Somody Imre: "Az életünknek csak egy része a gazdaság"

Somody Imre: A Plusssz márka visszavásárlása után tavaly másodszor is eladta a vitamintablettákat forgalmazó cégét, megszunt az általa életre hívott Veresegyházi Életmód Program, értékesítette a Misszió Egészségügyi Központban lévő részét, ráadásul az állam is megnyirbálta az irányított betegellátásról szóló kísérletet, amelyben évekig fontos szerepet vállalt. Somody ezek után új korszakot nyit az életében. Továbbra is gondolkodik A magyar egészségügy reformján, de jóval több időt szán - immár második - családjára. A Manager Magazin interjúja.

- Ön, szinte kivételes módon, nem privatizációs üzleteken keresztül lett milliárdos a kilencvenes évek első felében. A Plusssz akkoriban sokat ünnepelt története kísérti még? Érezhető elkülönülés, megosztottság a magyar nagyvállalkozók között aszerint, hogy ki hogyan kereste az első millióit?

- Szerintem példaértéku, ami a Pharmavittal történt. Magyarországon saját erőből, a szabályokat betartva, teljes transzparenciával, 2 millió dollár alatti hitel- és készpénzállományból csináltunk 110 millió dollárt. Ha a befektetett pénzt és annak a hozamát vesszük, akkor döbbenetes a különbség. Főleg, ha hozzátesszük, hogy nem tőzsdejáték vagy informatikai luftballon volt, hanem nagyon kemény gyógyszerpiaci környezetben elért eredmény. Ezzel nem másokat értékelek le, hanem azt állítom, hogy mindennek vannak olyan egyedi vonásai, amikre manapság talán kevés figyelmet szentelünk. Viszont azt látom, hogy az idő, mint mindenütt, az üzleti életben is összeboronálja a dolgokat. Az ember csak nézi, hogy kik vannak ma a dicsőségtáblán, kiket tüntetnek ki, kik a hivatalos nagymenők, és mögöttük vajon milyen teljesítmény áll. Egy nagyon széles spektrumban lehet teljesítményt létrehozni, nézzük például a miniszterelnököt: adott szabályok között, bizonyos lépcsőfokokon keresztül ő hozzájutott cégekhez, melyeket fejleszteni tudott. Ez mindenképpen elismerésre méltó teljesítmény. Az ilyen történetet mégiscsak állítsuk a pozitív oldalon valahova. Hiszen a másik oldalon ott vannak azok az ügyek, amelyek kapcsán rengeteg társadalmi vagyon herdálódott el.

- Most már tehát nem érdemes a régi vagyongyarapodásokkal foglalkozni?

- Nem ez a lényeg. Azt kellene az embereknek megérteniük, hogy a rendszerváltás hihetetlen bizonytalan környezeti feltételei között is lehetett kockázatosan ugyan, de rendkívül figyelemre méltó üzleti eredményt elérni. Mindenfajta umbulda, haverság, jogtalanság nélkül. Szerintem most egy nyugodtabb, átláthatóbb társadalmi környezetben szükségszeruen sokkal könnyebb ezt elérni. Sajnálatos, hogy az emberek nem hiszik el, hogy következetesen tiszta úton is lehet eredményt elérni. De nem ilyen esetekkel vannak tele a lapok, hanem az autópálya- és más nagy állami üzletekkel, amelyeket senki sem lát át.

- Amikor 2002-ben visszavásárolta a Plussszt, akkor jelezte, hogy ez önnek érzelmi kérdés volt. Mennyire fér bele egy üzletemberi gondolkodásba, hogy cégeket érzelmi alapon vásárol?

- Nekem az akkori életemben és üzleti ritmusomban ez egy irracionális döntés volt. Valóban nem azért vettem vissza, mert ezen a pályán akartam volna újra bizonyítani, hanem egyszeruen azért, mert egyébként megszunt volna a Plusssz márka. Azt gondoltam, hogy mégiscsak felháborító, hogy az amerikaiak tisztán üzleti alapon azt mondják, na, ez nem éri el a küszöböt, amivel mi foglalkozunk, ezért bevágjuk a szemétkosárba. Ezt nem tudtam tétlenül nézni. De nem akartam ebbe millió dollárokat befektetni. Három lehetőséget láttam: rendbe rakjuk és utána beszáll valaki erős mellénk, vagy tőzsdére visszük, esetleg találunk egy olyan vevőt, aki hitünk szerint ezt a márkát hosszú távon életben tartja. Az emocionális döntés következménye az volt, hogy egyszer csak egy olyan súlypont került az életembe, ami miatt más dolgaimat háttérbe kellett szorítanom.

- Tavaly ismét eladta a céget, ezúttal nem amerikaiaknak, hanem lengyeleknek. Megérte anyagilag?

- Igen. Egy jó, de nem extrém megtérülésu befektetésként tudom a portfóliómba belerakni. Ha viszont a lengyel cég tönkreteszi, akkor biztosan nem fogom harmadszor is megvenni, és újra szétrúgni az életemet. De remélem, hogy most sínen van a Plusssz.

