Így nyaraltak az egykori piros útlevéllel a szocialista tengerpartokon

A kommunista diktatúra idején meglehetősen nehéz volt külföldre utazni. Nemcsak pénz nem volt, hanem a pártállam engedélye kellett hozzá. Itthon az 1970-es évek "gulyáskommunizmusa" (így becézték a magyarországi diktatúrát) bizonyos engedményeket tett, ekkor a keleti szocialista országokba már könnyebb volt utazni. Ezeket az egykori KGST-nyaralásokat idézzük fel.

A kommunista diktatúra az 1960-as években mindössze maroknyi embernek tette lehetővé a külföldi utazást. Csupán a "politikailag megbízható személyek" mehettek, és ők is kizárólag alapos átvilágítás után. Egy átlagos állampolgárnak valamelyik nyugati, "imperialista" államba eljutni kevés esélye volt.

Az 1970-es évektől aztán a hazai helyzet egy kicsit kedvezőbbé vált. A Kádár-kori Magyarországra a nyugati sajtóból átszivárgott „legvidámabb barakk" elnevezést használták, arra utalva ezzel, hogy összehasonlítva a szovjet tömb más országaival, itthon magasabb volt az életszínvonal, és már utazni is könnyebben lehetett.

A barakk szó ugyanakkor azt is takarta, hogy a lakosság szabadságát és demokratikus jogait a normalitáshoz képest erőteljesen korlátozza a pártállami rendszer. Magyarul: diktatúra volt.

Tény, hogy a keletre történő utazások már némileg enyhültek, ám a nyugati határátlépés szabályai még sokáig mereven tartották magukat. Nyugatra az 1960-as, 70-es, de még a 80-as évek elején is nagy nehézségek árán lehetett csak kiutazni, kizárólag hivatalos meghívólevéllel és párttitkári engedéllyel, esetleg IBUSZ-szal, vagy három évente egyénileg a "kék útlevéllel", amit a kommunista diktatúra annak állított ki, akinek akart.

A piros és a kék szocialista útlevelek. Forrás: Origo

Az úgynevezett kék és piros útlevélrendszer 1972-ben lépett életbe, ezek közül a piros volt a könnyebben elérhető a lakosság számára. Ez az úgynevezett baráti, szocialista országokba szólt, maximum 30 napos tartózkodás erejéig. Nyugatra a kék útlevél szólt, amit háromévente egyszer lehetett használni.

A KGST-nyaralóhelyek közül a bulgáriai Napospart volt a magyar családok kedvenc tengerpartja, ahová a 70-es évek közepén körülbelül 2000 forintért lehetett eljutni. Aki azonban igazi luxusra vágyott, és meg is engedhette magának, az a Fekete-tenger partján fekvő Szocsiba ment. Az egykori pártvezetők előszeretettel töltötték itt a vakációt. A Szovjetunió VIP üdülőközpontjába egy egész hétre 9000 forintért vitt el az IBUSZ ez idő tájt. A dobogós helyre - az ott nyaraló magyarok száma alapján - Tito diktátor Jugoszláviája került. A 70-es évek közepén például, a mai Horvátország területén található Splitbe, egy 7 napos turnusért megközelítőleg 3500 forintot kellett fizetni.

Kattintson a képre, hogy lássa hogyan nyaraltak a magyar turisták az egykori KGST-tengerpartokon!

Érdemes megjegyezni azonban, hogy akik ezekben az évtizedekben Ladával, Trabanttal, IBUSZ-szal vagy éppen stoppal eljutottak ezekre a nyaralóhelyekre, még mindig meglehetősen tehetősnek és szerencsésnek számítottak. Az átlag jövedelmű lakosság legnagyobb része a vakáció heteit nem tudta külföldön tölteni.