Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
A cikk szerzője Bartha Ádám, az Investor.hu újságírója.
Miközben tavaly Jean Tirole kapta a Nobel-díjat olyan számítás kidolgozásáért, amely képes előrejelezni, hogy a vállalatok hogyan lépnek kölcsönhatásba és versenyeznek egymással a piacokon, az idei díjazott, Angus Deaton munkássága egészen más utat követ. Egy olyan közgazdászról van ugyanis szó, aki kutatásaival „a földön tartotta” a közgazdaságtant. Ez egyszerűen azt jelenti, hogy meglátása szerint
a jólétet elősegítő és a szegénységet csökkentő gazdaságpolitikák kialakításához elsősorban az egyéni fogyasztói döntéseket kell megérteni.
Deaton élen járt például a háztartások körében végzett felmérések felhasználásában, rávilágítva ezzel a kormányzati adatgyűjtések korlátaira. Azzal együtt tehát a közgazdászok jelentős része nagy elméleteket járt körül annak kapcsán, hogy miként növekszik és a fejlődik a gazdaság, Deaton a „való világ” adatait használta fel – hangsúlyozza Noah Smith, közgazdász, a Bloombergen megjelent publicisztikájában.
Mióta 2013-ban napvilágot látott Thomas Piketty könyve (A tőke a 21. században), az egyenlőtlenség az egyik legfelkapottabb témává vált a gazdasági diskurzusokban. Deaton maga is komolyan foglalkozott a szegénység és az egyenlőtlenség kérdésével, hangsúlyozva, hogy – az egyéni fogyasztói döntésekkel egyetemben – itt is meghatározó az egyének és a háztartások tér- és időbeli vizsgálata a nagy aggregált nemzeti adatokkal szemben.
A kérdés igazán érdekes aspektusa azonban az, hogy míg Piketty vagy a szintén Nobel-díjas Joseph Stiglitz egyértelműen arra hívják fel a figyelmet, hogy az egyenlőtlenség egyre nő, és mindketten inkább pesszimisták a témában, Deaton óvatos optimista. Miközben azt hangsúlyozza, hogy
a világméretű szegénység és a globális egyenlőtlenség egyre csökken, az életminőség pedig emelkedik,
megjegyzései a legkevésbé sem utalnak elbizakodottságra.
Egy 2014-es levelében például külön kiemelte az Egyesült Államokat, ahol reményei szerint újra középpontba kerül az egyenlőtlenség témája. Élesen bírált olyan közgazdászokat, mint a harvardi Greg Mankiw, aki elutasította a kérdés fontosságát, és dicsérte Pikettyt, amiért hatalmas adatmennyiséget gyűjtött össze a globális szupergazdagokról. Ezzel párhuzamosan megvédte az Obamacare-t, és jelezte, az USA-nak sokkal komolyabban kellene vennie a klímaváltozást.
A tény, hogy egy olyan közgazdász kapta az idei Nobel-díjat, aki
az emberekhez legközelebb álló empirikus adatokból vezette le a munkásságát,
a látszólagosnál sokkal komolyabb jelentőséggel is bír.
A közgazdasági Nobel-díj, melyet egyébként rendhagyó módon a svéd központi bank alapított 1969-ben, szimbolikus jelentőséggel is bír. Tekintve, hogy társadalomtudományoknak nem osztanak Nobel-díjat, a közgazdasági kitüntetés arra utalhat, hogy a közgazdaságtan olyan természettudományokkal rokon, mint a fizika vagy a kémia. Vagyis amikor a gazdaságot tudományos értelemben vizsgáljuk, végül is „természeti” törvényeket, és nem történetileg változó, sok esetben az egyéni döntéseken múló folyamatokat vagy szabályszerűségeket elemzünk. A közgazdaságtan ilyen értelemben vett egzakt tudomány jellege nemcsak azért problematikus, mert a kutatók sok esetben még a heteken vagy hónapokon belül bekövetkező válságokat sem tudják előre jelezni, de arra is van példa, hogy maga a díjazás válik kissé kellemetlenné az idő múlásával.
Ahogy a The Guardianban a holland író, újságíró Joris Luyendijk nemrég emlékeztetett, 1997-ben Myron Scholes és Robert Merton kapta a közgazdasági Nobel-díjat, mivel az indoklás szerint a derivatíva piacon végzett munkásságukkal egy olyan formulát dolgoztak ki, amely lehetővé teszi a származtatott értékpapírokkal való biztonságos, de jövedelmező kereskedést. A dolog finom iróniája, hogy Scholes és Merton annak az 1994-ben alapított Long-Term Capitalnek voltak a kulcsfigurái, amely a díj kiosztása után egy évvel 4,6 milliárd dollárt bukott kevesebb mint négy hónap alatt, és mentőcsomagra volt szüksége ahhoz, hogy ne veszélyeztesse az egész pénzügyi szektort. A 2008-as amerikai pénzügyi válságot pedig, mint közismert, elsősorban a derivatívák piaca okozta.
Noha elhamarkodott lenne kijelenteni, hogy Deaton Nobel-díja alapvető változást hozhat a gazdaságról és annak működéséről szóló szakmai és közgondolkodásban, nem véletlen, hogy a díj kiosztásának másnapján a mértékadónak számító nemzetközi sajtó jelentős része azt hangsúlyozta, hogy Deaton személyében olyan díjazottat látunk, aki hangsúlyosan társadalmi közegben értelmezi a gazdaságot.
Mivel pedig egy igazi optimista kapta az idei Nobel-díjat, talán a világ is reménykedhet abban, hogy a jelenlegi kaotikus időkben a gazdaságról való gondolkodás elkezd visszatérni a rég elfeledett társadalomtudományos alapjaihoz, és ezzel társadalmi gyökereihez.
