Furcsa kukkolás és purgatórium

A Sziget nem csupa móka és kacagás, egy furcsa kukkoló a debreceni pályaudvar férfivécéjében, és a Dunai Vasmű izzó purgatóriuma - az Origo fotóriporterei mesélnek arról, hogyan készültek idei kedvenc képanyagaik.

Cápamerga és hippibusz

Mudra László portrésorozata

Ha augusztus, akkor Sziget fesztivál. A legtöbb ember számára ez egyet jelent a bulizással, de nálunk a fotósoknak minden évben komoly kihívás mind fizikailag, mind szellemileg. A Quartnak készítendő rengeteg koncert és interjú képen túl mindig szeretnénk valami újat is megmutatni, de évről-évre új témát találni nem egyszerű feladat.

A teljes portrésorozat megtekintéséhez kattintson a képre! Fotó: Mudra László - Origo

Általában minden nap két fotós dolgozik tőlünk a Szigeten. Egyikünk fotózza elvileg a koncerteket és interjúkat, a másik pedig önálló, tematikus képanyagon kéne, hogy dolgozzon. A valóságban persze könnyen összecserélődnek a szerepek, gyakran ki kell mennie valakinek napközben a városba is, hisz a Sziget körül nem áll meg az élet. Így akinek eredetileg megadatott a lehetőség, hogy aznap csak a saját anyagára koncentráljon, gyakran kénytelen bevállalni mellé egy néhány koncertet és interjút is - egyszerre két helyen még a legjobb fotós sem lehet.

Visszatekintve az elkészült saját anyagokra mégis jó érzés tölti el az embert: úgy tűnik, érdemes szembe menni az árral, elszakadni egy kicsit a koncerttől koncertre rohanástól és megmutatni a Sziget néhány rejtettebb arcát is.

Idei szigetes riportjaim közül az autós kempinget már korábbi években is kinéztem magamnak, de úgy alakult, hogy nem volt alkalmam megcsinálni.

A fotózást igyekeztem a kemping lakók életritmusához igazítani: délelőtt nem nagyon volt érdemes próbálkoznom, még mindenki aludt. Dél és délután négy között volt esélyem, hogy talpon lévő embereket találjak, és ők általában nagyon kedvesek és nyitottak voltak. Alig akartak elengedni, kérdezősködtek Magyarországról, hol a politika, hol a mindennapok érdekelték a külföldi Szigetlakókat. Ők is meséltek magukról én pedig próbáltam jegyzetelni, hogy minél több mindent leírhassak róluk a képaláírásokban. Többségük számára európai körutazásuk egyik állomása csak a fesztivál, így aztán a beszélgetés közben előjöttek az ő útjuk során szerzett emlékek is.

Végül két nap is visszatértem a kempingbe és így állt össze a leglátványosabb arcokból és járművekből álló sorozat, ami nehezen indult, de úgy értem, érdemes volt végigcsinálni.

Itt kezdtem, ez volt a mindenem

Pályi Zsófia multimédiás riportja

Augusztusban jártam először a Dunai Vasműben, mikor bejelentették az 1500 fős létszámleépítés tervét az ukrán-orosz tulajdonosok. Akkor csak a meleghengerműbe jutottunk be, de teljesen rabul ejtett ez a világ. Nehéz leírni, milyen az az érzés, mikor az embertől pár méterre egy körülbelül 25 tonnás izzó szalagot felcsévélnek.

Kattintson a képre a multimédiás riport megnyitásához! Fotó: Pályi Zsófia - Origo

Egész ősszel figyelemmel kísértem a Vasmű híreit, és szerettem volna visszatérni oda, még jobban megismerni ezt a különös világot. Az újságíró kollegámmal, akivel korábban is ott jártam, elhatároztuk, alaposabban is foglalkozunk a témával. Mikor kiderült, hogy rövid távon négyszáz dolgozótól fognak megválni a Dunaferrnél, és az első 125 nevet már fel is olvasták, tudtuk, hogy ez az a pillanat, amikor mennünk kell.

Egészen szűk keretek mozoghattunk csak, mind térben, mind időben. A vezetőség nem fogadta kitörő örömmel az érkezésünket, hiszen kényes volt a pillanat, a folyosókat félelem lengte be. Mindenki dolgozó tudta, hogy várhatóan még további listák is elő fognak kerülni, újabb elbocsátottak neveivel.

Körülbelül két órát tartózkodhattunk mindössze a Vasmű belső területein, kísérővel. Így nehéz szabadon fotózni, de nagy élmény volt, hogy a kohóban pár méter közelről fotózhattam, ahogy a kohászok az olvadt érccel dolgoznak.

Mikor körbejártuk a terepet, úgy éreztük, még nem láttunk és hallottunk eleget. Hogy kerek legyen a riport, a szakszervezet segítségére volt még szükségünk és minden személyes kapcsolati hálónkat is beizzítottuk, hogy találjunk még Dunaújvárosban megszólalókat. Így kapcsolatba tudtunk kerülni olyan, a listára került dolgozókkal, akik arccal is vállalták gondolataikat. Nagyon hálások vagyunk ezért. Drukkolunk nekik, hogy megtalálják helyüket és azoknak is, akik még érintettek lehetnek a leépítésben!

