Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Talán sokan azt gondolják, a mítoszok, a természetfeletti és a sötét, misztikus dolgok világa érintetlenül hagyta a közgazdaság tudományát - utóbbi annyira komolyan veszi magát, hogy - például - a friss vérre szomjazó, kószáló élőhalottak nem kerülhetnek érdeklődése középpontjába. Ez nem is lehetne nagyobb tévedés. A vámpírok ügyét és hatásukat ugyanis vizsgálták közgazdasági megközelítéssel, nem is akárhogy, hanem társadalmi léptékben, azaz makroléptékben.
Az első "komoly" vámpír-ökonómiai szakmunka még 1980-ban jelent meg.
Két osztrák matematikus, Richard F. Hartl és Alexander Mehlmann a kereslet-kínálat függvényében értelmezte a vámpírok közismert vérszívó tevékenységét, az embereket pedig egyfajta fenntartható erőforrásként jelölték meg a vérszívók számára az általuk felállított ragadozó-préda modellben. Mondhatni, megértőek voltak a vámpírokkal szemben, mert optimalizált ciklikus vérszívási stratégiákat ajánlottak számukra annak érdekében, hogy ne fogyjanak ki a friss vérből.
Nem így az eredetileg szintén osztrák származású közgazdász, Dennis J Snower, aki 1982-ben a már említett rangos Journal of Political Economy-ben támadta meg a koncepciót. Snowerről nem lehet azt mondani, hogy kispályás lenne a szakmában, a többek között a Princetoni Egyetemen is oktató professzor vehemensen, bár láthatóan építő kritikai szándékkal ment neki földijei tanumányának. Koncepciójában elveti a korábbi tanulmányban képviselt, megértő, szinte integratív szemléletet emberek és élőhalottak együttélésére, a vérszívók visszaszorításáról ír, bár nem teljes megsemmisítésükről.
Bonyolult, vámpírokat és embereket is egyaránt elriasztó érveléssel, rettenetes képletekkel levezette, hogy a vérszívók teljes kiirtása óriási öngól lenne az emberiség részéről.
A levadászásukhoz használt különféle eszközök készítése ugyanis éppenséggel közvetve hozzájárul az emberek jólétéhez - az elvégzett munkával összefüggésben -, ha viszont az emberek átesnek a ló túloldalára, akkor a túl sok megölt vámpírral maguk ellen dolgoznak. Snowernek rengeteg mindenre volt gondja, számolt optimális vérszívási együtthatót, meg egy csomó minden mást is. Végül arra jutott, a vámpírok teljes eltörlése helyett az embereknek inkább afféle veszélyeztetett fajként rájuk tekintve kellene optimalizálni az együttélést.
Sarlatánságnak hangzik? Pedig - ahogy mondják - a módszer, a levezetések, a struktúrák alapvetően helyesek, függetlenül attól, hogy Snower milyen - komoly professzoroktól szokatlan - témára alkalmazta azokat.
Preston McAfee az amerikai közgazdászok egyik legérdekesebb, kifejezetten színes egyéniségű figurája. Nem pusztán azért, mert komoly katedrai munkásság van mögötte, vagy mert dolgozott a Google-nak és a Yahoo-nak is. McAfee afféle "nyílt elérésű" közgazdaságtant hirdetett, azt vallva, hogy a tudományos eredményeket nem belterjes módon, komolykodó nyelvezetbe csomagolva kell őrizgetni a szakmának, hanem minél szélesebb körben, és minél olcsóbban kell biztosítani a hozzáférést azokhoz. Maga is számos, ismeretterjesztőnek besorolható, de a szakma által egyébként jellemzően méltatott, szellemesen megírt munkát készített. Az egyik legismertebb tanulmánya még 1983-ból az, amiben eljátszik a gondolattal, hogyan alakult volna a világ első számú gazdaságának, az USA-nak a fejlődése, ha Kolumbusz nem fedezi fel. Pontosabban, mi lett volna akkor, ha ez vagy az nem történik meg.
