A Teremtés könyve második mondata szerint kezdetben „A föld puszta volt és üres, sötétség borította a mélységeket, és Isten lelke lebegett a vizek fölött.” Aztán Isten megteremtette a hidat, az aszfaltot és a kábeldobot, de utóbbi nem tetszett neki, ezért összegyűrte, és ledobta a híd mellé, az aszfaltra. Ateista megközelítésben trehány melósok ottfelejtették a dobot, miután békaember munkatársaik ürgebőrbe varrt dobozokat és kábelt fektettek a Duna medrébe. A kábelt nem úgy! Mindegy is, a hely annyira szívtelen, hogy ide senki nem jár romantikázni.
Szerény sorsúak, vonatszerelmesek és önmarcangolók laknak ezen a lakótelepen. Mi utóbbiakkal tudunk leginkább azonosulni, mert a látvány elszomorító, viszont a közeg zajos. A kép előterében a páratlan mérnöki bravúr egyik példáját figyelhetjük meg: a zseni akár sínekből is tud falat emelni.
Minden egészséges kamaszfiú ide szeretne költözni, mert itt raktáruk van a nőknek! Nőraktár! Hihetnénk. Pedig nem. Nincs itt nő, se kellem, se báj, ez is csak egy szomorú ipartelep. Géza bácsiban, a barna köpenyt viselő, kislábosból paprikás csirkét és nokedlit kanalazó portásban sem kellemes emlékeket ébreszt a kép: mindig is szeretett volna egyszerre két nővel randevúzni, de ez soha nem adatott meg neki. Pedig 74-ben a barátjával, Gyulával a munkásszállóhoz is elmentek kubai szövőnőket zaklatni.
Egyszer egy újságíró tévedt Géza bácsi jól fűtött lakókocsijába – ahol az ősz portás éppen káposztás cvekedlit melegített a rezsón, barna köpenyben –, és megkérdezte: mondja, uram, mi érdekli önt leginkább a világból, túl a telepen? A street art, fiam, ha praktikummal elegy – válaszolta az öreg, és kortyolt egyet a szolgálati rizlingszilvániból. Megalkottam például ezt a látványkerítést, ami igazi áttörés a maga műfajában. Vonzódom a neoviktoriánus stílushoz, de itt letisztultabb elemekkel dolgoztam. A lakóparkiak is imádják.
Szuicid-e a modern művészet? Ezt a kérdést már Szőrmók, Géza bácsi rokona tette fel magának a minap, aki nem szereti, ha fiktív személyek szerepelnek egy cikkben, mert az szerinte a kilencvenes évek. Ez a vasúti felüljáró semmiképpen nem az, jóval korábban épült. A kivitelező úgynevezett válogatós filantróp volt: gondosan ügyelt arra, hogy az öngyilkosok a magasfeszültségű vezetékekre ne, csak a száguldó vonatok elé tudjanak ugrani. Kipróbáltuk, bár nem minden vonatkozásában: már végigmenni is nyomasztó ezen a vasállványra húzott betoncsíkon.
A szegecsekkel gazdagon díszített előző felüljáróról lepillantva ez a látvány tárul a megfáradt tekintet elé. A marhavagonnak minden tekintetben rossz az üzenete. Ahogyan Radnóti Miklós írta: „Halált virágzik most a türelem.” Megyünk is innen, gyorsan.
Nem-nem, nem Hollywood, se nem CGI. Magyar rögvalóság, a Ganz Danubius Hajó- és Darugyár egyik hajdani épülete. Akkora, hogy egy fürge mai autóval simán fel lehetne benne kapcsolni ötödikbe. Géza bácsi évekig álmodott arról, hogy egyszer itt lehet portás, mert itt akkora volt a fülke, mint náluk otthon egy családi ház. És itt volt rendes világítás, meg konyha is, ahol egy tisztességes pacalpörköltet is el lehetett készíteni főtt krumplival, vagy ha nem, hát ropogós serclivel ették. Volna. Természetesen barna köpenyben, viszont hűtőszekrény is volt, ami a fröccs miatt nagyon nem mindegy!
A Palazzo Barberini, Róma egyik legfényűzőbb palotájának kertjében áll a Méhek kútja. Ez itt meg az Ostobaság kapuja, Budapesten. – Mondja, főnök, ha mindenhonnan belátni, akkor nem mindegy, hogy a kapun is? – kérdezte úgy negyven évvel ezelőtt egy lelkes beosztott. – Nem! – hangzott a válasz egy érdekesen keretezett arcból. Legfölül ugyanis műbőr téeszelnökkalap, oldalról kettő darab barkó, alulról meg egy treviragarbó szegélyezte, ami a mai napig megvan a telken, permetezéshez tökéletes. – Az a lényeg – magyarázta a műbőr kalapos –, hogy ha kocsin jönnek, akkor alacsonyabbak, ebből kifolyólag a gyalogkapunál magasabbra tegyétek a takarást, már ha értitek. Értették.