Legyűrtük Magyarországot

Tuba Zoltán fotóriportja

Fabók Bálint kollégám fejéből pattant ki az ötlet, hogy nézzük meg, hogyan lehet eljutni Magyarország legkeletibb pontjáról a legnyugatibbhoz, mégpedig tömegközlekedéssel. Erősen törtük a fejünket a logisztikán, aztán bebizonyosodott: ez a menet kettőnknek három napját fogja elvinni. Egy harmadik kollégánk autóval vitt el minket Kelet-Magyarországra (vele útközben beugrottunk lenyomni egy részt a Kismagyarország című sorozatunkhoz Rápoltra), másnap elközlekedtünk az osztrák határig, harmadnap pedig hazavonatozunk.

A tudósítás elolvasásához kattintson a képre! Fotó: Tuba Zoltán - Origo

Többszöri halasztás után augusztus 13-án indultunk el a céges autóval, ami idén, mint utánaszámoltunk, közel százötven vidéki riporton volt társunk. A rápolti kitérő után, Fehérgyarmatról már tömegközlekedéssel érkeztünk Garbolcra, az ország legkeletibb településére. Onnantól kezdve, hogy a busz becsukta mögöttünk az ajtót és elhúzott, ott hagyva minket az ország legszélén, egészen másnap estig olyan érzésem volt, mint utoljára a gimnáziumi nyári szünetek alatt, pl. kenutúrák idején: semmi sem számított, jó idő volt, csend, és mindenre ráértünk. Korábbi tervünkkel ellentétben nem a hármas határ mellett sátraztunk, hanem egy vendégházban aludtunk, amit a polgármester szerzett nekünk, mert arrafelé nem túl nagy a kínálat turistaszállásokból.

Másnap hajnali öttől egészen éjfélig tartott a napunk. Nekem és Bálintnak is elég nagy fejtörést okozott, hogy hogyan tálaljuk könnyen fogyasztható formában a történésekben nem igazán bővelkedő utat, végül a percről-percre formátum mellett döntöttünk, ami azt hiszem, bevált. Annak ellenére, hogy a riport csak rövid kis bejegyzésekből áll, képekkel sűrűn megtűzdelve, végigolvasása viszonylag hosszú időbe telik, és úgy érzem, sehol sem ül le a téma. Számomra az egész útnak az eszenciája ebben a fotóban sűrűsödött össze: hajnalban azzal a nem titkolt várakozással indultunk neki az egész ötletnek, hogy végeláthatatlan utazáson fogunk részt venni, beszélgetéseket fogunk kihallgatni a vonaton, szerencsés esetben valakivel szinte a teljes úton együtt fogunk utazni. Az, ahogy a két egymással szemben ülő, teljesen különböző életkorú idegen beszélgetni kezdett egymással a mellettem lévő üléseken, majd kb. fél óra alatt mindent megtudtak egymásról, ráadásul az is kiderült, hogy "milyen kicsi ez az ország", megkoronázta az utamat - már az elején.

Ezen kívül az, hogy fára másztam egy fotó kedvéért, hogy gyerekkorom szerencsére sosem tapasztalt, de valahogyan apró félelemként mégis bennem élő mutogatós bácsis hangulata egy pillanatra megcsapott a debreceni állomás vécéjében, vagy hogy Felsőszölnökön milyen jól esett éjfélkor bebújni a hálózsákba a ködös, vizes iskolaudvaron felvert sátrunkban, mind csak melléktörténések voltak. Olvassák el a kész anyagot, érdemes! Ide kattintsanak!

Nyíregyháza-Zürich Expressz

Hajdú D. András multimédiás riportja

2013 áprilisában ismertem meg Ildikót, egy ötgyermekes 34 éves édesanyát, nagymamát, aki Nyíregyháza mellett él családjával egy apró faluban. 17 évesen kezdett prostituáltként kijárni az utcára, mert nem tudta elnézni, hogy éheznek a gyermekei. Az elmúlt években hol Magyarországom, hol külföldön, Hollandiában, Svájcban dolgozott szexmunkásként.

A multimédiás riport megtekintéséhez kattintson a képre! Fotó: Hajdú D. András - Origo

Az Ildikóval és családjával töltött időm alatt arra kerestem a választ, hogy valóban a prostitúció-e az egyetlen megoldás a család számára. A napi szintű nélkülözés mellett és a munkanélküliséghez képest óriási csábítás a napi több tízezer forintos jövedelemmel kecsegtető svájci szexmunka, de a valóságban Ildikóék semmivel sem jutnak előbbre. Élettársa feléli a pénzt mire hazaér Svájcból, a gyerekek pedig anyjuk nélkül nőnek fel egy nemtörődöm, szerencsejáték-függő apa mellett, amely előre vetíti a sorsukat.