A tanulmány némileg ki is lóg ezért az összeállításból, mert bár közérthetően megírt szöveg, de egyébként nem tréfának, hanem inkább izgalmas gondolatkísérletnek szánta a szerző. McAffee például Robert Fogel 1962-ben megjelent, akkor nagy figyelmet kapó tanulmányából kiindulva levezeti azt, hogy az amerikai vasút - mely a 19. század végén kiépülve, az iparosodó ország gazdasági és kulturális szimbólumává vált - önmagában nem garantálta volna az ország szédületes fejlődését. Erre kollégái már csak azért is felkapták a fejüket, mert a vasút kiépülésének megkerülhetetlen gazdasági fontossága olyan alapvetésnek számít köreikben, melyet nem nagyon lehet-illik kétségbe vonni. Fogel és McAfee szerint azonban
az amerikai kibocsátás legfeljebb 10 százaléka köthető az igen fejlett vasúthálózathoz.
Más kollégái pedig arról írtak komoly érvelő tanulmányt, hogy ha az USA-ban nem alakult volna ki a vasúti közlekedés ismert rendszere, akkor sokkal gyorsabban elérkezett volna más eszközök, például a repülők kora. McAffee egyébként Fogel elemzése alapján azt is mondja, ha 1890-ben nem lett volna vasút Amerikában, akkor a jelenben sem létezne a hálózat. McAffee végső következtetése az, hogy az USA fejlődésében nem Kolumbusz útja, hanem az egyénileg és a közösségileg is kiemelkedő termelő és alkotómunka volt a döntő.
Végül, de nem utolsósorban, egy, valószínűleg eredetileg is tréfának szánt tanulmánykezdeményről van szó: arról, amely azt fejtegeti, hogy az AC/DC melyik énekesével lehet hatékonyabbnak lenni az úgynevezett ultimátum-játékban.
Mi az az ultimátumjáték?
Az ultimátumjátékban a játékosoknak 100 egységet kell felosztaniuk egymás között, a következő szabályok szerint. Legyen az első játékos az elosztó, a második játékos a válaszadó. Az első játékos az összeg egy bizonyos felosztását javasolhatja, a második játékos aztán ezt elfogadhatja, vagy elutasíthatja. Ha a válasz igen, akkor a javasolt felosztás életbe lép. Ha a válasz nem, akkor egyik játékos sem kap semmit. Ennek megfelelően az első játékosnak 99:1 arányú felosztást kell javasolnia. Mivel az 1 több, mint a 0, a második játékos jobban jár, ha elfogadja ezt a szélsőségesen egyenlőtlen felosztást, mint hogyha nem kapna semmit. Az ultimátumjáték a választáselméletek, a haszonmaximalizálás vizsgálatának bevett eszköze.Az állítólag ténylegesen is elkészült, bár soha meg nem jelent, a Freakonomics blog által ismertetett tanulmányhoz az inspirációt egy korábbi, valóban létező szöveg adta. Az amögött álló kutatással a különféle zenei műfajokban készült alkotások viselkedésre gyakorolt hatásait vizsgálták, mely roppant fontos vonatkozás lehet a zeneterápiás alkalmazásokban.
Ebből a pontból kiindulva, a szerzők szerint "kísérleteken alapuló közgazdasági módszerek" bevonásával próbáltak pontot tenni az ősidők óta fennálló vita végére:
Brian Johnson, vagy a már meghalt Bon Scott a jobb énekes a legendás rockbanda pacsirtái közül?
Az eredmények szerint Brian Johnson a jobb, pontosabban hatékonyabbnak és a haszonmaximalizálás szempontjából eredményesebbek voltak azok, akik az ultimátumjáték alatt az ő előadásában hallgatták a nótákat Scotté helyett.
Aztán persze kiderült, hogy az egész tanulmány - ezúttal - tényleg nem lehet több egy blöffnél, amihez a kutatás helyszínéül a vancouveri repülőtér bárja, az apropót pedig egy törölt repülőjárat miatti várakozás adta.
