Ma már szinte mindenki alapvetésként fogadja el, hogy a világ legfontosabb tartalékvalutája az amerikai dollár. Ez azonban messze nem így volt 120 évvel ezelőtt.
1900-ban az angol font adta a globális valutatartalékok 62 százalékát, míg az amerikai dollár részaránya nulla százalék volt
– derül ki a Visual Capitalist összeállításából.
Ha viszont előreugrunk az időben 2020-ba, a font aránya 4,7 százalék, míg az amerikai dolláré közel 60 százalék. Jól látszik tehát, hogy a 20. században jelentős átalakulás ment végbe a globális tartalékolásban.
Mindenekelőtt fontos pontosítani, mit is jelent a tartalékvaluta fogalma.
Ez olyan pénzmennyiség, amelyet elsősorban országok jegybankjai halmoznak fel.
A cél az, hogy az állami intézmények kellő készlettel rendelkezzenek, ha a saját valutájuktól eltérő fizetőeszközben kell bármilyen tranzakciót lebonyolítaniuk.
Ezek a tartalékok tehát egyrészt támogatják a hazai valutaárfolyam stabilitását. Másrészt kellő likviditást biztosítanak válságos időszakban. Harmadrészt diverzifikálják, változatosabbá teszik a jegybanki portfóliókat, csökkentve ezzel a pénzügyi kockázatokat, és javítva az adott ország hitelminősítését.
Összességében tehát minden ország profitál abból, ha megfelelő mennyiségű tartalékkal rendelkezik.
A közgazdászok általában egyetértenek abban, hogy egy adott valuta tartalékereje együtt mozog a mögötte álló gazdaság globális szerepének változásával.
Vagyis minél erősebb és fontosabb egy adott gazdaság, annál nagyobb a külföldi jegybanki kereslet az adott ország fizetőeszköze iránt.
Az elmúlt 120 év igazolja is ezt a tendenciát. Jó példa erre Japán és a jen, mivel a szigetország relatív aránya a globális GDP-ben az 1990-és években érte el a csúcsát – mielőtt megkezdődött volna az úgynevezett Elveszett Évtized válságos időszaka. A japán jen szerepe a tartalékvaluták között pedig ugyanekkor, 1990-ben érte el a csúcsát, 9,4 százalékos részaránnyal, majd ezt követően jelentős csökkenésnek indult – 2020-ban 6,0 százalékos volt jen a súlya.
Mindeközben az amerikai gazdaság szerepe a második világháború után lendületes emelkedésnek indult, ez pedig a dollár erejére és jelentőségére is kihatott. Ennek eredményeként mára több mint 65 ország köti a fizetőeszközének árfolyamát az amerikai dollárhoz. Számos, az Egyesült Államokon kívüli állam (mint Ecuador és Panama) fogadja el hivatalos fizetőeszközként az amerikai dollárt.
A devizapiacon pedig a kereskedés nagyjából 90 százaléka a dollár körül forog.
Mivel pedig a zöldhasú már évtizedek óta a világ elsőszámú tartalékvalutája, hagyományos menedékeszközként is funkcionál. Vagyis számos befektető világszerte dollárt vásárol válságos és kockázatos időszakokban, bízva a dollár erejében és a stabilitásában.
Az amerikai fizetőeszköz felívelését jól mutatja, hogy míg 1940-ben a globális tartalékvaluták körében a dollár részaránya 27,9 százalék volt, az angol fonté pedig 68,9 százalék, addig 1960-ra a dollár részesedése már 61,7 százalék volt, a fonté pedig már csak 35,1 százalék.
A nagyobb időtávokban gondolkodó elemzők most azt próbálják megjósolni, honnan és mikor érkezhet olyan kihívás a dollárral szemben, mint amilyen egykor a dollár volt az angol font ellenében.
A jelenlegi trendek alapján a legvalószínűbb kihívó Kína lehet, melynek világgazdasági szerepe folyamatosan és lendületesen erősödik. Kína ma már az Európai Unió legnagyobb kereskedelmi partnerének számít, és
egyes számítások szerint a GDP-je (nominális értelemben) 2030-ra meghaladhatja az amerikait, vagyis Kína lehet a világ legnagyobb gazdasága.
Az egyelőre még nem világos, hogy ez azt jelenti-e, hogy a kínai jüan letaszíthatja a dollárt a trónról. Mindazonáltal a kínai gazdaság szerepének növekedése – a történelmi tapasztalatok alapján – akár komoly kihívást is jelenthet a dollár számára.