Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Új kihívások után kutatva hagy fel a napi szintű fesztiválszervezéssel? Hogyan tovább?
Fontos tisztázni, hogy nem fordítok teljesen hátat a Szigetnek. Nem arról van szó, hogy felnőtt, ezért elengedem a gyerek kezét, arról meg főleg nem, hogy mostantól már felé se nézek.
De ez már a 25. Sziget lesz. Én 22 éves voltam, amikor belekezdtünk, jövőre 47 leszek. Az eltelt idő alatt pedig sok szempontból nagyon más lett az életem.
Túl nagy a szakadék a között, ahogy ma a világhoz viszonyulok, és ahogy a célközönségünk él vagy gondolkodik.
Nekem a Sziget nemcsak a munkahelyem, hanem az eddigi életem szerves része, a viszonyom vele alapvetően érzelmi kérdés. A kezdetek óta lelkesedésből csináltam, sőt az elején mondhatni csak lelkesedésből. Aztán később persze már a szakmai és anyagi sikerek is motiváltak, ahogy a leküzdendő problémák is inkább inspiráltak, mint elkedvetlenítettek, de lassan révbe ért a hajónk. Most szerencsére jól mennek a dolgok, viszont közben azt érzem magamon, hogy
kezd fogyni a motivációm.
Persze egy csomó mindent a mai napig szeretek benne, de nem akarom, hogy a munka, ami eddig örömmel töltött el, egyszer csak sima rutinná váljon. Nem szeretném megélni, hogy elsősorban vállalkozóként nézzek majd a Szigetre, hogy főleg az izgasson, mi teljesült az Excel-táblázatból, és mi nem.
Szóval most már ez egyfajta rutinná vált?
Sajnos egyre inkább, miközben mindig próbáltam üldözni a kollégák körében is a rutinszerű hozzáállást. A megszokásokon alapuló működés középszerűvé tesz, mindig törekedni kell a fejlődésre és a megújulásra, ugyanakkor azt érzem, hogy ami ötletet és innovációt bele tudtam vinni a dologba, azt már beletettem.
Nekem nagyon nagy szerencsém volt.
Egész életemben csupa olyan dologgal foglalkozhattam, ami valahol a hobbim is volt.
Nem volt éles választóvonal a munka és a szórakozás között. Mindig azt mondtam a környezetemnek: nyugodtan szóljanak rám, hogy itt az ideje nyugdíjba menni, ha azt látják, már én is próbálom megmagyarázni, hogy mi miért nem működik, ahelyett, hogy a megoldást keresném. Ha nem tudok jó példát mutatni, nem inspirálom a többieket, akkor nincs rám szükség. Ezt otthon például egész konkrétam úgy fogalmaztam meg:
ha majd reggel, amikor felkelek, elkezdek azon nyafogni, hogy már nincs kedvem bemenni, akkor figyelmeztessenek, mert eljött az ideje váltani.
Ez a pillanat mondjuk még szerencsére nem érkezett el, mivel a 25-dik jubileum is kihívás, illetve a staféta átadása is izgalmas feladat, de érzem, hogy huszonhatodjára már nem fogok tudni reggel ugyanolyan lelkesedéssel munkába indulni. Ez volt a dolog lelki része.
A gyakorlati rész meg az, hogy az elmúlt években belefogtam egy csomó minden másba is, és egyre nagyobb konfliktus van az életemben abból, hogy miként tudok ennyi mindent normálisan megcsinálni. Állandóan tűzoltó üzemmódban működök, a kreatív, építő gondolatok helyett azzal vagyok elfoglalva, hogy utolérjem magam. Ahhoz viszont elég maximalista vagyok, hogy ez marhára zavarjon. Mármint ha valamire nem jut elég időm, energiám.
Szóval inkább megpróbálok kevesebb dologgal foglalkozni, de olyanokkal, amiknek nagyobb szükségük van a személyes jelenlétemre. Ugyanakkor eddig mindig úgy gondolkodtam, hogy a Sziget a fő tevékenységem és a többi a mellékes projektem, most viszont már itt is kialakult a megfelelő menedzsment, akik fiatalabbak, lelkesek, és egy csomó mindent már jobban tudnak, mint én.
Az én sok szempontból maradi énem egy csomó mindenben már hátráltatja is a Szigetet.
A modern világ számos technikai vívmányát nagyon bírom, ha távolról kell nézni. Lenyűgöz például, hogy a kommunikáció mekkora fejlődésen ment keresztül. A kollégáimnak is mindig azt mondom, hogy nyitott szemmel kell járni, és le kell csapni minden izgalmas, új innovációra. De mint felhasználó egy csomó mindennel nem akarok már foglalkozni. Nem vagyok fent a Facebookon. Van okostelefonom, de csak telefonálni meg SMS-ezni szoktam rajta. Még saját e-mail címem sincs, csak a titkárnőmön meg a feleségemen keresztül lehet így elérni.
Ebben az egész közösségi, virtuális térben egyáltalán nem vagyok benne.
Nem is igazán értem, hogyan működik, pedig a közönségünknek a világ ma erről szól. A mai fiatalok élete nagyrészt ebben a közegben zajlik. Ha hozzájuk akarok szólni, ha nekik akarok csinálni valamit, úgy, hogy közben nem látom át, hogyan működik a világuk, akkor azt gondolom, már hátráltatom az ezzel kapcsolatos folyamatokat. Nehéz elfogadni, de ezt tudomásul kell venni.
