A vitakultúra hét szintje

A vita nem verekedés, hanem konstruktív csatorna arra, hogy mindenki új szempontokkal ismerkedjen meg

A kkv-szektor egyik leggyakoribb alakzata a családi vagy baráti vállalkozás. A kezdet kezdetén nagy támasz lehet az évek óta természetes bizalom, a terep viszontagságai azonban könnyen kikezdik a stabilnak hitt kötelékeket. A közös biznisz nehéz feladatok tucatjait hozza magával, gyakran örökös feszültségforrás. Hogy ne őröljék fel a szakmai akadályok a baráti viszonyt, a családi kapcsolatokat, a másikba vetett bizalmat, érdemes megtanulni vitatkozni.

De hogyan?

„A vitára való hajlamot, vitakészséget is nagyban befolyásolja a személyiség fejlődése” – kezdi Frank Róbert pszichológus, tréner. – „Függ attól, hogy mennyire stabil valaki, illetve mennyire kompenzál túl. A stabilitás hiánya okozhatja a vita kerülését, érvrendszerek fel nem építését. Az erős szorongás, az önbizalom hiányos viselkedés minden esetben vitakerülővé teheti a személyt. A túlkompenzálás ezzel ellentétben vitára ösztönzi az embert. Jobb színben, okosabbnak akarja mutatni magát, az érvei azonban gyakran nem megalapozottak. Az ilyen ember hajlamos a demagógiára, az agresszióra, és nem csak verbálisan.”

Ha azt mondjuk, a véleménykülönbség nem ellenségeskedés, a vita nem verbális verekedés, az egyszerűnek és magától értetődőnek hat – de hányszor sikerül megőrizni a józanságot csak ezért? Az érzelmi zsarolás, a mártírkodás, a ki nem mondott vádak ingoványa nem a vita, hanem a manipuláció alapelemei, és teljesen eltorzítanak bármilyen beszélgetést. Egy játszmának még a győztese is csak vesztes lehet, míg az ízig-vérig vitával mindenki nyer: alapja a kölcsönös tisztelet és megbecsülés.

Általában is nagyobb a potenciál az ellenkezésben, mint a bólogatásban – őszintén, a megegyező véleményen mit lehet ragozni? Aki nem fél attól, hogy megismerje magát és feszegesse a határait, annak senki ellenvéleményével nem lehet komoly problémája.

„A vita harc. Nemes harc ahol – jó esetben – két felkészült partner áll szemben egymással” – mondja Frank Róbert. – „Érvekkel és ellenérvekkel csatáznak. Fontos azonban, hogy a vitát, mint ahogy egy csatát is, az tesz nemessé, ha a két fél tiszteletben tartja a másikat. Ismeri a véleményét, felkészül belőle. Mint a konfliktus-kezelésben, itt is a win-win elv érvényesül. Egy jó vita a beszélgetésre, az ismeretszerzésre hasonlít. Nem attól leszek több, ha le tudom nyomni a másik felet, hanem ha érvrendszereink találkozásából új gondolatok születnek. Ehhez kell a nemes hadvezetés. Annak az elfogadása, hogy a másik esetleg okosabb, tapasztaltabb, bölcsebb nálunk. Ezt el kell ismerni, nem pedig kötni az ebet a karóhoz. Ugyanakkor az emberek nem ismerik a másik ember gondolatait, érzéseit, világát. Ha két ember találkozik és beszélget, esetleg vitatkozik, akkor a saját szemüvegén keresztül figyeli a fejleményeket. A jó vita talán az, ha a felek képesek szemüveget cserélni, akár csak egy kis időre is.”

A hét szint

Az úgynevezett vitapiramist az Isten is közösségi megosztásokra teremtette, mi is ott találkoztunk vele először. Mert a vitakultúra alulról felfelé csiszolódik. Minél magasabb egy szint, annál jobban meg kell dolgozni érte, annál kifinomultabb.

Első szint: becsmérlés

A vitakultúra legalja a személyeskedés. Mindkét fél egyértelműen támadásnak éli meg, hogy a másik nem ért egyet vele, és úgy reagál, mint egy háborúban – mintha attól, hogy a másik ellenkezik, bármit megengedhetnék magamnak. Ez a szemlélet nyomaiban sem tartalmaz tiszteletet és megbecsülést, sem egymás, sem önmagunk, sem a téma iránt. Belém kötöttél? Akkor akkor leszóllak, agresszíven, mert jogom van. Téged, a családod, a kocsidat, a fizetésedet, a házadat – és persze bedobom minden ellenvetés zászlóshajóját, hogy mekkora a feneked. Ja, hogy közben állítottál valamit, ami tőled és tőlem függetlenül igaz is lehet? Az itt senkit nem érdekel.

