Február - Böjtelő hava

Februárius vagy más néven Télutó havába érkezve, az ősöreg csíziók könyve szerint "felkészülünk a tavaszi munkákra, ha az olvadás beáll, a víznek szabad folyást nyitunk. A gyümölcsösben az egymást sikló ágakat lemessük, hernyófészkeket irtjuk. Tehenek borjadzásakor gyakran és bőven kell almozni. Ha Gyertyaszentelő Boldogasszony napján fénylik az idő, hideg lészen, de ha keményen fagy, vége a télnek. Ugyanígy Üszögös Péter és Mátyás napján."

Február a rómaiaknál a legősibb időkben az utolsó hónap volt, záró napja pedig Terminus, tehát a végzés, a befejezés ünnepe. Ez magyarázza, hogy részben a halállal, részben a termékenységgel kapcsolatos kultuszok fűződnek ehhez az időszakhoz, és általában az engesztelés hónapjaként tartották számon az ókorban. Ovidius a Római naptár-ban részletesen leírja a februári ünnepeket és a velük kapcsolatos mitológiát. A hónap nevének eredetére is magyarázatot ad: februa néven neveztek minden olyan anyagot, amellyel a tisztító szertartásokat végezték.

A rómaiak számon tartották február 10-ét, amikor az Aquarius csillagkép már a tavasz közeledtét jelezte, és az esthajnalcsillag - a Fényhozó, azaz Lucifer - a kikelet hírhozójaként feltűnt az égen. Február 15-én a Lupercalia ünnepét tartották, amely tisztító szertartások és termékenységi rítusok sorozatából állt. Eredete a múlt homályába vész, a római időkben pásztorünnepként tisztelték. Február 21-én a halottakra emlékeztek, ezt a kultuszt a hagyomány szerint Aeneas hozta be Itália földjére.

Február régi magyar neve Böjtelő hava, jelezvén a farsang utáni és húsvét előtti időszakot. A Nap február 22-én lép a Halak jegyébe, amely a hónap névadójaként is előfordul a régi naptárakban. A lengyel és a cseh nyelvben az időjárásra vonatkozó nevek fejezik ki sajátosságait: lengyelül "luty", amely azt jelenti: zord, csehül "únor", amely annyit tesz: lucskos, latyakos.

Mária tisztulata

A keresztény ünnepi kalendáriumban e hónap kiemelkedő napjai közé tartozik február 2., gyertyaszentelő Boldogasszony, másként Mária tisztulata. Ennek a tavaszkezdő napnak fontos szerepe van a zsidó és a keresztény mitológiában is, hiszen jelképesen a megújuló és újrakezdhető világ szimbólumait találjuk bennük. A katolikus templomokban a nagymise előtt ezen a napon gyertyát szentelnek, amely jelképezi az asszonyi termékenységet és a megújuló élet ki nem oltható lángjait. A szentelt gyertya egyike a legrégebbi hazai szentelményeknek.

A magyar középkorban ezen a napon először a tüzet áldották meg, majd ennél a tűznél szentelték meg a gyertyát, amit aztán a későbbi századokban is gondosan őriztek a sublót és a láda fiában, vagy a szentképek rámái mögé erősítetve. Régen minden katolikus falusi házban volt szentelt gyertya, aminek nagy szerepet tulajdonítottak az emberi élet során, a bölcsőtől a koporsóig. Gyakran vihar idején gyújtották meg, védelmező céllal. De égett, ha beteg volt a családban, befalazták az új ház falába, a haldokló kezébe is ezt adták. A gyerekágyas anya szobájában is ez égett éjjel-nappal, egészen a keresztelőig, "nehogy a pogánykát a gonoszok kicseréljék".

A medve-hiedelem

Gyertyaszentelő napjáról több népi hiedelem is ismert. Az egyik Európa legnagyobb termetű ragadozójára, a barnamedvére hivatkozik, és azt állítja, hogy ezen a napon a téli álmot alvó medve felébred, kitekint a barlangja bejáratán, hogy megnézze, milyen az idő. Ha derült az ég és szépen süt a nap, enyhe a levegő, akkor visszamegy és folytatja az alvást. Tudja (érzi?), hogy még nincs vége a télnek, mert havas förgetegek, csikorgó hidegek lehetnek. Ha viszont hideg, téli időt talál, kinn marad, mert érzi, hogy hamarosan vége a télnek, rövidesen megenyhül az idő.

Régebben pálfordulás napján - január 25-én -, ma már csak gyertyaszentelő napján érdekli az embereket, kijön-e a medve a barlangjából. Tudnunk kell, hogy e szokás gyökerei Erdélyben találhatók, de a szálak onnan is tovább vezetnek, egyenesen Jókai Mórhoz. Sokak szerint a nagy mesemondó fantáziájában született meg az időjós medve máig élő alakja.

Azt, hogy honnét vette Jókai a kárpáti medvék időjós hírét, nem tudjuk. Nem valószínű, hogy ismerte volna a Volga középső folyásánál élő cseremiszek jövendölését, akik valami hasonlót hisznek. Szerintük, ha a medve Prokov ünnepén a barlangjába megy, hideg lesz a tél, de ha Prokov ünnep után megpillantjuk a mackó lábnyomait a hóban, enyhe tél fog következni. A két jövendölés között csak látszólag van összefüggés, mert a cseremiszek medvéje az elkövetkezendő telet és nem a tavaszt jósolja meg.

A népi jövendölés szerint legalább ennyire fontos szerep tulajdonítható a pacsirtának is: "Ha gyertyaszentelőkor énekel a pacsirta, utána még sokáig fog hallgatni" - mondják. Egy másik mondás szerint "ameddig besüt a nap gyertyaszentelőkor a pitvarajtón, addig fog még a hó beesni". Elhúzódó télre utal a következő a mondásunk is: "Hogyha fénylik gyertyaszentelő, az iziket is vedd elő". (Izik: a hulladék takarmányból megmaradt szálak, valamint a kukoricaszár maradványok elnevezése.) A mondás jelentése arra utal, hogy a tüzeléshez még szükség lehet a hulladék takarmányra is.

Bölcsebben fogták fel a gyertyaszentelői jövendölést a bácsszőlősi szőlősgazdák, akik a farsangnak is hódolva így biztatták egymást e jeles napon:

"Itt a gyertyaszentelő, a pincekulcsot vedd elő.
Ha fénylik, ha nem; nem bánom, majd búsulhatunk a nyáron.
De most az nem való ide, bort az asztalra ízibe."