Minden, amit eddig a vízkrízisről tudtunk, semmi ehhez a fenyegetéshez képest

Soha nem látott vízkrízis jöhet Kínában és a szomszédos országokban, ha nem sikerül megőrizniük az észak-nyugati tartományok víztartalékait. Ennek nagy része fagyott állapotban, gleccserek formájában van jelen, ám a klímaváltozás következtében a magashegyi területek olvadásnak, pusztulásnak indultak. Minden mérvadó elemzés azt állítja: ha nem történik valami, az komoly katasztrófával fenyegeti Kína vízben szegény területeit.

A kereskedelmi háborúnál jóval nagyobb csapást jelenthet a világ második legerősebb gazdasága, Kína számára, ha északi tartományai kifogynak saját víztartalékaikból – írja az Asia Times. Ha pedig ez megtörténik, az ország búcsút mondhat annak a kimondott-kimondatlan céljának, hogy 2050-re a globális világ legmeghatározóbb államává váljon – írja a Chinadialogue fenntarthatósággal foglalkozó portál elemzője.

Az oldal saját elemzése mellett még egy, mérvadónak tekinthető riport látott napvilágot a közelmúltban a témában. A Greenpeace East Asia munkatársai ebben arra hívják fel a figyelmet, veszedelmes katasztrófával fenyeget az, hogy a Kína észak-nyugati tartományaiban lévő gleccserek területe nagyjából ötödével zsugorodott az elmúlt évtizedekben.

A Qiyi-gleccser Kanszu tartományban, Kínában Forrás: Shutterstock

Gleccserapokalipszis fenyeget milliárdokat

A gyorsuló intenzitással zajló gleccserpusztulás oka az 1950-es évektől a térségben megindult, a globális átlagnál jóval magasabb, a 3 Celsius-fokot is meghaladó átlaghőmérséklet-emelkedés.

A terület pedig a klímaváltozás hatásainak egyik leginkább kitett, arra különösen érzékeny térsége a világnak. A Csinghaj és Kanszu tartományokban lévő magashegyi, hóban és jégben megkötött vizek olvadása először lokális katasztrófákhoz – elsősorban áradásokhoz – vezetett és vezethet a jövőben is.

Hosszabb távon viszont globális jelentőségű, elhúzódó vízválsággal is járhat.

Az „Ázsia Víztornyának” is hívott térség olvadó hótakarói jelentik ugyanis a legfontosabb utánpótlást a kontinens legnagyobb folyamainak. Az innen lekerülő vízből jut Afganisztán, Vietnám, India folyóiba is.

A kínai területen lévő gleccserek vize így mintegy 1,8 milliárd ember számára jelent vízforrást.

Ha a gleccserek olvadása tovább gyorsul az emberi környezetterhelés közvetlen és közvetett hatásai miatt, úgy azt évek-évtizedek múlva nemcsak Kínában, hanem Közép-Ázsia számos régiójában mind a gazdaság, mind a népesség súlyos tapasztalatok formájában érzi majd meg.

De miért ennyire központi jelentőségű az, mi történik a távoli kínai tartományok magashegyein?

Erre a válasz az, hogy a kínai vízhelyzet, a természetföldrajzi adottságoknak köszönhetően, rendkívül ellentmondásos.

Az ország jelenleg a hatodik legnagyobb víztartalékkal rendelkezik a világon. Ám a népességszám miatt, csak a világátlag 28 százalékának megfelelő mennyiség jut abból egy főre, ami nagyjából megegyezik az amerikai átlag 20 százalékával.

Gleccserturisták Csinghaj tartományban Forrás: XINHUA/Xinhua News Agency/Zhang Xi

Ráadásul a vízkészlet eloszlása rendkívül egyenlőtlen. A Jangce folyó a kérdésben szó szerint vízválasztó szerepet tölt be. A folyótól északra terül el a mezőgazdasági művelésbe bevont terület 64 százaléka, ám a vízforrásoknak csak 19 százaléka található ebben az országrészben.

A jelentés megállapítja: a legfőbb probléma az, hogy a víz mintegy 80 százaléka Dél-Kínában van. Így nyolc északi tartományban szenvednek a vízhiánytól, négyben a csekély mennyiségtől. Két északi tartományban pedig, Hszincsiang-Ujgur Autonóm Terület és Belső-Mongólia vidékein az elsivatagosodó területek, a Góbi-sivatag megnövekedése, adják a legfőbb kockázatot.

Ez óriási gazdasági kihívásokat jelenthet.

A sivatagosokon kívüli tizenkét tartomány együttesen ugyanis Kína mezőgazdasági termelésének 38 százalékát, iparának 46 százalékát adja, és a népesség 41 százaléka él ott. A hatalmas energiaigényű ország villamos energiájának 50 százalékát itt termelik meg, szén- és nukleáris erőművekben, valamint folyami duzzasztókkal.

