"Az olyan pénz, amely idővel veszít az értékéből, fogyasztásra késztet a megtakarítással szemben" - hívta fel a figyelmet egy fontos körülményre [origo] által megkérdezett Bartha Attila, a Kopint-Datorg tudományos főmunkatársa.
Mint mondta, ez ma Németországban hasznos hatás, mert a fogyasztási hajlandóság erősen lecsökkent az utóbbi időben, ami fékezi a gazdasági növekedést. Magyarországon azonban deficit van a külgazdasági folyamatokban, és nincs megtakarítási hajlandóság, ezért Bartha Attila szerint nálunk nem lenne sok értelme.
Bodnár Zoltán, az Eximbank vezérigazgatója, akit a téma jogi vetületeiről faggattunk, hangsúlyozta, hogy az efféle fizetőeszközök jogilag biztosan nem számítanak pénznek. Használatuk pedig "minimum aggályos" - fogalmazott, hozzátéve, hogy a megkötött szerződések is csak polgárjogi kötelmet jelentenek, nem közjogit.
Bodnár Zoltán megjegyezte, a magyar jegybanktörvény kimondja, hogy egyetlen törvényes fizetőeszköz van, a forint, ezért szerinte elképzelhetetlen, hogy idehaza lokális pénzek jelenjenek meg.
Feltehetően igaza van, alig több mint egy évvel ezelőtt ugyanis a kísérlet fázisba sem juthatott el egy efféle kezdeményezés, mivel az elképzelést előzetesen véleményező Magyar Nemzeti Bank hallani sem akart a dologról.
Az [origo] megkereste az egyik ötletgazdát, a szombathelyi Berzsenyi Dániel Főiskola Európa-tanulmányok tanszékének tanársegédjeként dolgozó Győrffy Ágnest, aki elárulta, az elgondolásból azért sem lehetett semmi, mert társaival nem mindenben értettek egyet.
"Én például elleneztem, hogy bevételi forrás reményében bocsássa ki a pénzt valamilyen szervezet, tehát vásárlói klubként funkcionáljon. Úgy véltem, lennie kell mögötte valamilyen szociális célnak, mondjuk, a szegénység csökkentésének." - emlékezett vissza. Szerinte azért népszerűek világszerte az ilyen kezdeményezések, mert ismét a pénz fizetőeszköz funkcióját helyezik előtérbe, ami mostanra visszaszorult a spekulációs funkcióhoz képest.
Az első sikeres helyi pénz alighanem a nagy gazdasági világválság kellős közepén jelent meg, az ausztriai Wörglben, de nem maradt fenn sokáig - említette a "mozgalom" történetét behatóan tanulmányozó Győrffy Ágnes.
Az óriási munkanélküliséggel küzdő tiroli városka polgármestere hallott az 1919-es, németországi alternatív pénz bevezetésének próbálkozásáról, és 1932-ben belevágott egy hasonló projektbe. Az önkormányzat letett a helyi Raiffeisen-fiókba egy biztosítékként szolgáló összeget schillingben, és ugyanilyen értékben kuponokat bocsátott ki, amelyekkel a közmunkáért fizetett. A szelvényekkel helyi boltokban lehetett vásárolni.
Rövid idő alatt látványos javulás volt érezhető a városban, olyannyira, hogy a következő télen az önkormányzat még síugrósánc építését is megengedhette magának. Tavasszal már fél Ausztria Wörgl csodájára járt, az osztrák nemzeti bank viszont váltig tiltakozott, ezért 1933 júliusában meg kellett szüntetni a rendszert.
Ugyancsak sikertörténet a Chiemsee melletti Prien városának Chiemgauer nevű pénze. Öt éve működik az a szisztéma, hogy a Chiemgauer visszaváltásakor az értékéből levonnak 5 százalékot, amiből 2 százalék az előállítási költséget fedezi, 3-at pedig a felhasználó által megjelölt civil szervezet kap. Így utóbbiak érdekeltté válnak a Chiemgauer használatában.
A közösségi pénzek gondolata különösen érdekes Silvio Gesell munkásságának fényében. Az 1862-ben, a mai Belgium területén született német közgazdász-kereskedő mutatott rá arra, hogy a pénz egy szempontból nem egyenrangú a többi áruval: nem veszít az értékéből, hiszen a reálkamat mindig pozitív. Szerinte a jövedelemkülönbségek növekedésének elkerülése érdekében a pénznek is romlania kellene - ahogy az Urstromtaler is teszi.
Galambos Péter