Vidéki béke a fővárosban. A telek értékéből durva összeget von le az ingatlan, amit azért ritkán lehet elmondani Budapesten. Segélyszervezetek munkatársai azt mondják, fűtetlen helyeken plusz 10 fok alatt reménytelen az élet. Az ittlakók mégsem kívánnak enyhe tavaszt, se szép lombos fákat, se világbékét, nem is a világszépe verseny résztvevői ők. Csak azt szeretnék, hogy hagyják őket békén. Ottjártunkkor ennek markáns felütést adnak, amiben egyebek mellett a halálmadár és a véreres szavak is szerepelnek.
Leszarom a macskaköves utat, nem érdekelnek a kátyúk, én itt szeretnék lakni! – mondta Géza bácsi barátja, a már emlegetett Gyula. – Nagyon nem mindegy ám, hogy melyikben – válaszolta Géza bácsi, miközben sárgaborsó-főzeléket kavargatott a lejárt rendszámú lakókocsiban. Mert ugye a víztoronyban sok a lépcső. A virslit már előre kisütötte, mivel szerinte nem elég erős a rezsó. De a látvány igen, a világ Európának nevezett részében ez az építmény százmilliókat érne – saccolta Gyula úr, aztán inkább arra voksolt, hogy ideje lenne pertut inni a közeli Ica Market új pénztárosával, a kebelszőke Dzseniferrel.
Egykor itten lakott a gazdag, szép és fiatal bakter. Most a szegény, csúnya és öreg bakter lakik itt. Sokat gondolkodott tücsökhímes nyáréjszakákon, aztán egyszer felült az ágyban, és ezt mondta: ha én nem férek ide be a sosemlesz bálna-Mercimmel, más se gyöjjön ide! Lőn. A népművészet kihasználta a maradék helyet. Majdnem Zorro, de mindenképpen Zorall!
Na, ez az a hely, ahová Géza bácsi semmi szín alatt nem megy el. Akkor sem, ha Marika, az ő minden (!) szempontból hajlékony élettársa és leendő özvegye vesevelőt csinál, pedig az nagy kedvenc. Rizzsel és savanyúsággal kell enni, és nincsen apelláta: kizárólag nagyfröccsel. Rizlingszilvániból, ugye. Géza úr ebéd után pök egyet-egyet a töltős cigarettát szívva, mert füstszűrőre nem költ, és közben az öreg Mergáról mesél. Amit, ha lesz még egy kicsi pénze, megvesz és feltámaszt. Csak hát ehhez egy talicska pénz kéne, meg hogy a Jenci gyerek végre kijöjjön a kaptárból, és segítsen.
Ez már nem Géza bácsiék territóriuma, pedig lehetne az is. Hallom a fülemben az öreg szavait: Igen, így kell ezt! A embernek alapból van NATO-kompatibilis nádfonata, mint ahogy hurkatöltője és düzniállító szelepzsírja is, ugye. Az itteni kolléga gondolta, körbevédi vele az objektumot, csak hát a böjti szelek, ugye, már ha tetszik érteni. Igen, szemlátomást elfútták. Amúgy van itt minden: torony, kémény, pince, tér – csak élet nincsen.
Vannak a reménytelenségnek olyan fokai, amikor fotós és újságíró csak néz a rácson át, és nagyon örül annak, hogy messzire lakik onnan, ahol éppen van. – Tessék mondani, ciánkapszulát hol lehet venni? – kérdezem, itt, jobbra az ablakot zörgetve. Senki nem válaszol. – Most akkor van remény? – teszem fel a kérdést, de már nem a bentieknek, hanem egy életlen zsebkésnek. Ő sem válaszol, csak nyiszog.
Úgynevezett emberek jönnek le a szemlátomást lépcsőkön. Béke van, végtelen. A vonat is csak úgy átszalad a vidám képen. Azután a kéz nélküli hegyes sapkás torzó – aki tulajdonképpen a Bádogember – mindjárt megöl mindenkit. Ne tessenek menekülni, már csak egy kép lesz még!
A fényképművészet és a szómágia együttműködésének önkéntelen példáját láthatja a néző, aki reméljük, egyben az olvasónk is. A sorban tizenhetedik autó sofőrje egyébként Géza bácsi, meg is kérdeztük, merre megy: javíthatatlanul hülye vagy, fiam, szerinted merek irányt mondani?