Kijelenthetjük, hogy a fogyasztói igények változása miatt maga a fesztivál eltávolodott öntől?
Nem ez a távolodásom elsődleges oka, de tény, hogy a világ változott annyit, hogy nem érzem magam alkalmasnak már a lekövetésére sem. Miközben egy piacvezető rendezvény nem lehet csak trendkövető. Aki komoly szereplő akar lenni, annak diktálnia kell a trendeket, formálni az igényeket és a szórakozási szokásokat.
Ez marha nehéz úgy, ha már nem érted a fiatalok gondolkodását.
Egy időben ez még könnyű volt, mert ugyanolyan fiatal voltam, mint a célközönségünk. Ugyanúgy gondolkodtam, hasonlóan éltem.
Akkor még nem kellett tudományos alapon közelíteni ahhoz, hogyan élnek és mit szeretnek a fiatalok. Ma már komoly kutatásokat kell végeznünk, és azokat hosszasan ki kell elemezni, ahhoz, hogy képben legyek.
Persze mondhatjuk, hogy ez kell a profizmushoz, csakhogy ma komoly szakadék tátong köztem és a közönség igényei között. Az aktuális zenei trendek már hidegen hagynak, sőt egyes stílusoktól a hátamon is feláll a szőr. Közel 8 éve nem nézek már tévét, nem olvasom a bulvármédiát, és kimaradtam a virtuális világból. Így lassan felelőtlenséggé válik a részemről, ha én akarom megmondani, hogy merre menjenek a dolgok a cégnél.
Milyen folyamatokban marad benne?
Az operatív részből akarok kilépni, a napi rutinból. Nincs már szükség arra, hogy heti 3-4 napot bejárjak, a normál ügymenettel kapcsolatos döntéseket én hozzam meg, vagy részt vegyek az értekezleteken.
Továbbra is érdekel a stratégiaalkotás, a nemzetközi terjeszkedés és az új üzleti modellek fejlesztése. Ezekben továbbra is benne maradok, de közben, remélem, felszabadul annyi időm, hogy tudjak azokra a projektekre is több időt meg energiát szánni, ahol érzem ennek a hiányát.
És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy közben a családommal is kéne foglalkoznom.
Úgy szeretném alakítani az életemet, hogy meg tudjak felelni azoknak az elvárásoknak, amiket akár én magammal szemben, akár a család velem szemben jogosan támaszt. A minap éjszaka is volt egy komoly beszélgetésünk arról a feleségemmel, hogy az nem normális, hogy már péntek van, és ezen a héten még nem láttam a gyerekeimet. Mindig korábban mentem el, és később értem haza, mint amikor ők keltek és feküdtek. Nem gondolom, hogy ez normális állapot.
Pláne, hogy nem azért alakultak így a dolgok, mert nem volt más választásom. Nem mutogathatok másra, nem mondhatom, hogy a főnökeim ezt várták el, hiszen a magam ura vagyok, azért élek így, mert szeretnék olyan dolgokkal foglalkozni, amitől jól érzem magam a bőrömben. Aztán egyszer csak mégis azon vettem észre magam, hogy kezdek besokallni, ezért itt az idő rendet tenni.
Szóval nem arról van szó, hogy mindenféle még nagyobb szabású tervek miatt akarom otthagyni a Szigetet.
Nem érzem magam elég inspirálónak, hogy a Sziget a következő 25 évben is úgy tudjon velem fejlődni, mint az elmúlt 25 évben. Emellett sikerült megtalálni és kinevelni azokat az embereket, akikre rá merem bízni. Ez csak akkor lenne nehéz döntés, ha azt hinném, rosszabb lesz a helyzet a távozásommal. Így viszont nem egy fájó dolog félreállni, csak fura lesz hozzászokni 25 év után.
Kinek adja át a stafétabotot?
Elsősorban Kádár Tamásnak. Tamást kifejezetten ezért hívtam már 6 éve a céghez, hogy operatív cégvezetőként folyamatosan átvegye a napi irányítást. Ez a munkamegosztás szerencsére nagyon bevált, ezért most ő veszi át elsődlegesen a többi szerepemet is. Ugyanakkor több területen részt vettem a napi munkában is, így ott főleg a területek vezetőinek nő meg az önállósága és a hatásköre.
Bár Tamás lesz az, aki a legtöbb feladatomat a gyakorlatban tovább viszi, én úgy fogom fel, hogy a csapatnak, és nem egy embernek adom át a stafétát. Ráadásul a cégen belül minden fesztiválnak megvolt eddig is a felelős projektvezetője, a Volt fesztiválnál vagy a Balaton Soundnál az érdemi irányítást eddig sem én végeztem, hanem Fülöp Zoli és Lobenwein Norbi. Ők szerencsére még fiatalabbak és elég lelkesek, ezért ott semmi változás nem várható a jelenlegi rendszerhez képest.
És a jövőbeli tervek?
A jövőbeli terveim nagy részéről azért nem tudok még mesélni, mert még csak formálódnak. Egy konkrét dolgot tudok említeni. A Lupa-projektet. A lényeg, hogy a Lupa-tónál egy strand- és vízisport-centrumot építünk. Az idei nyáron már volt egy próbaszezon. Szerencsére nagyon jók voltak a tapasztalatok és a visszajelzések, úgyhogy jövőre komolyabb további fejlesztéseket tervezünk.
