gyerekeit.

Riccardo Scamarcio egy olyan férfit alakít Az éj leple alatt című thrillerben, aki egy panzió üzemeltetésével foglalkozik egy csodálatos olasz tengerparti városban. Feleségét Annabelle Wallis játssza, akinek foglalkozása pszichológus. A pár éppen válófélben van, a nő drogproblémái miatt a gyerekek gondviselője az apjuk, akit viszont a játékszenvedélye sodor bajba, adóssága miatt a panziója, amely a férfi álma volt, is veszélybe kerül.

Az éj leple alatt
Fotó: Netflix

Az éj leple alatt ígéretes thriller, de elrontják

Egy alkalommal – épp a feleség elutazása idején – miközben a férfi éjszaka nézi a meccset, elrabolják a gyerekeket. Mielőtt értesítenék a rendőrséget, a férfit megzsarolják, ha kifizeti a váltságdíjat, visszakapja a gyerekeit. Az utazását megszakító feleség megérkezésekor azt javasolja, hogy forduljon a maffiakapcsolatokkal rendelkező barátjához, Nicolához (Massimiliano Gallo), aki játszi könnyedséggel odaadja neki az óriási összeget, amelyet váltságdíj gyanánt kérnek. Ám van egy feltétele, el kell hoznia egy szigeten lévő étteremből egy sporttáskányi drogot.

A film olyan, mintha két film volna. Az egyikben képesek az alkotók valódi izgalmas és feszültséggel teli jeleneteket létrehozni. Ilyen, amikor a szigeten lévő étteremben várakozik a férfi arra, hogy valaki odalép hozzá, és megmondja, mi legyen a teendő. Vagy amikor elromlik a motorcsónak, amelyen egy táskában már ott az illegális áru, és kénytelen kihívni a parti őrséget segítségért, a hajón lévő kommunikációs eszközökön ez az egyetlen lehetősége, mivel mobilját elvették, nehogy követhető legyen az útja a szigetre. A parti őrség jelenléte, kérdései és segítsége közben is folyamatosan képesek az alkotók fenntartani a feszültséget, mert ott lebeg a levegőben a lebukás lehetősége.

Az éj leple alatt
Fotó: Netflix

A film cselekményének egyik szála, ha nem is tökéletes, de legalább izgalmasnak tűnik, a néző képes belefeledkezni az elromlott hajómotor miatti kálváriába, a helyi járaton való utazás küzdelmeibe, a főúton kiborított táskából földre eső droggal teli zacskók kínos pakolgatásának helyzetkomikumába. 

A másik szál, amelyben a gyerekrablással kapcsolatos párbeszédeket látjuk, több mint kínos. Hiteltelenek a jelenetek, a reakciók, a néző ráadásul percek alatt rájön arra, hogy ki áll a gyerekek elrablása mögött. Úgy tűnik, magával a koncepcióval van a baj, mert az alkotók nem tudják eldönteni, hogy egy családi dráma pszichológiai hadviselésébe szeretnék a gyanútlan nézőket bevezetni, vagy a thriller műfajára jellemző dramaturgiai és formanyelvi megoldások révén viszik végig a cselekményt, és mivel mindkettőbe belekezdenek, egyikből sem lesz semmi.

A film befejezése viszont visszamenőleg hiteltelenít mindent, mert amikor a főszereplő és a néző számára is kiderül, hogy mi áll az egész gyerekrablási procedúra mögött, akkor a főszereplők úgy viselkednek, mintha egy alapfokú színészképző tanfolyam után kerültek volna a vászonra, vagyis megfelelő rendezői utasítások és bármiféle feszültségfokozás hiányában, pillanatok alatt megszületik a megoldás, amely mind a felnőtteknek, mind a gyerekeknek megfelelő, csak éppen kihagyták a nézőket abból a folyamatból, ami a megoldáshoz vezet.

Az éj leple alatt
Fotó: Netflix

A film jó példája annak, hogy nem igazán lehet egy thrillerbe beleszuszakolni rakatnyi szociálpszichológiai problémát, mert a műfaji filmek alapvetően szórakoztatásra valók, ha viszont egy rendező a szülők válásának problémáit szeretné árnyaltan bemutatni, akkor szerencsésebb, ha inkább a dráma műfaját választja, és nincsen szükség arra, hogy némi erőltetett thrillerbe illő fordulatokkal feldobja kicsit a cselekményt.

Persze vannak kivételes filmes teljesítmények, amelyek képesek a dráma és a műfaji film dramaturgiai megoldásainak összefésülésére, ilyen például Francis Ford Coppola hasonló témájú alkotása, az 1972-es A Keresztapa, de ahhoz egy igazán érdekes forgatókönyvre, zseniális rendezőre, izgalmas színészi játékokra, valamint feledhetetlen operatőri munkára van szükség. Esetünkben erről nem beszélhetünk.
Sommásan: 4/10