A formájáról elnevezett Félhold-tó a Góbi-sivatagban, Kínában Forrás: Shutterstock

Könnyű belátni, mihez vezethet az, ha ezek a területek kifogynak a vízből. Egyes vélekedések szerint nem a geopolitikai vagy globális gazdasági játszmák döntik el, lesz-e valódi szuperhatalom Kínából, hanem az,

marad-e elég vize, legalább saját maga számára.

Ven Csia-pao, aki 2013-ig, tíz éven át volt a Kínai Népköztársaság miniszterelnöke, markáns megfogalmazását adta a vízkrízis jelentette kihívásnak, amikor azt mondta, a „kínai nemzet puszta fennmaradásának kérdését” jelenti az, hogy sikerül-e megoldást találni a vízgondokra.

Arról pedig itt még nincs is szó, mi lesz a környező országokkal, azokkal, melyeken áthaladó folyók szintén innen kapják az utánpótlást.

Föld alatti vízkészlet nincs, marad a gigantikus csatorna

Több beszámoló foglalkozik annak bemutatásával, hogyan kezdett kifogyni a vízből Kína az elmúlt évtizedekben. Százszámra kiszáradó folyómedrekről, víz híján ipari mementóként megmaradó, elhagyatott gátakról szólnak a hírek, fotóriportok, illetve tudományos szempontú jelentések. A környezetvédelemmel foglalkozó szakemberek mellett közgazdászok és társadalomtudósok is arra figyelmeztetnek: a mostanában napvilágot látó, a helyzetet leíró beszámolókat,

a cselekvésre való utolsó, még eredménnyel kecsegtető felhívásoknak kell tekinteni.

A problémát az is fokozza, hogy Kína a hatalmas infrastrukturális beruházások, városépítések nyomán, lényegében teljesen kizsigerelte a föld alatti, illetőleg a talajrétegekben lévő víztartalékait. Így onnan nehezen találhat utánpótlást.

A Hebei tartományban zajló nagyszabású városépítő beruházás a térség utolsó egybefüggő felszíni vízkészletére támaszkodik Forrás: AFP/Xinhua News Agency/Shen Hong

Ahogy pedig az Origo megírta, az északi Hebei tartományban épülő új ökováros az utolsó ottani, jelentős tóvidékhez közel létesül. Egyes pletykák szerint később akár ez lehet Kína új fővárosa is. Bárhogy is, vízellátását az egyik utolsó értékes ottani vízkészletből kívánják megoldani.

A kormány egyelőre a vízárak magasan tartásával próbálja a fogyasztást alacsony szinten tartani. Ám a statisztikák szerint a lakossági vízfelhasználás csak a teljes 14 százalékát teszi ki. 22 százalék megy el az ipari- és az energiatermelésre, 2 százaléka egyéb célokra.

A felhasználás 62 százaléka a mezőgazdasághoz köthető.

Peking a víz árának további emelésével viszont azt kockáztatja, hogy az élelmiszer-előállító vállalatok és gazdálkodók csődbe mennek, ami viszont újabb, élelem-ellátási gondokat jelenthet az országban. A hírek szerint állami cégek között van nem egy olyan, ami technikai értelemben már bedőlt és fizetésképtelenné vált, ám az ellátás folytonossága miatt, adóssága ellenére is a termelés folytatását rendelték el a döntéshozók.

A jelenleg leglátványosabb – egyelőre még nem tudni, milyen eredménnyel járó – megoldás az északi tartományok, és így az ott zajló mezőgazdasági termelés ellátására a hatalmas Dél-Észak Vízszállító Projekt.

A hatalmas vízátemelő csatorna egyik szivattyúállomása Forrás: Imaginechina/Gao qiming - Imaginechina/Gao Qiming

Története 1952-re nyúlik vissza, amikor a Kommunista Pártban úgy döntöttek, hatalmas csatorna- és öntözőrendszerrel kell megtámogatni a vízhiányos területeket. A 2014-ben átadott, 1400 kilométernél is hosszabb gigantikus rendszer a Jangce folyóból szállított vízzel látja el az északi területeket, beleértve Pekinget is.

Megépítése 100 milliárd dollárba került.

Ez forintban kifejezve mintegy 27 ezer milliárd.

A projekt adatai szerint a három főcsatorna 2050-ig bezárólag 44,8 milliárd köbméter vizet juttat el majd az északi területek számára az átemelő berendezések segítségével.

Bár a rendszert átadták, egyesek megjegyzik, hogy az igazán hosszú távú kérdésekre még egy gigantikus csatorna sem adhat választ. Hiszen – adódik a kérdés – mi lesz akkor, ha a gyors ütemben városiasodó déli területeken is kifogynak a vízből?