Ez most nagyon inspirál.
Azt gondolom, hogy megint valami izgalmasat hozunk létre.
Olyat, ami hozzáad valamit az emberek életéhez. És persze üzletileg is látok benne fantáziát.
Eddig is volt egy csomó olyan dolog, a WAMP-tól a Costes éttermeken át a Budapest Parkig, a Szeretem Magyarországot Klubtól a Médiaunióig, amikkel próbáltam foglalkozni. Ezek szerencsére mind olyan dolgok, amik már viszonylag önjáróak, de ha felmerült valami probléma, eddig általában nem jutott rá elég energiám.
Nagyon remélem, hogy többet fogunk utazgatni, és a hétköznapokban is lesz időm teljesebb, boldogabb családi életre.
Az utóbbi időben eléggé felpörgött Magyarországon a koncertpiac. Miért?
Valóban javul a helyzet, de elsősorban azért látszik ez felpörgésnek, mert nagyon lentről indulunk.
Koncertek szempontjából Magyarország sokáig a jelenleginél is látványosan elmaradottabb volt a nyugat-európai átlaghoz képest.
Ennek a fizetőképesség hiánya volt az egyik fő oka, amit egyébként tetéz, hogy itthon még a gazdagabb országokhoz képest is magas az áfa. Ezért aztán a koncertjegyeket is vagy magasabb áron kellene árulni, vagy kisebb lesz a haszonkulcs. Mivel a fizetések is elmaradnak a nyugati bérektől, mindenki próbálja lehetőleg még olcsóbban is adni a belépőt, így viszont lényegesen kisebb haszonkulccsal kell kitermelni a nagyjából ugyanakkora költségeket. Ugyanis a zenekar gázsijától a hangtechnikáig, a terembértől az utazási költségekig nagyjából minden hasonló mértékű kiadással jár, csak a bevétel kevesebb.
Ez komoly versenyhátrány a magyar piacnak.
A koncertszervezők itthon érthetően féltek, mert amellett, hogy egyébként is kevés pénzük volt az embereknek szórakozásra, abból a kevésből is egy részt inkább hanghordozók vásárlására költöttek, és nem belépőjegyre.
Azután megjelent egy világtrend.
Azzal, hogy összeomlott a lemezpiac, az élő koncertezés felértékelődött a sztárok számára.
Ez lett a fő bevételi forrásuk. Ők meg nem akartak lejjebb adni az életszínvonalukból, nem akartak kevesebb pénzt keresni. Ezért nekiálltak minél többet koncertezni. A lemez mára már csak egy apropó, hogy legyen új sláger, amivel új turnéra lehet indulni. Régebben ez fordítva volt. A lemez volt a fő bevételi forrás, és annak promóciójaként adtak koncerteket.
Magyarország nagyon vízfejű, egyedül Budapesten van mérhető fogyasztói kereslet, itt viszont kevés alkalmas hely volt koncertekre. Ma sem ideális a helyzet, de már van néhány egész jól bejáratott hely, az Akváriumtól az A38 hajón át a Budapest Parkig. Az utóbbin és az Arénán kívül viszont a mai napig nem nagyon van komolyabb sztár befogadására alkalmas hely.
Az anyagiak terén is változott egy kicsit a helyzet. Magyarországon is elkezdődött valami. A rezsi- és adócsökkentések, illetve a béremelések hatása itt is jelentkezik. Azt nem mondanám, hogy jólét van, mert attól még messze vagyunk, de tény, hogy mostanság az emberek egyre nagyobb részének van már valamennyi pénze arra, hogy el tudjon menni szórakozni. Arra még nincs, hogy új lakást vagy autót vegyenek, de arra már igen, hogy egy kicsit többet költsenek szórakozásra.
Szóval egyre inkább van fizetőképes kereslet Magyarországon.
Ráadásul a turizmus is felpörgött, és az itt lévő turisták is megveszik a koncertjegyet, ha itt van épp egy világsztár.
A hazai piac lemaradásában a másik fő probléma az volt, hogy a magyar ízlésben mindig volt egy pár éves lemaradás a világ aktuális trendjeivel szemben.
Ez jelentős részben a média biztonsági játéka miatt volt.
Azok a médiumok, amik a tömegekhez eljutottak, nem követték le a trendeket. Inkább csak olyan zenéket sugároztak, amiket már ismertek és kedveltek az emberek. Nem kockáztattak, hogy új zenéket mutatnak be, ami nem biztos, hogy érdekli majd a közönséget. Ez egy ördögi kör, mert így csak ugyanazok a zenék pörögnek. Ha csak azt játszák, ami már ismert, de közben rajtuk múlik, hogy ki lesz népszerű, akkor eljutunk oda, hogy ugyanazt az X zenekart és számot hallod mindenhol, max. ha kijön a már közismert előadónak egy új száma, azzal frissül a kínálat.
Volt, hogy emiatt akár 10-15 éves lett a lemaradás.
Ma már sokkal kisebb, de még mindig jellemző, hogy az igazán aktuális sztárok és az új trendek kevésbé menők, mint a világ tőlünk nyugatabbra eső tájain.
