A nevezett szálloda eredetileg a The Four Seasons Barrier Reef Resort nevet viselte, és kezdetben egy nagyon különleges és felkapott ausztrál nyaralóhely volt. Ezt az ötcsillagos, hétemeletes üdülőparadicsomot az ausztráliai Queenslandben, a Townsville partjaitól 70 kilométerre lévő John Brewer-zátony közelébe tervezték.
Több mint száz szobával, éjszakai klubokkal, bárokkal, edzőteremmel, szaunával és két csúcsétteremmel is rendelkezett.
A szállodán kívül egy valódi úszó teniszpályával is felszerelték. Ez egy valóban újszerű nyaralóhely volt, amire a helyi lakosok és az egykori alkalmazottak szívesen emlékeznek vissza.
"Ötcsillagos és bizony drága szálloda volt" - nyilatkozta Robert de Jong, a Townsville-i Tengerészeti Múzeum kurátora egy interjúban. Majd így folytatta visszaemlékezését:
A szálloda 176 szobával rendelkezett, és 350 vendéget tudott fogadni. Volt itt éjszakai klub, két étterem, egy kutatólabor, egy könyvtár és egy bolt, ahol búvárfelszerelést lehetett vásárolni. Még teniszpálya is volt, bár szerintem a legtöbb teniszlabda valószínűleg a Csendes-óceánban kötött ki."
Galériánkban részletesen is bemutatjuk ezt az egyedülálló építményt:
A szálloda eredetileg az ausztrál Doug Tarca, egy nagyra becsült townsville-i fejlesztő ötlete volt, aki a Nagy Korallzátonyra álmodta meg a létesítményt. Ilyen közel a zátonyhoz elméletileg lehetővé kellett volna tennie a közvetlen és könnyű hozzáférést a világ e hihetetlen természeti csodájához. Eredetileg három sétahajó állandó kikötését tervezték a helyszínen, de ezt később elvetették, mivel kivitelezhetetlennek bizonyult.
Egy véletlen találkozás az olajfúrótornyok számára hálótermeket készítő svéd céggel azonban más irányba terelte az ötletelést: új terv született az úszó hotel megvalósítására. Miután a terveket véglegesítették, egy szingapúri székhelyű cég megkezdte az újszerű szálloda építését.
A tervezett helyszín érzékeny jellege miatt a szállodának nagyon szigorú környezetvédelmi előírásoknak kellett megfelelnie a kivitelezés során.
A szennyvizet és a folyékony hulladékokat több kilométernyire kellett elvezetni a zátonytól. Minden szilárd hulladékot el kellett égetni, a fennmaradó szemetet pedig a szárazföldre kellett szállítani feldolgozásra vagy ártalmatlanításra.
A szálloda végül 1987-ben készült el, és 40 millió dollárba került. A fizetési feltételek körüli vita miatt azonban az elkészült úszó szállodát csak 1988 januárjában adták át. Ez azonban csupán a problémák kezdete volt.
Az átadás után a szállodát egy ciklon sújtotta,
és még két hónapig nem tudta megnyitni kapuit a vendégek előtt. Amikor végül 1988 márciusában megnyílt, az északi félteke jövedelmező téli turisztikai piaca Ausztráliában már megszűnt, a vendégek nagy tömege már elutazott. Ez a szálloda anyagi támogatói számára több millió dolláros veszteséget okozott a kieső bevételekben. Sokak szemében az sem vált a luxushotel előnyére, hogy
nagyon körülményes és hosszadalmas volt a megközelíthetősége.
Először is 70 kilométeres utat kellett megtenni vízi taxival, hogy a vendégek egyáltalán odaérhessenek. A háborgó víz további nem kívánt izgalmakat jelentett, sőt, vihar esetén a vendégek gyakran tengeribetegek lettek. A történelem feljegyzett olyan esetet is, amikor az élelmiszert és a nyaralni vágyókat szállító katamarán kigyulladt. A baleset szerencsére nem járt áldozatokkal, a luxusszálloda jó hírneve azonban jócskán megsínylette a történteket. A szállodát üzemelő vállalatot a rossz menedzsment, a szerencsétlen marketing is sújtotta, így végül a foglalások kezdtek elapadni. Ilyen súlyos pénzügyi nyomás alatt a szálloda fenntartása végül túl költségessé vált.
További izgalmas részletekért kérjük, lapozzon!