- Politikai üggyé vált az utóbbi időben, hogy a magántőkét be lehet-e engedni az egészségügybe. A kórház-privatizációs - végül megbukott - törvény körül is népszavazásig menő kampány folyt. Ebben a vitában állást foglalna?

- Mondok egy példát. A mai átlag orvos olyan, mint egy szocialista vállalat könyvelője volt. Tudja, hogy mi az a számla, tudja, hogyan kell likvidálni, na, de levegőt nem tudna venni egy multinacionális vállalat kontrollingrendszerében. Nem ismeri az új technológiákat, eszközöket, a módszertant, nem tudja, hogyan kell kommunikálni. Amikor azt mondjuk, hogy van egy gyógyító tudással felvértezett orvosunk, de az összes többi hiányzik, ami ebben a könyvelős hasonlatban benne van, akkor nagyon furcsa ennek az orvosnak a mentalitása, ha először is európai fizetést szeretne kapni. A társadalomban számtalan területen végigvittük, végigéltük ezt a folyamatot napról napra. A könyvelő elment angolt, nemzetközi könyvelési szabályokat, informatikát tanulni, és még így is kirúgták, ha nem ő volt a legjobb. Ez ma a standard, ezen nem lehet vitatkozni. Az egészségügyben ezeket a lépéseket az összes szereplővel közösen meg kell tenni. Kizártnak tartom, hogy ezt a folyamatot egy monopol egészségbiztosító pénztár, négyévente váltott minisztériumi irányítással, végre tudná hajtani. A versenyt a rendszerbe be kell engedni, ez pedig igényli a privát tőkét is. Hogy a privát tőke hol jelenjen meg, és mennyire szabályozzuk a befolyását, az már egészen más kérdés. Az üzleti szféra már végigvitte a modernizációt. A többi szférában nem ment végbe ez az átalakulás. Tudomásul kell venni, hogy ezt meg kell tenni. Nem az a fő kérdés, hogy X kórházat privatizáljuk-e.

- Akkor milyen módszert javasol?

- Ha a társadalom a biztosításának egy részét kivihetné az OEP-ből, és mondjuk 25 százalékkal mindenki szabadon rendelkezhetne, melyet privát biztosítóknál helyezne el, akkor több száz milliárd forint mozdulna meg. A biztosítók egyelőre semmi mással nem rendelkeznének, mint a joggal, hogy azzal a szolgáltatóval szerződjenek, akinek megfelelőnek tartják a szolgáltatását. Egyszer csak az összes kórház, az összes rendelő elkezdene idegeskedni, hogy hogyan tud finanszírozást kapni ezektől az új biztosítóktól, akik a biztosítottat képviselik, és elvárják például, hogy legyenek kimeszelve a falak, legyen vécépapír, satöbbi, mert különben nem szerződnek. Ha nem megy, akkor inkább építenek maguknak kórházat, hisz ezt a biztosítók simán megtehetnék. Abban a pillanatban ott az ösztönzés, hogy javítsunk egy picit. Nem az fogja eldönteni a kérdéseket, hogy min veszekednek a szakemberek vagy az önkormányzatok, hanem az, hogy ha nem tudnak leszerződni, akkor jövőre bezárhatják a kórházat. Amiért politikailag megeszi az önkormányzatokat a nép. Az a fontos, hogy be kell hozni a privát, üzletorientált, a józan ész alapján irányított attitudöt. Az OEP soha nem fog biztosító módjára muködni, amíg nincs kockázata, és ebből törvényszeruen következik, hogy az ilyen fejlődésnek az apparátus ellenáll. Alkudjanak a valódi biztosítók a szolgáltatókkal, és szerintem még mindig a jelenlegi szolgáltatók modernizálása lesz olcsóbb, mint újakat építeni. Így megmaradna a lehetőség, hogy az intézmények jelentős része megmaradjon a jelenlegi tulajdonosi szerkezetben, ha rendet raknak. Nem az a lényeg tehát, hogy kié a kórház.

Felül kellene írni valahogyan az egészségügy mostani hamis hozzáállását is. Ami azt jelenti, hogy minden "de" meg "ha" nélkül a polgárok egészségének megőrzését kellene a politikának középpontba állítani. Magyarország az első számú rákbeteg ország Európában, ergo arról beszélnek, hogy több pénzt kellene a rák gyógyítására költeni. Ez egy politikailag befogadható álláspont, miközben senki sem foglalkozik azzal, hogy mitől betegszenek meg az emberek. Az emberek életben tartására nagyon sokat költünk, de így is hamarabb meghalnak, mint máshol. A dohányzás és az alkohol viszi el a legtöbb embert, és az, hogy nem mennek el a szűrővizsgálatra. Ott a sport és a diéta... Tudjuk, hogy tömegében ezen öt szempont mentén gyógyul vagy betegszik meg egy társadalom. Ezektől függ például, hogy tízezer vagy ötszáz mellrákos van. Ehhez képest ezredrangú, hogyan mutünk és milyen gyógyszerünk van. Nemzetgazdasági szinten a megelőzés és az egészségfejlesztés sokkal jobban megéri, mint a helytelen életvitel miatt megbetegedettek kezelése.