A most megsemmisített kórháztörvény lehetőséget adott gazdasági vállalkozásoknak, hogy egészségügyi intézményeket - kórházakat, rendelőket - működtethessenek. Bármilyen szervezeti és tulajdonformában lehetővé tette a törvény az egészségügyi szolgáltató tevékenységet. Korábban ugyanis csak állami (központi költségvetési vagy önkormányzati) illetve egyházi és alapítványi formában lehetett közgyógyellátással foglalkozni. A törvény lehetőséget adott az ingyenes ellátás privatizálására.
A jogszabály nem tette kötelezővé a magánosítást, és nem engedélyezte a szolgáltatások felosztását, vagyis egy intézményt csak egyben lehetett megvenni. A vásárló csak az egészségügyi intézmény alaptőkéjének megemelésével szerezhetett részesedést. Ezzel akarták elkerülni, hogy a szegényebb önkormányzatok tömegesen adják el egészségügyi intézményeiket, hogy költségvetéseik lyukait foltozgathassák.
Az alvállalkozói rendszert megszüntette a törvény, vagyis vagy viszi egy vállalkozó az egész intézményt (illetve bizonyos százalékán osztozva az eddigi állami fenntartóval), vagy nem tehet semmit többé az intézményben.
A törvény szerint az intézményeknek kötelező lett ötéves tervet írniuk. A szakmai megkötések mellett gazdasági ellenőrzések sora is várt a vásárló cégekre. Például fel kell mutatniuk valamilyen garanciát, hogy ha csődbe mennének, akkor mindenképpen legyen háttér a szolgáltatás fenntartásának biztosítására.
Korábban létezett egy olyan korlátozás is, hogy a kórházakban működő vállalkozások nem foglalkozhattak gyógyászati termékek gyártásával, kereskedésével. Ez a korlát azonban a kórháztörvény elfogadásával megszűnt, mert a kormány szerint úgysem lehet ellenőrizni, hogy ki áll egy-egy vállalkozás hátterében.
A kormánypárti politikusok arra hivatkoztak, hogy az új befektetésekkel lehet csak elég pénzt szerezni az egészségügynek. Az ellenzéki politikusok viszont azzal érveltek a viták során, hogy tönkretenné az egészségügyet a privatizáció.