Véget nem érő kín idegesítő munkatárssal dolgozni

A hétköznapok legnagyobb részét az ember a munkahelyén tölti, a csapatban, éppen ezért egyáltalán nem mindegy, hogy milyenek a csapatot alkotó egyének. Emellett a kollégák viselkedése és személye a légkörre és a munkára is kihat.

Korábban már boncolgattuk, milyen förtelmes főnökök vannak, és azt is, hogy milyen egy jó vezető. De az egyensúly kedvéért, és a munkahelyi viselkedésminták kimeríthetetlen témája miatt néhány pontba összeszedtük az idegesítő kollégák „típusait”.

1. A lusta

E kategóriának a definiálása igen egyszerű: az a kolléga, aki nem nagyon akar dolgozni. Félóránként kitalál valami indokot, hogy épp nem a munkával kelljen foglalkoznia, legyen az kávé- vagy teaszünet. Pasziánszban ő tartja a rekordot és a határidők miatt sem stresszel sokat. Aktivitásának hiánya akkor is megmutatkozik, ha értekezleten felvetődik, hogy lenne egy plusz feladat, amit valakinek meg kellene csinálni. Ha minden tekintet őt szuggerálja, akkor se fogja elvállalni.

Forrás: M1

2. A fagyigép

Naprakész információkkal rendelkezik arról, hogy ki kiről mit mondott a másik háta mögött, és ugyan állítja, hogy benne úgy vesznek el a hallottak, mint feneketlen kútban az érmék, valahogy mégis visszajutnak a mondatok a kibeszélt ember fülébe. Sőt, még hozzá is költ néhány frappáns megjegyzést, ami egyetlen beszélgetés során sem hangzott el, viszont a kreált kiegészítésekkel és ferdítésekkel még jobban meg lehet keverni azt a bizonyos fagyit.

3. A „jól van az úgy”

Vagy, ahogy felénk mondani szokták: ott egye meg a fene. Az ilyen típusú kolléga számára a maximalizmus teljesen ismeretlen fogalom, ahogyan a precíz, pontos munkavégzés is. Igaz csak hetven százalékosra sikerült megoldania a feladatot, de nem öl bele plusz energiát abba, hogy még azt a maradék harminc százalékot is hozzátegye. Inkább csak legyint, hogy jól van az úgy, és ezzel a problémát megoldottnak, a feladatot elvégzettnek tekinti. A pedáns emberek számára ez a kategória az összes közül a legelviselhetetlenebb.

4. A túl buzgó

Reggel kávéval várja a főnököt, minden kollégáját hatalmas bokrétával köszönt a névnapján, és az értekezletekre két tálca sütivel érkezik. Óránként felteszi a „Nem fázol? Nincs meleged? Nem vagy éhes?” kérdéssorozatot a munkatársainak. Lesi a lehetőséget, hogy valakinek a kedvében járhasson. Az egymásra figyelés, a kedvesség és a gondoskodás persze mind nagyon jó tulajdonságok, de amikor ezt már valaki olyan magas szinten űzi, hogy a körülötte lévők számára frusztráló, nyomasztó és kellemetlen, ott már másról van szó. A szakirodalom és Rácz Tünde pszichológus szerint ez a magatartásforma a függő személyiségekre jellemző, akik számára túlságosan fontos, hogy mit gondolnak róla mások.

Forrás: Munkaügyek / Facebook

5. A szájhős

Nála az önmarketing nagyon jól működik, csak nincs mögötte teljesítmény. Mindent tökéletesen csinál és mindent megold, legalábbis amíg csak beszélni kell róla. Ő az, aki saját elmondása szerint mindig rengeteget dolgozik, méghozzá hatalmas profizmussal, csak ez valahogy nem látszik. Emellett előszeretettel hangoztatja, hogy mindent neki kell csinálnia, utalva arra, hogy sajnos más nem rendelkezik olyan kvalitásokkal, mint ő. Ha nagy sikert arat egy feladat, amibe épp csak belepiszkált, azonnal magáénak érzi az elismerést.

6. A kritikus

Egyetlen dolog csak a biztos: mindegy mit csinál az ember, a kritikus kollégája sokkal jobban csinálta volna. Nem azért, mert ő a szakma csúcsa, csak más munkájában azonnal megtalálja azokat a részleteket, amiket jobban is lehetett volna. Jellemzően, ha a kritikus munkatárs csak fele annyit foglalkozna a saját munkájával, mint a máséval, sokkal nagyobb hasznára lenne a csapatnak.

7. Az uszító

Ez a típus sosem konfrontálódik, inkább kerülő utat választ: hergeli és uszítja a többieket, hogy álljanak ki egy ügyért. Amikor pedig ez tényleg megtörténik, és sarkukra állnak a felbőszített munkatársak, akkor ő csendesen megbújik a háttérben. Sosem vállal nyílt konfliktust.

8. A „nem így szoktuk”

Bizonyos szintű stabilitás szükséges, és sok esetben biztonságot nyújt. De hogy egy megoldás csak azért rossz, mert az nem úgy szokták csinálni, az viszont már a rugalmatlanság, és a kreativitás hiányát tükrözi.

9. A „kellett volna”

Tőle gyakran hallhatjuk azt a mondatot, hogy: ezt nem így kellett volna. De ha tudja, hogy kellett volna megcsinálni az adott feladatot, akkor miért nem mondta korábban? Ez a kérdés örökre megválaszolatlan marad.

Szakértő szerint

Rácz Tünde pszichológus arra hívja fel a figyelmet, hogy egy munkahelyi környezetben természetes dolog, hogy vannak olykor súrlódások, és ez önmagában nem probléma. A nézeteltéréseket viszont nyíltan meg kell beszélni, fel kell vállalni a konfliktust. Az is sokat segít, ha világos, mindenkire érvényes szabályok vannak, mert akkor nincs lehetőség a kerülőutakra. A szabályok kijelölése viszont már vezetői feladat, csakúgy, mint az ellenőrzés, hogy valóban a megbeszéltek alapján működnek a dolgok. „Egy konfliktusnál azt is meg kell vizsgálni, hogy mennyire mélyek a lövészárkok. Előfordulnak néha akkora különbözőségek is, amit már nem lehet helyrehozni” – összegezte a szakértő.