A koncertszervezők ezért óvatosak voltak. Eleve nagy kockázat volt egy koncerten, és ehhez kellett volna még azt a rizikót is megfutni, hogy ismerik-e már eléggé a magyarok az adott előadót.
Ezért mindenki a tutira ment, és inkább csak a nagy klasszikusokat hozták el, Santanát, Stinget, Joe Cockert meg hasonlókat,
illetve a hazai nagyöregeket próbálta mindenki felléptetni.
De szép lassan a kommunikációs tér is megváltozott. Az internet lett az elsődleges információforrás, ezen meg már nincs lemaradás. Folyamatosan nyomon lehet követni a trendeket.
A mai fiatalok tehát sokkal kevésbé vannak lemaradva az ízlésükben és az ismeretanyagukban, mint az előző generációk.
Ezt látják a koncertszervezők is, ahogy azt is, hogy egy kicsit több pénz is van az embereknél. Így jobban bele mernek vágni a szervezésbe.
A nemzetközi előadók egyre többen is jönnek, de azért még mindig lehetne jobb a helyzet. Ez akkor látszik, ha összehasonlítod a hazai koncertkínálatot a Magyarországnál nem nagyobb Ausztriáéval vagy Csehországéval.
Ez egyébként nem jelent csapást a magyar zenészeknek?
Azért nem, mert ezáltal a koncertre járás mint szórakozási forma egyre szélesebb tömegeket érint meg.
Nagyon demokratizálódott a zene eljuttatása az emberekhez.
Régen úgy ment a dolog, hogy vagy azt hallgattad, amit adtak a rádióban meg a tévében, vagy jelentős pénzekért tudtál csak zenéhez jutni. Megvetted a CD-t, a lemezt, a kazettát, vagy elmentél a koncertre.
Ma azáltal, hogy tulajdonképpen a számítógépeden vagy a telefonodon korlátlan mennyiségű zenéhez tudsz hozzájutni, szélesedett a zenehallgató bázis. Tehát maga a közönség is bővül, ez pedig végül lecsapódik a hazai koncerteken is. Mert azért más az élő koncertélmény, mint a technikai eszközökön való zenehallgatás. Bővül tehát a zenefogyasztó réteg, ezzel pedig a magyar zenészeknek is bővül a közönségük. Illetve könnyebb egy induló produkciónak eljuttatni a fogyasztóhoz a zenéjét, amit ha megismernek és megkedvelnek, akkor már elmennek a koncertjére is.
Magyarországon a hazai előadók kedveltsége egyébként is nagyon felülreprezentált.
Nagyon sok olyan hazai sztár volt a múltban és van a jelenben is, akik hatalmas közönséggel bírnak, simán telt házas arénát tudtak vagy tudnak csinálni.
Bár a hazai mezőny szerintem színvonalában is erős, azért a hazai zenekarok sikerében az is szerepet játszik, hogy sokan nem tudnak angolul, és nem nagyon tudnak mit kezdeni a külföldi slágerekkel.
Szeretik persze azt is, de nem ad nekik ugyanannyit, mint egy magyar nyelvű dal, aminek értik a szövegét is.
És a fiataloknál ez nincsen máshogy?
Egy picit, hiszen egyre jobb a nyelvtudás.
Az internet térnyerésén túl fontos megemlíteni, hogy a Petőfi Rádió megjelenése, országos elérhetősége és zenei iránymutatása nagyon sokat segített a hazai zeneiparnak abban, hogy föltűnjenek olyan új előadók, akiknek máshogy ez nem, vagy csak sokkal lassabban sikerülhetett volna.
Már az előző Petőfi, ugye?
Igazából nincs ilyen, hogy mostani vagy előző Petőfi. Az biztos, hogy nemrég volt egy olyan nyitásuk, ami után már nem annyira trendformálók, de szerencsére nem tűntek el az eddigi zenék vagy az új dalok sem, csak most egy mainstreamebb irányt is próbálnak képviselni. Én haragszom, de csak azért, mert ez a személyes ízlésemnek nem tetszik, de amúgy annak, aki ott ül, szíve joga, hogy úgy döntsön, próbálja a hallgatottságot növelni. Ami inkább elkeserít, az megint a trend, mert ha már a közpénzből működő rádió is a hallgatottsági versenyben akarja mérni magát, akkor végképp ki fog a tehetséggondozásra odafigyelni?
De tény, hogy a Petőfi annak idején fölvállalt valamilyen zenei értékrendet, és próbálta behozni az általános, mainstream kultúrába.
Beemelt stílusokat, amik előtte nem biztos, hogy odatartoztak az emberek fejében. Ez szerintem egy baromi fontos dolog volt. Ha most kevésbé progresszív is a hozzáállásuk, attól még szerencsére továbbra is jelen vannak az értékek is a kínálatukban, csak most máshová kerültek a hangsúlyok.
De az emberek ízlésében a legnagyobb változást az internet okozta. Arra gondolok, hogy a progresszívebb, izgalmasabb zenék is el tudtak vele jutni szélesebb rétegekhez, nem csak a kommersz dolgok.
Hogyan változott az elmúlt években a koncertszervezés mint üzletág?
