Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
MagyarországMárton Viviana
Mint ismeretes, az orvosi pióca kifejezetten jótékony hatással van az emberi szervezetre, és ez már évezredek óta ismert tény.
Az egyébként sokakban viszolygást kiváltó kis vérszívó ugyanis a hirudin nevű hatóanyagnak hála, meglepően sokrétegű „gyógyszer":
erősíti az immunrendszert, feloldja a vérrögöket, képes megszüntetni a trombózist, serkenti a vérkeringést, de feszültségoldó és ránctalanító hatással is bír.
A XIX. századig a piócák az orvostudomány alapeszközei voltak,
összegyűjtésük azonban meglehetősen veszélyes feladat volt.
Erre nőket kértek fel, akiknek órákon át kellett a piócákkal teli mocsarakban gázolniuk, várva, hogy lábaikkal befoghassák ezeket a férgeket. A nők úgy próbálták megkönnyíteni eme feladatukat, hogy idősebb lovakat vezettek a mocsarakba. A legtöbb esetben azonban a lovak lábai nem nyerték el a vérszívók tetszését, így maradtak az emberi végtagok.
A befogásuk előtt meg kellett várni, amíg a piócák jóllaktak és leváltak a testrészről.
Eközben a nők komoly vérveszteséget is szenvedhettek, sőt különféle súlyosabb fertőzést is összeszedhettek. A piócákat egyébként a mai napig alkalmazzák gyógyászati és szépészeti célokra.
A kora újkorban az orvosi anatómia – a bonctan - az orvostudomány még egy figyelmen kívül hagyott területe volt, ami később sokak érdeklődését kiváltotta.
A modern anatómia atyja, Vesalius is gyakorta űzte ezt a tevékenységet, ahogy a polihisztor, Leonardo da Vinci is.
Az ő anatómiai rajzai meglepően pontosak voltak, és mivel a tökéletességre törekedett, maga is végzett boncolásokat, sőt, egy firenzei iskolában tanította is az anatómiát.
A XVI. században létrejött az anatómiai színház intézménye, ahol a nyilvános boncolásokat zene kísérte.
Az 1800-as évektől kezdve a friss tetemeket az úgynevezett feltámasztók szállították az orvostanhallgatóknak, természetesen pénzért, méghozzá nem is kevésért.
Nem csoda, hogy ez a „foglalkozás" meglehetősen jól jövedelmezett. A holttestek ellopása csak kifejezetten enyhe büntetést vont maga után, csekélye bírság megfizetését, vagy néhány napos szabadságvesztést. Nem egy esetben a hatóságok büntetés kiszabása nélkül engedték útjára a holttest-tolvajokat.
Hérodotosz, az ókori görög történetíró így írta le a mumifikálás erős gyomrot kívánó folyamatát:
„Először is az agy egy részét görbe vassal kiszedik az orron át, más részét pedig beleöntött szerekkel irtják ki. Aztán éles etiópiai kővel felvágják a lágyékot, s eltávolítják az összes belet. A test alsó részét kiöblítik pálmaborral, majd összetört füstölőszerekkel újra kitisztítják, megtöltik összetört és tiszta mirhával, kasziával, és mindenféle füstölőszerrel – csak éppen tömjénnel nem -, s végül bevarrják. Ezután a testet bedörzsölik salétrommal, és hetven napra elrejtik."
Hetven nappal később a mumifikálóknak a holttestet le kellett mosniuk, aztán vászonnal körbetekerniük, végezetül enyvvel vagy gumival bekenniük.
A mumifikálás módszerének több változata volt ismert,
például néha a beleket nem a hasfalon, hanem a végbélnél távolították el, de volt, hogy a szívet a testben hagyták, és az agyat sem mindig vették ki. Ezen tevékenység végzőire azonban sanyarú sors várt: aljamunkásként ugyanis kiközösítették őket a társadalomból.
Az ókori Rómában nem volt ismeretlen a dekandencia és az élvezetek féktelen hajszolása, mármint azok részéről, akik nem a társadalmi hierarchia legalján álltak.
A társadalmi elit tagjai vágytak a társasági összejövetelekre, ünnepekre és legfőképpen a hatalmas, többfogásos lakomákra.
Ilyenkor egész éjjel ettek, és literszám itták a bort. De hogyan tudta a gyomruk befogadni ezt a rengeteg ételt és italt, anélkül, hogy rosszul lettek volna? Természetesen úgy, hogy bizonyos időközönként szájon keresztül ürítettek.
Lucius Annaeus Seneca római filozófus szerint
a rómaiak hánytak, hogy enni tudjanak, és ettek, hogy hányni tudjanak
– méghozzá az étkezés helyszínén. Ilyenkor a rabszolgák feladata volt, hogy körbekússzanak és feltöröljék a szájon át visszakerült tartalmat.
Ez volt az egyik legnyomasztóbb foglalkozás. Feladata az volt, hogy szó szerint megegye és megigya a halottak bűneit, akiknek így nagyobb esélyük volt arra, hogy a mennybe kerüljenek. De hogyan zajlott ez a gyakorlatban?
A bűnfalók olyan szertartást végeztek, amelynek során a haldokló mellkasából megettek egy darab "bűnnel átitatott kenyeret" (vagyis húst).
Az általános hiedelem szerint a kenyér magába szívja az összes bűnt, amelyet az illető egész életében elkövetett,
és így feloldozást nyerhet. Ez azt jelentette, hogy a bűnfaló minden egyes fellépésével egyre inkább kárhozottá vált, és úgy hitték, hogy ha valaki a bűnfaló szemébe néz, akkor ő és a szerettei is átkozottak lesztek.
Londonban az ipari forradalomra mindent ellepett a kosz és a hulladék, ugyanis senkinek nem fűlött a foga ennek eltakarításához.
Amikor azonban ráeszméltek arra, hogy a bűz megöli a turizmust, a tisztviselők éjszakai földmunkásokat alkalmaztak,
hogy eltávolítsák a hulladékot az emberek házai alól.
Az éjszakai talajmunkások éjfél és hajnali 5 óra között dolgoztak, egy létrán leereszkedtek az épületek alatti pincékbe, ahol egy kádat megtöltöttek az "éjszakai földdel" (emberi hulladékkal), amelyet aztán felhúztak, és kocsikba raktak, hogy elszállítsák. Az ürüléket eladták a városon kívül élő gazdáknak, akik ezt trágyaként használták fel. Végül megtanulták, hogyan lehet az ürülékből nitrogént kinyerni és puskaport készíteni.
A ma már nem létező foglalkozásokat a következő oldalon mutatjuk be, lapozzon!
