Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Mint ismeretes, az orvosi pióca kifejezetten jótékony hatással van az emberi szervezetre, és ez már évezredek óta ismert tény.
Az egyébként sokakban viszolygást kiváltó kis vérszívó ugyanis a hirudin nevű hatóanyagnak hála, meglepően sokrétegű „gyógyszer":
erősíti az immunrendszert, feloldja a vérrögöket, képes megszüntetni a trombózist, serkenti a vérkeringést, de feszültségoldó és ránctalanító hatással is bír.
A XIX. századig a piócák az orvostudomány alapeszközei voltak,
összegyűjtésük azonban meglehetősen veszélyes feladat volt.
Erre nőket kértek fel, akiknek órákon át kellett a piócákkal teli mocsarakban gázolniuk, várva, hogy lábaikkal befoghassák ezeket a férgeket. A nők úgy próbálták megkönnyíteni eme feladatukat, hogy idősebb lovakat vezettek a mocsarakba. A legtöbb esetben azonban a lovak lábai nem nyerték el a vérszívók tetszését, így maradtak az emberi végtagok.
A befogásuk előtt meg kellett várni, amíg a piócák jóllaktak és leváltak a testrészről.
Eközben a nők komoly vérveszteséget is szenvedhettek, sőt különféle súlyosabb fertőzést is összeszedhettek. A piócákat egyébként a mai napig alkalmazzák gyógyászati és szépészeti célokra.
A kora újkorban az orvosi anatómia – a bonctan - az orvostudomány még egy figyelmen kívül hagyott területe volt, ami később sokak érdeklődését kiváltotta.
A modern anatómia atyja, Vesalius is gyakorta űzte ezt a tevékenységet, ahogy a polihisztor, Leonardo da Vinci is.
Az ő anatómiai rajzai meglepően pontosak voltak, és mivel a tökéletességre törekedett, maga is végzett boncolásokat, sőt, egy firenzei iskolában tanította is az anatómiát.
A XVI. században létrejött az anatómiai színház intézménye, ahol a nyilvános boncolásokat zene kísérte.
Az 1800-as évektől kezdve a friss tetemeket az úgynevezett feltámasztók szállították az orvostanhallgatóknak, természetesen pénzért, méghozzá nem is kevésért.
Nem csoda, hogy ez a „foglalkozás" meglehetősen jól jövedelmezett. A holttestek ellopása csak kifejezetten enyhe büntetést vont maga után, csekélye bírság megfizetését, vagy néhány napos szabadságvesztést. Nem egy esetben a hatóságok büntetés kiszabása nélkül engedték útjára a holttest-tolvajokat.
Hérodotosz, az ókori görög történetíró így írta le a mumifikálás erős gyomrot kívánó folyamatát:
„Először is az agy egy részét görbe vassal kiszedik az orron át, más részét pedig beleöntött szerekkel irtják ki. Aztán éles etiópiai kővel felvágják a lágyékot, s eltávolítják az összes belet. A test alsó részét kiöblítik pálmaborral, majd összetört füstölőszerekkel újra kitisztítják, megtöltik összetört és tiszta mirhával, kasziával, és mindenféle füstölőszerrel – csak éppen tömjénnel nem -, s végül bevarrják. Ezután a testet bedörzsölik salétrommal, és hetven napra elrejtik."
Hetven nappal később a mumifikálóknak a holttestet le kellett mosniuk, aztán vászonnal körbetekerniük, végezetül enyvvel vagy gumival bekenniük.
A mumifikálás módszerének több változata volt ismert,
például néha a beleket nem a hasfalon, hanem a végbélnél távolították el, de volt, hogy a szívet a testben hagyták, és az agyat sem mindig vették ki. Ezen tevékenység végzőire azonban sanyarú sors várt: aljamunkásként ugyanis kiközösítették őket a társadalomból.
Az ókori Rómában nem volt ismeretlen a dekandencia és az élvezetek féktelen hajszolása, mármint azok részéről, akik nem a társadalmi hierarchia legalján álltak.
A társadalmi elit tagjai vágytak a társasági összejövetelekre, ünnepekre és legfőképpen a hatalmas, többfogásos lakomákra.
Ilyenkor egész éjjel ettek, és literszám itták a bort. De hogyan tudta a gyomruk befogadni ezt a rengeteg ételt és italt, anélkül, hogy rosszul lettek volna? Természetesen úgy, hogy bizonyos időközönként szájon keresztül ürítettek.
Lucius Annaeus Seneca római filozófus szerint
a rómaiak hánytak, hogy enni tudjanak, és ettek, hogy hányni tudjanak
– méghozzá az étkezés helyszínén. Ilyenkor a rabszolgák feladata volt, hogy körbekússzanak és feltöröljék a szájon át visszakerült tartalmat.
Ez volt az egyik legnyomasztóbb foglalkozás. Feladata az volt, hogy szó szerint megegye és megigya a halottak bűneit, akiknek így nagyobb esélyük volt arra, hogy a mennybe kerüljenek. De hogyan zajlott ez a gyakorlatban?
A bűnfalók olyan szertartást végeztek, amelynek során a haldokló mellkasából megettek egy darab "bűnnel átitatott kenyeret" (vagyis húst).
Az általános hiedelem szerint a kenyér magába szívja az összes bűnt, amelyet az illető egész életében elkövetett,
és így feloldozást nyerhet. Ez azt jelentette, hogy a bűnfaló minden egyes fellépésével egyre inkább kárhozottá vált, és úgy hitték, hogy ha valaki a bűnfaló szemébe néz, akkor ő és a szerettei is átkozottak lesztek.
Londonban az ipari forradalomra mindent ellepett a kosz és a hulladék, ugyanis senkinek nem fűlött a foga ennek eltakarításához.
Amikor azonban ráeszméltek arra, hogy a bűz megöli a turizmust, a tisztviselők éjszakai földmunkásokat alkalmaztak,
hogy eltávolítsák a hulladékot az emberek házai alól.
Az éjszakai talajmunkások éjfél és hajnali 5 óra között dolgoztak, egy létrán leereszkedtek az épületek alatti pincékbe, ahol egy kádat megtöltöttek az "éjszakai földdel" (emberi hulladékkal), amelyet aztán felhúztak, és kocsikba raktak, hogy elszállítsák. Az ürüléket eladták a városon kívül élő gazdáknak, akik ezt trágyaként használták fel. Végül megtanulták, hogyan lehet az ürülékből nitrogént kinyerni és puskaport készíteni.
A ma már nem létező foglalkozásokat a következő oldalon mutatjuk be, lapozzon!