A koncertszervezésben különböző szintek vannak, de minden területen volt fejlődés. Húsz-huszonöt éve volt egy hullámvölgy, amikor egy csomó helyen megszűntek a vidéki koncertezési lehetőségek, mert a művelődési házakból kínai áruházak meg bálás butikok és hasonlók lettek. A klubok fejre álltak, kocsmák lettek vagy dizsik. A tulajdonosok nem látták értelmét, hogy élő zene legyen benne.
A 90-es években már alig volt olyan hely, ahová el lehetett menni vidékre koncertezni.
Utána elindult valami. Részben jött az akkor még PANKKK programnak hívott kormányprogram, ami alapvetően a szakma ajánlásai alapján jött létre. Ennek az egyik fontos lába volt a vidéki klubtámogatási rendszer. Ez 2010-ig tartott. Utána jött 2012-ben a Cseh Tamás Program, ami már nagyobb forrásokkal rendelkezik, így tovább szélesítette a lehetőségeket, és szerencsére nagyon hasonló célokat tűzött a zászlajára.
Budapesten egyszerűbb a helyzet.
Ez egy világváros.
Itt van elég ember. Itt a klubélet szintjén van elég hely. Van még néhány nagy egyetemi város, ami el tud működgetni, de egy 50 ezer alatti településen már nagyon nehéz. Miközben ugye a települések nagy része Magyarországon ebbe a kategóriába esik.
Ez nem úgy működik, hogy ezeket a településeket vonzáskörzetek fogják össze?
Valamennyire igen, csak az a baj, hogy egy zenésznek az nem igazán megoldás, hogy egy országban van 10-15 város, ahová a vonzáskörzetből is mindenki próbál bejutni egy-egy koncertre, mert ő attól még akkor is összesen 10-15 helyen lép csak fel. A zenekar érthető módon szeretne minél több helyre eljutni, minél több koncertet adni. A kis településeken maximum egy helyi ünnepségen, (fesztiválon, falunapon) lehet játszani.
Milyen egyéb nehézségek vannak még a zenészek életében?
A nyelvprobléma.
Ha Magyarországon akar valaki befutni, akkor nem szabad angolul énekelnie, ha a világban akar valamit elérni, akkor meg nem szabad magyarul énekelnie.
Nem valószínű, hogy angol nyelvű dalokkal valaki olyan szintű sztár tudjon idehaza lenni, mint a Tankcsapda, a Quimby vagy a Halott Pénz.
Van még egy fontos trend, ez pedig az élő zene háttérbe szorulása azzal a fajta elektronikus zenével szemben, ami az utóbbi időben letarolta a piacot. Ez a gépzene 25-30 éve jelent meg a világon. Detroitban már egy kicsit régebben, de világszerte az elmúlt 25 évben terjedt el. És azon belül is az elmúlt 15 évben volt áttörésszerű.
Ma egy DJ sajnos sok esetben nem tesz mást, mint
elhozza a házi stúdiójában összerakott szettjét valamilyen hanghordozón, azt beteszi a gépbe, és nyom egy play gombot.
Mégis ugyanolyan nagy színpadon, ugyanannyi ember előtt lép fel, mint a hagyományos zenekarok. A közönségnek pedig, úgy néz ki, hogy ez mindegy, ugyanúgy megveszik rá a jegyet, ugyanúgy buliznak rá. De az ilyen egyemberes produkcióknak egy idő után azért kellett adniuk valami pluszt, erre van a sok füst, meg lézer, meg látvány. Szóval elment az egész a show felé a zenei teljesítménytől.
Ez megdrágítja a koncerteket?
Annyira nem. Pláne az egyemberes produkcióknál. Egy ember olcsóbb, mint egy 5-6 fős zenekar, akiket ráadásul még egy stáb is kísér. Ezeket az embereket mind ki kell fizetni, el kell szállásolni. A szervezők viszont azt látták, hogy egy emberre is eljönnek ugyanannyian, és ez kicsit felborította a dolgokat.
A hagyományos zenészek sokáig nem is értették, hogy mi történik.
Hogy a közönség elfogadja, hogy valaki felmegy a színpadra, és csak megnyom egy play gombot, tőlük meg azt várják el, hogy valami egyedi koncertélményt nyújtsanak.
Mostanra azért rájöttek, hogy emögött is van zenei teljesítmény, mármint a zene megszületésénél. Az elején mindenki azt mondta, hogy ilyet bárki tud csinálni, de mégis vannak, akik sikeresek ebben, és vannak, akik sikertelenek.
A kezdeti ellenérzések után aztán megfigyelhető volt némi közeledés az élő zenészek és a DJ-k között. Egyrészt az elektronikus live actek ugyanúgy élőben születnek meg a színpadon, és egyre inkább jelennek meg a DJ mellett énekesek, vagy hangszeres közreműködők, másrészt a pop-rock zenekarok hangzásvilágába is bekerültek a hangminták. Egyre több az együttműködés és a kölcsönös feldolgozás...
Szóval ez megoldódni látszik, de attól még egy komoly törés volt a zeneiparban. Egy darabig ugyanúgy nem tudtak vele mit kezdeni, mint az új zeneelérési csatornákkal az interneten.
Ez utóbbiakról mit gondol? Inkább jó, hogy vannak, vagy inkább rossz?
Egyértelműen jónak tartom.
Ha a technológiai fejlődésre nem jól reagálunk, az a rossz.
Lehetett volna úgy is reagálni, hogy ez ne okozzon problémát a zeneipar kulcsszereplőinek.
