Texas állam keleti térsége az 1920-as évekig, még a nagy gazdasági válság előtt vidékies, félreeső terület volt. Ez azonban végérvényesen megváltozott, amikor 1930-ban megtalálták a Bradford 3-as névvel lajstromba vett olajmezőt Rusk megyében. Erről hamar megállapították, hogy a világ addig talált legnagyobbja. Később még több jelentős olajlelőhelyet azonosítottak a térségben.
Kelet-Texas eldugott városkái néhány hónap alatt valóságos méhkasokká váltak.
Az olajmezők hírére özönleni kezdtek oda a szerencsét próbálók, a gazdasági válság éveiben munka nélkül maradtak,
és azok is, akik már a betelepülők leendő keresetéből szerettek volna megélni új szolgáltatások nyújtásával.
Az 1930-as évek „olajbummja” volt az, ami Texast az Egyesült Államok olajközpontjává tette.
Rusk megye Új-London nevű városkája mind fontosabbá vált az olajipar kiszolgálásában, így egyre zsúfoltabb lett London School nevű iskolája.
1931-ben az olajból származó bevételekre alapozott, 1 millió dolláros fejlesztési programot jelentettek be az iskolában: egy teljes kampuszt építettek a nemrég még egyszerű vidéki intézmény épülete köré.
Rengeteg új pedagógust hívtak oda tanítani, a tanárok pedig mentek is, mert kétszer-háromszor annyit kerestek, mint az akkori állami átlagfizetés. Új eszközök, bútorok is érkeztek, és saját középiskolai épületet emeltek az általános iskola mellé.
A Texas Monthly arról ír, hogy ezekben az években Új-London iskolája nem csak Texas, hanem
egész Amerika egyik legjobb hírű, legmodernebb iskolájává vált.
Ezt az is alátámasztja, hogy az iskolacentrum potenciális forgalmi értéke akkor elérte a 20 millió dollárt, ez az inflációt figyelembe véve ma kb. 428 millió dollárnak felelne meg.
Az 1937-ben készült felvéterlen az általános iskola egyik osztálya tanítójával
A London School a Union Gas nevű vállalattal állt szerződésben földgázszállításra, a gázszámla havonta 300 dollárra rúgott. James Cornell történész könyvében arról ír, hogy az iskolaszék vélhetően észszerűtlen spórolási okból úgy döntött, hogy felmondják a szerződést a céggel, és olcsóbb megoldást keresnek a földgázra. A megspórolt összeget az intézmény további területi bővítésére fordították volna.
Megállapodtak a Parade Gasoline Company-val, amely az olajkitermelésből származó úgynevezett hulladékgáz szállítását vállalta az iskolába.
Ez a gáz az olajkitermelés mellékterméke, kezeletlen, természetes formájában szagtalan, emiatt az olajtársaságok kifejezetten tiltották felhasználását.
Csakhogy a szabályokat sokszor maguk a cégek is figyelmen kívül hagyták.
A hulladékgáz szállításához a cég egy nagyjából 80 méteres vezetéket épített a központi iskolaépületben.
Március 18-án, a végzetes csütörtöki napon, az iskolások java része már várta a kicsengetést, hiszen másnap többségük sport- és tanulmányi versenyre ment volna. Csakhogy a gázvezeték szivárgott. Napközben már több gyerek panaszkodott fejfájásra, de a tanárok sem gondolták, hogy annak valami általános, mindenkit érintő oka lehet.
Végül tíz perccel az utolsó kicsengetés előtt, nem sokkal délután 3 óra után, megtörtént a tragédia: az iskolaközpont főépületének teteje hatalmas robbanással a levegőbe emelkedett, majd a falakra zuhant.
Az iskolaközpontban 694 gyerek és 40 tanár volt, és néhány szülő.
A robbanásban 295-en (más források szerint 425-en) haltak meg, többségük 5-11 éves korú gyerek volt.
A detonáció olyan nagy volt, hogy még a környező településeken is hallották. A megsemmisült épület törmelékei nagy távolságra szóródtak szét.
A szülők illetve környékbeliek, majd hamarosan a közeli településeken élők is a helyszínre érkeztek segíteni a romok alatt rekedtek kimentésében. Még Dallas városából is küldtek orvosokat és más egészségügyi dolgozókat Új-Londonba.
A felfoghatatlan pusztításban holttestek és sérültek tömege került elő a romok alól, de szinte csodával határos módon, a gyerekek egy része épségben volt megtalálásakor, mert a rájuk dőlő szekrények megóvták őket a sérülésektől.
A kimentett túlélők ellátására még a szomszédos településeken is elsősegély-nyújtó pontokat állítottak fel. Az áldozatok azonosítása és a romok eltakarítása meglepően hamar lezajlott, 17 órával a robbanás után lezárták a kutatást és a mentést. A tragédia után nem egész két héttel már újraindult a tanítás.
A pusztító gázrobbanás legvalószínűbb közvetlen oka az lehetett, hogy egy munkás bekapcsolt egy gépet, az elektromos szikra pedig begyújtotta az addigra már nagy mennyiségben felgyűlt gázt az épületben. Bár más feltételezések is voltak, de a hatóságok végül minden kétséget kizáróan a gáz berobbanását nevezték meg a tragédia okaként.
A gyászoló szülők az iskola vezetését okolták a tragédiáért, mivel ott döntötték el, hogy hulladékgázra váltanak a takarékoskodás jegyében. Perbe fogták a tankerületet és a Parade Gasoline gázszállító vállalatot is, de a bíróság egyiket sem marasztalta el a történtek miatt.
A London School tragédiája az Egyesült Államok történetének legnagyobb iskolai, egyben az olaj- és gáziparhoz köthető egyik legsúlyosabb ipari katasztrófájának számít. Meglepő módon azonban csak az amerikaiak alig 30 százaléka hallott róla.
A tragédiának a 2010-es években még biztosan élt néhány túlélője. Az áldozatok emlékére évente szerveznek megemlékezéseket.
Az 1937-es gázrobbanás emléműve ma / forrás: Gerald E. McLeod
Az iskolai katasztrófa hatására szigorítottak a gáz, illetve a hulladékgáz felhasználásának szabályain.
Az ügy egyik következménye az lett, hogy Texasban elrendelték a hulladékgáz kötelező szagosítását.
Ezzel az állam lett az első Amerikában, ahol ezt a ma már általánosan bevett biztonsági intézkedést bevezették.
A KIVUE csatorna 2022-ben készített visszatekintése a tragédiáról az alábbi videós beágyazásban látható (angolul):