Második szint: argumentum ad hominem

Az a taktika, amikor a vitapartner szó szerint bármit felhasznál a másik ellen – tehát a személyével helyezkedik szembe, nem a mondanivalójával – olyan népszerű, hogy több csoportra osztható. Az ad hominem címkéje lehet gyalázkodás – „Nekem egy ilyen féreg ne dumáljon” –, relativizáló – „Majd éppen te mondod meg, mi a családon belüli erőszak, amikor apád rendszeresen kékre-zöldre verte anyádat” –, illetve "tu quoque", azaz te is: „Mi az, hogy hazudok, amikor te hatodikban letagadtad, hogy betörted az ablakot?” És bár az állítások még helyt is állhatnak – mondjuk akivel nem értünk egyet, számos ponton jellemhibás, egy vadállat volt az apja, tizenkét éves korában pedig az öccsére kente, hogy kifocizta a gyerekszoba ablakát –, ez a tárgy szempontjából érdektelen. Sem előre nem viszi, sem meg nem könnyíti, sem magasabb szintre nem emeli a beszélgetést.

Harmadik szint: a hangnem megtámadása

Mi tagadás, a nézetek ütköztetése nem fesztiválatmoszféra, sokszor teljesen hiányzik belőle az a kedvesség, amelyet a társadalmi közlekedésben kimondatlanul elvárunk – de ezt nem érdemes magunkra venni. Nincs azzal gond, ha fel vagyunk zaklatva, amíg ezzel nem a kenyérvágó kést élezzük. Ellenben aki rászáll a tónusra – „Te velem ilyen hangot ne használj” –, aki azért vágja el a folytatást, mert nem tetszik neki a másik beszédmódja, elég hamar visszacsúszdázik a személyeskedésig. Már láthattuk, annál nincs lejjebb. A vita tárgya pedig még a harmadik szinten sem érdekel senkit. Mintha nem is létezne.

A nem tudatos vita valójában elvakult verekedés, amelyben sem meggyőzésre, sem megbecsülésre nem számíthatunk Forrás: AFP/RIA Novosti/Vitaliy Ankov

Negyedik szint: ellentmondás

Az első felnőttnek mondható pillanat, mert eddig leginkább középső csoportosok tépték egymás haját. Már nem dőlünk a kardunkba attól, hogy ketten kétféleképpen látunk egy kérdést. Már csak érvelni kellene. Mert bizonyítékra, alátámasztásra, bemutatásra, logikára, levezetésre itt még – „Nem így volt! Csak! Mert azt mondtam!” – ne számítsunk.

Ötödik szint: ellenérvelés

Végre. Végre beleérkeztünk a vitába. Az út rögös volt, de a szépen kanyargó logika, a józanság nyugalma kárpótol mindenért. Most először kezdünk valamit a magas labdákkal. Már csak a konstruktív hozzáállásig kellene elevickélni.

Hatodik szint: cáfolat

Arról mondhatjuk, hogy érvényesen cáfol, aki megtalálja a hibát a másik elméletében. Nyugodtan nevezheti hibának, mert nem az ízlését szegezi szembe vele, nem a személyes eredményeit, még csak nem is az élettapasztalatát, sem a másik fél ilyen-olyan zavaró szokásait. Nincs súlya ellen- vagy rokonszenvnek, nem érdekes, milyen viszonyban állok a vitapartneremmel. Ezen a szinten már minden személyesség háttérbe szorul.

Hetedik szint: a mondandó velejének cáfolata

Az ilyen érvelő azonnal a tárgyra tér, és mint eleven kard, pontosan, objektíven, a valóságból kiindulva, megalapozott logikai fölénnyel miszlikbe aprítja a vitapartner tévedéseit. Utána nem él vissza a helyzettel, nem diadalmaskodik látványosan, mert nincs semmi baja azzal, akivel konkrét tárgyban összetűzött, neheztelnie sincs rá miért. A játszó személyek, akár egy prémium színvonalú mérkőzésen, örömöt és megtiszteltetést éreznek, hogy ilyen pompás, léleképítő összecsapásban vehettek részt. A kreativitásukat, az intellektusukat tovább csiszolták, és rengeteget tanultak a másiktól. Abból is, amit mondott, abból is, ahogy viselkedett. Alig várják a következő vitát. Nem kizárt, hogy az még jobban fog sikerülni.