A letöltések miatt a lemezeladások persze visszaestek, de ezzel párhuzamosan elkezdett egy másik komoly bevétel termelődni. Konkrétan, ha zenehallgatásra nagyon sok ember használ valamilyen csatornát, akkor ott hirdetni akarnak azok, akik el akarják juttatni a termékeiket a hallgatókhoz. Ma ebből hasonló nagyságrendű bevétel van, csak mások zsebében köt ki.
És van legálisan eladott zene is az online felületeken jelentős számban, csak az már nem biztos, hogy azoknál csapódik le, akik hagyományosan ebben az üzletágban voltak érdekeltek. A kiadók, ahelyett, hogy az élére álltak volna ezeknek a változásoknak, és megcsinálták volna a saját online zeneáruházaikat, a saját mindenféle platformjaikat, inkább tiltani próbálták az egészet. Pereskedni próbáltak, meg mindenféle módon a fejlődést megakadályozni, míg
ha időben felfogták volna, hogy erre megy a világ, és az élére álltak volna a változásnak, akkor ma ebből marha sok pénzt kaszálhatnának.
Ha mondjuk az övék lenne a YouTube vagy az Itunes, senkinek nem lenne oka panaszkodni. De ehelyett kivárták, amíg a világ elment mellettük, és aztán csak értetlenül álltak, és panaszkodtak, hogy tönkretették őket.
A fesztiválpiac mekkora részét teszi ki a koncertpiacnak?
Elég jelentőset. Magyarországon már-már egészségtelenül erős a fesztiválpiac. A nagyobb fesztiválok időszakában a koncertszervezők nem is nagyon mernek önálló bulikat csinálni. Persze ez engem nem zavar, nekünk ez jó, de tény, hogy regionálisan is nagyon erősnek számít a hazai fesztiválpiac. Ez több dolognak is köszönhető.
Az egyik az, hogy elég korán jött létre és erősödött meg.
Tömegrendezvényekben nem volt a világ más részeihez képest lemaradásunk.
Persze vannak nálunk sokkal öregebb fesztiválok, de ez előttünk nem volt egy világtrend. Kábé 20 éve volt a fesztiválboom, a környező országokban meg még később. A régióban a nagyobb fesztiválok 5-10 évvel később indultak el, mint nálunk.
A fesztiválok nagyon kényelmesek. Odamész, néhány nap alatt csomó koncertet meg tudsz nézni, ár-érték arányban jobban jársz, nem kell minden egyes koncertért külön fizetned, ráadásul sokkal komplexebb közösségi élményt kapsz. Az ilyen rendezvények tehát megnehezítik a hagyományos koncertek szervezőinek életét. De persze ez visszafelé is igaz. A nagy sztárok arénakoncertjei meg a fesztiváloknak tesznek rosszat, mert a legtöbb ember vagy erre költi a pénzét, vagy arra. Ez egy skandináv országban valószínűleg nem okoz gondot, mert ott mindkettő beleférhet egy fizetésbe. Itt az emberek jelentős részének ez probléma.
Volt valamilyen fordulópont, amikor a fesztiválok úgymond átvették az uralmat?
Ez pont arra az időszakra tehető még, amikor egyébként a koncertekből hiány volt a kilencvenes években. Akkoriban nagyon sok zenekar nem tudott Magyarországon koncertezni, de legalább a fesztiválokra el tudtak menni, és ott láthatta őket az ország minden tájáról összesereglő közönség. Azon fesztiválok nagy része, ami ma itthon jelentősnek számít, még vagy a kilencvenes években, vagy a kétezres évek első felében indult el.
A cég milyen évet zárt?
Nagyon jót.
Ez messze eddig a legsikeresebb évünk,
akár üzleti szempontból nézzük, akár látogatottsági, időjárási, meg mindenféle más szempontból. Minden rendezvényünk rekordot döntött, mindegyiken telt ház volt.
Hogy áll a nemzetközi terjeszkedés?
Régóta ott van a fejünkben, hogy kéne. Voltak is próbálkozásaink. Megpróbáltuk az itt fölgyülemlett tudást, tapasztalatot, kapcsolatokat hasznosítani más piacokon is. Az ország keretei végesek, és úgy éreztük, hogy meg kéne próbálni valahogy tovább fejlődni, kilépni a nemzetközi porondra.
Ebben nem mondom, hogy igazán nagy sikereket tudunk felmutatni, de volt több próbálkozásunk is
.
Volt ugye a Fridge Fesztivál Ausztriában, a Félsziget Erdélyben, a Rock and Coke Törökországban. Mindig valamiben elakadtunk egy szinten, és bár a közönség szemével nézve ezek a rendezvények sikeresek voltak, üzletileg már korántsem voltak sikeresnek mondhatók.
Ugyanakkor az itthoni piac már évek óta telítődött. Iszonyú sok fesztivál van, nincs kiaknázatlan kereslet, ezért a nemzetközi terjeszkedés egyfajta útkeresés volt a részünkről, de közben még tudtuk a hazai pozícióinkat erősíteni.
Most viszont új korszakba értünk, elértük a saját korlátainkat, telt házas lett minden rendezvényünk.
