Az első száz nap gazdasági elemzése

Az első 100 nap minden új kormány életében különös jelentőségű. A kezdő napok általában az átadás-átvétel procedúrájával telnek el, majd meghatározzák a munka formáját, szervezeti kereteit és persze tartalmát is. Ezen időszakot általában a berendezkedés, programalkotás tölti ki. A II. Gyurcsány-kormány 100 napjának elemzése.

A konvergenciatanács ülése - helytálló fogalmazás

A program értékelésekor a kezdetektől fogva összekeveredtek a közgazdasági szükségszerűségre, a kiigazítás fájdalmasságára, a hiányosságra és a rossz szerkezetre vonatkozó érvek. Ez helyenként szomorúan mély színvonalra süllyesztette az erről szóló párbeszédet. Bármennyire is jól hangzik a kiigazítást eddig legjobban összefoglaló konvergenciaprogram nevének kifordítása, egyáltalán nem igaz, hogy a gazdaság a csomag hatására divergálna a fejlett nyugati országoktól. Amennyiben a következő négy évben a kitűzött makropályán haladnánk, akkor az időszak végén egyértelműen közelebb állnának a gazdaság paraméterei az Európai Unió által elfogadotthoz, mint most.

Az ettől eltérő véleményt hangoztatók többnyire az emelkedő államadósságra és az inflációra szoktak hivatkozni. Az államadósság emelkedése és 70 százalék fölé kúszása azonban csak azok számára lehet meglepő, akik körülbelül sem voltak tisztában a fiskális helyzettel és az adósságdinamika természetével. Hiába csökken ugyanis a hiány jelentősen, amíg az abszolút értékben magas marad, addig az államadósság tovább emelkedik, legfeljebb az emelkedés üteme mérséklődik. Úgy is mondhatnánk: nincs olyan konvergenciaprogram, amely ilyen magas hiányon úgy tudna segíteni, hogy rögtön az államadósság is csökkenjen. Az infláció emelkedését okozó tételek többsége (mint az áfaemelés) ideiglenes hatású, és inkább egyszeri árszínvonal-megugrást jelent, mintsem az áremelkedési ütem tartós gyorsulását. Továbbá vannak olyan tételek is, amelyek a korábbi rejtett inflációs nyomás felszínre töréseként értelmezhetők (például a gázárak világszínvonalhoz történő felzárkóztatása).

Ebből a szempontból a kormányzat első száz napjában meghozott intézkedések leginkább egy orrnehéz kiigazítást sejtetnek, ami a nemzetközi irodalom szerint is a sikeres konszolidációk többségét jellemzi. A hiány az első két évben csökken a legnagyobb mértékben, ráadásul 2007-re jelentős tartalék is van, ez fedezetet nyújthat az olyan, esetlegesen még létező rejtett aknák ellen, mint például a kisebb PPP-projektek költségvetési kiadások közé sorolása. Így aztán ennek figyelembevételével azt mondhatjuk, hogy a kiigazítás mindenképpen hiteles a tekintetben, hogy őszintén mérte fel a kiinduló állapotot, és erőteljes lépésekkel (igen, fájni fog), valamint óvatos tervezéssel teremti meg a hitelességet az első két év makropályájával szemben. A kételyek inkább az azután következő időszakot övezik, a fenntarthatóság és a további hiánycsökkentés feltételeit ugyanis szintén most kell megteremteni.

Gyurcsány Ferenc fogalmazása helytálló, amikor azt mondja, hogy a költségvetési hiány jövőbeli elszaladásának csak úgy lehet elejét venni, ha az államháztartás működését reformokkal tartósan alacsonyabb költségszintre szorítják. A reformokkal kapcsolatban azonban az elmúlt száz napban mindent hallottunk. Mutogattak hatalmas paksamétára, amely a megszavazásra váró törvényjavaslat-halmazt tartalmazta, de hallatszottak a "nem rontunk ajtóstul a házba, idő kell a kidolgozásra" szólamok is. A konkrét lépések sem igazítanak el jobban: az adóemelést nem tartotta fontosnak adóreformmal egybekötni a kormányzat, aztán a konvergenciaprogramban nemcsak erre vonatkozó ígéretek, hanem váratlanul még a nyugdíjrendszer átalakításának első tervei is megjelentek. Így aztán inkább csak óvatos optimizmussal, mintsem feltétlen bizakodással tekinthetünk a reformesélyekre. Nem véletlen, hogy a piac is csak az első két évre látja a kikövezett utat, az azt követő időszak hiánycsökkentő elemeivel kapcsolatban gyakran hangoztatja a fenntartásait.

A reformok kidolgozatlansága mellett még egy dolgot rónak fel a kiigazítási csomagnak, nevezetesen azt, hogy az intézkedések szerkezete nem éppen növekedésbarát. Az adóemelést meg lehetett volna oldani a munkát terhelő elvonások növelése nélkül is, márpedig a gazdaság legfőbb strukturális problémája, a rendkívül alacsony munkapiaci aktivitás szempontjából ez kiemelt fontosságú lehet. Ezt a hibát még kijavíthatja a kormány, és ha gyorsabb növekedést szeretne a ciklus végére, akkor erre rá is kényszerül. Azonban hangsúlyozni kell: az adóreform (hiába terjedt el a köznyelvben szinonimaként) nem egyenlő az adócsökkentéssel. Ennek csak a kiadások lefaragása teremtheti meg a fedezetét. Az adócsökkentés nem járható út a jelenlegi helyzetből való kilábalásra, legfeljebb voluntarista szlogenként minősíthető. Az államháztartás egyensúlyi problémái megoldásának legfeljebb eredménye lehet a terhek (középtávú) mérséklése, nem pedig eszköze - írja a Világgazdaság.