Eddig mindig volt előttünk egy cél: még több embert elérni, még nagyobb, még jobb rendezvényt csinálni. De ha nem tudunk több embert beengedni, akkor csak a jegyárak emelésével tudunk többletbevételt elérni, a piac tűrőképessége viszont véges ilyen szempontból. Ezért az, ami eddig inkább csak kísérletezgetés volt, mostantól kényszerré válik.
Mint cég, csak akkor tudunk tovább fejlődni, ha új piacokat találunk.
Vagy olyan új üzleti modelleket kell találnunk, amivel egyébként a meglevő brandjeinket, a meglévő tudásunkat valahogy kamatoztatni tudjuk. Van itthon is valamilyen szintű kitörési lehetőség, csak ezen a piacon már nem új rendezvényekben kell gondolkodni.
Például a Szigetre nagyon nagyszámú külföldi turista érkezik, de csak arra az időszakra, amikor a fesztivál van, miközben
mi ehhez kialakítottunk egy olyan rendszert, amivel akár több millió fiatalt elérünk direktben.
Megvan az email címe, feliratkozott a különböző közösségi felületeinkre, stb. Azt látjuk, hogy ezeknek a fiataloknak egy része nem ér rá a Sziget idején, de a fejükben Budapest egyre trendibb célpont és szívesen eljönnének valamikor. Mi van, ha nem csak azt ajánljuk nekik, hogy erre a hétre gyertek ide fesztiválozni, hanem kitalálunk olyan programokat, amivel év közben is azt mondhatjuk, hogy gyere el és nézd meg Budapestet a mi szemüvegünkön keresztül. Elviszünk gasztrotúrára, vagy romkocsmázni, bulizni az Akváriumba, a Budapest Parkba.
Vagy a fesztiválokon ott vannak a merchandising termékek. A pólók, a sapkák, ilyen-olyan termékek, amiket nagyon nagy számban megvesznek emlékbe a fiatalok, és hordanak év közben is. Nem szükségszerű, hogy ezt csak a fesztiválokon lehessen kapni. Érdemes elgondolkozni azon, hogy év közben is legyenek olyan pontok, akár boltok, akár online felületek, ahol beszerezhetők ezek a cuccok. Emellett elkezdtünk azon is agyalni, hogy érdemes lenne a jövőben egy saját divatmárkát felépíteni.
Mennyire segít a brand külföldön? Milyen erős márka a Sziget odakint?
Jó kérdés. Ezt most majd meglátjuk. Én bízom benne, mert azt gondolom, hogy elég erős, de még nem annyira, mint mondjuk a Glastonbury, a Tomorowland, a Burning Man, vagy a Coachella. Szerencsére nem arról van szó, hogy tudok mondani több száz nálunk erősebb nevet.
A Sziget szerintem kb. már ott van a TOP10-ben a világ jelentős részének a fejében,
de még nincs ott az első 5-ben, ezért most ez a cél.
A legmenőbb rendezvények egy része már duplikálta magát. Azaz már több országban is megrendezik őket ugyanazon a néven. Ez azt mutatja, hogy sikeres franchise termékként is működhet egy erős márkajellemzőkkel bíró rendezvény. Ezen is érdemes komolyan elgondolkodnunk, mert akkor biztos lesz lehetőségünk tovább fejlődni. Vannak olyan országok, ahol már most is jól állunk.
Mondana párat?
Hollandia, Franciaország, és az utóbbi időben nagyon sokat erősödött a Sziget Angliában is, de azért ott még nem vagyok vele megelégedve. Belgiumban és Olaszországban is elég jó a helyzet, Németországban se rossz, de azért ott is kéne még erősíteni. Ugyanakkor ezekben az országokban már nagyon erős fesztiválélet van, ezért első körben biztos nem ezekben gondolkoznék, ha majd terjeszkedni akarunk. Vannak olyan számunkra kifejezetten érdekes piacok is, ahol még van piaci rés és erős a Sziget ismertsége, ezek egy része valószínűleg elsőre eszedbe se jutna.
Ilyen például Ukrajna, Izrael, Törökország, Ausztrália.
Ukrajnával és Törökországgal már korábban is foglalkoztunk, de a politikai helyzet most nem alkalmas tömegrendezvények indítására. Izraellel nemrég komoly tárgyalások kezdődtek, de még nem látom a folyamat végét. Ausztrália meg azt hiszem túl messze van, bár az utóbbi időben például iszonyú sok jegyet adunk el ott. Ezt úgy értsd, hogy jóval több mint ezer bérletet adtunk el, úgy, hogy eleve nincsenek sokan az ausztrálok, meg hát rohadt messze vannak.
Viszont a helyi partnerünk azt állítja, hogy ott egyértelműen az egyik legmenőbb márka a Sziget.
Hogyan bonyolítják a külföldi marketinget?
Ebben még talán szerencsénk is volt azzal, hogy kicsi a saját piacunk, mert már a kilencvenes években elkezdtük kinőni Magyarországot.
Már akkor, több mint 200 ezer látogatónk volt, ami nyilvánvalóvá tette, hogy kinőjük a hazai piacot. Azon gondolkodtunk, hogy hogyan tudunk tovább fejlődni, honnan lesz több ember? Itt kézenfekvőnek tűnhet a válasz, külföld felé kell nyitni, de azért ez nem volt ilyen egyszerű.
Első körben elkezdünk fölépíteni egy nemzetközi képviselői hálózatot, akik a jegyértékesítéstől az utaztatásig, a reklám ügyintézéstől a helyi közösségi média kezeléséig sok mindent megoldanak. Az ezredforduló tájékán már több mint 10 országban volt képviselőnk, ma meg már 30 fölötti a számuk.
Ehhez persze költeni kellett reklámra, idehozni nemzetközi újságírókat, és ami a legfontosabb, ki kellett találni, hogy miben tudunk mást és jobbat kínálni, mint a versenytársaink.
Hiszen jó fellépők például sok fesztiválon vannak, ebben nem tudjuk lekörözni a konkurenciát, ha csak ugyanazt tudjuk nyújtani, akkor miért utazzanak ide? Az 1 hetes nyaralás élményre, a különleges hangulatra, a sokszínűségre, a szolgáltatásokra, és a szerencsére időközben egyre menőbb Budapestre helyeztük a kommunikációnkban a hangsúlyt.
Már a 90-es évek végén elkezdett nemzetközileg is fölépülni a Sziget brand, ami ma komoly versenyelőny, mert
a jelenlegi versenytársaink nagy része még csak akkor indult, amikor mi már nemzetközi piacépítésben gondolkodtunk.
Aki még csak induló rendezvényt csinál, annak az első néhány évben elég még a hazai piacban gondolkodnia. Ezért amire a nemzetközi verseny kiélesedett és mások is azzal szembesültek, hogy valahogy nekik is meg kéne szólítaniuk más piacokról is a közönséget, addigra nekünk már egy kész kiépült rendszerünk volt.
Mi vagyunk világszinten is az egyik, ha nem a legnemzetközibb összetételű rendezvény.
Ilyen máshol a mai napig nem nagyon van, mármint, hogy 85 százalékban külföldön adja el valaki a bérleteit.
Persze vannak országok, ahol ez kevésbé probléma, mert annyira erős a helyi piac. Egy brit fesztiválnak nem kell azon gondolkodnia, hogy fogja minél nagyobb százalékát a határon túl eladni a jegyeinek, mert megveszik a belépőit az angolok is.
Volt olyan nemzetközi sztár, akit nagyon el akart hozni, és nem sikerült?
Persze, sok ilyen van.
A Metallicától a Coldplayig, a Red Hot Chili Pepperstől Eminemig.
Van egy csomó olyan előadó, akinek évről évre mindig nekifutottunk csak még nem jött össze. Meg van olyan is, aki volt már a Szigeten, de szívesen visszahoznánk, csak nem sikerül.
A Green Dayt, a Foo Fighterst, vagy a Rammsteint például bármikor újra felléptetném.
Vannak ugyanakkor olyanok is, akik miatt meg számon kérnek, hogy miért hozunk annyit. Prodigy és társai. Azért azt látni kell, hogy ez nem az én ízlésemről szól már réges-rég. Ha azt látjuk, hogy a Prodigyt sokan kérik, ők meg szívesen jönnek hozzánk fellépni, ráadásul mindig megveszik rá a jegyet az emberek, akkor miért ne hozzuk el?
A Linkin Parkkal is iszonyú régóta próbálkoztunk,
most végre a Volt Fesztiválra sikerült összehozni, de eredetileg most se a Voltra akartuk, hanem a Szigetre. Csak sajnos akkor nem érnek rá, ezért azt mondtuk, hogy inkább csináljuk meg Sopronban, mintsem, hogy megint ne hozzuk el.
És ha lenne egy ilyen színpad, hogy Gerendai Károly kedvencei, kik lépnének fel rajta?
Ez alatt a sok év alatt mindenevő lettem. Ha azt nézzük, hogy kik voltak a 20 évvel ezelőtti Gerendai kedvencei, akkor azt még talán el tudnám mondani. Egyébként azok közül sokan itt is voltak.
David Bowie-tól Prince-ig, Nick Cave-től Patti Smithig, Iggy Poptól a Sex Pistolsig.
Ma már az én kívánságlistám elején is ugyanazok a zenekarok vannak, akiket a közönség jelentős része vár, mert nem magunknak állítjuk össze a programot, hanem a látogatóknak.
Amúgy leginkább régi magyar zenéket hallgatok. Mármint úgy régit, hogy az én fiatalkorom magyar zenéit. A mostani zenekarok közül is sok mindenkit meghallgatok,
de én inkább Kispálon, Sziámin, Európa Kiadón, meg az URH-n nőttem föl,
ezért hogyha csak úgy magamnak teszek be zenét, akkor sokszor ezeket a zenéket teszem be.
Ha hosszabb autóútra indulunk a családdal, össze szoktam állítani CD-ket az utazáshoz. Kiírom rájuk az én régi, szeretett zenéimet, meg persze aktuális dalokat is.
Már ebben is van bennem egy kis szakmai ártalom, ugyanis a magyar zenészek egy jelentős részével személyes kapcsolatba kerültem. Nem feltétlenül barátiba, de van, akivel abba is.
Onnantól pedig, hogy ismered, aki a zenét csinálja, nem nagyon tudod ezt különválasztani.
Vannak olyan zenék, amiket lehet, hogy különben nem különösebben szeretnék, de az embert, aki mögötte van, kedvelem, és így már a zenéjét is szívesebben meghallgatom, és persze van olyan eset is, amikor fordított a helyzet.
