Orbán Viktor tizenkilenc éve sírt utoljára

A miniszterelnök 2002 óta pedig nem bízik az emberekben - derül ki abból az életrajzi könyvből, ami pár hete jelent meg Lengyelországban Orbán Viktorról, A csatár címmel. Igor Janke lengyel konzervatív újságíró és publicista könyve egyszerre próbál pszichológiai portré lenni, illetve több oldalról bemutatni a Fidesz felemelkedését és, ahogy fogalmaz, Közép-Európa legerősebb politikai szervezetévé válását. Mindehhez kovbojos és focihasonlatokat használ, leszámol Antall József halálos ágyának és Orbán pszichiátriai kezelésének mítoszával, majd előkotor egy videokazettát a múltból. Végül elveszik a propagandában. Hogy válik Bayer Zsoltból független újságíró?

"Van benne valami Tarzan képességeiből. Nem hétköznapi erejével képes túlélni a dzsungelt. Amikor arról olvastam, hogyan úszta át valaki viharban, kiscsónakkal a Magellán-szorost, Orbán jutott eszembe. Már húszévesen kemény ember volt. Már akkor kétszer keményebb volt egy átlagos embernél. Most olyan kemény, mintha nem is ember lenne. A hatalom tette ilyenné" - Szőcs Géza visszaemlékezése A csatár végén többet mond el a könyvről, mint Orbán Viktorról. Egyrészt a címet, illetve az elbeszélés keretét könnyű nevetség tárgyává tenni, másrészt Igor Janke újságíró, ahogy maga írja az előszóban, a hatalom ellen, a hatalomért és a hatalom megtartásáért folytatott harcról szeretett volna könyvet írni, azaz pszichológiai portrét készíteni Orbánról, és több oldalról bemutatni a Fidesz és a politikus felemelkedését és ellentmondásait.

Charles Bronson, magyar hangja Orbán Viktor

A csatár alcíme: Elbeszélés Orbán Viktorról; a focis allegória mellett egy westernfilmes párhuzam is végigvonul a könyvön. Orbán kedvenc filmje a könyv szerint a Volt egyszer egy Vadnyugat, amelyet legalább tizenötször látott. Az elbeszélés mind a 25 fejezete - utalva az indiános, illetve westernirodalom hagyományára - pársoros összefoglalóval indul, ehhez hasonlókkal: "Arról, hogyan vált Orbán antiklerikálisból mélyen hívő emberré, akinek a hit a politikai küzdelem legnehezebb pillanataiban ad erőt". Charles Bronson és Henry Fonda küzdelme a jó és a rossz harcának allegóriája, ez Orbán esetében a fiatalkorából ismerős és visszatérő gonosszal, a kommunizmussal, illetve annak maradványaival, a posztkommunizmussal folytatott küzdelem, Orbán egyenességének, céltudatosságának és elszántságának jelképe és mozgatórugója.

A focis hasonlat is részben ezt hivatott alátámasztani: Orbán egyrészt csatár, később csapatkapitány, akit az eszmén túl legalább annyira a folytonos és mániákusan nyerni akarás hajt: nem akar alulmaradni a tanulmányaiban, nyerni akar a pályán és a politikában; másrészt a fociban látja a magyar nemzet felemelkedésének lehetőségét. A magyar focit 1956 után lefejezték a kommunisták, a gyerekektől elvették a pályákat, a foci az értelmiségi csoportosulásokkal felérő veszélyforrás volt a rendszer szemében - a magyar foci újraépítése és a Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémia Orbán nem megvalósult álmát (a kis Viktor focista akart lenni) és a magyar nemzet elveszett önbecsülését teremtené meg.

A csatár kellemetlenül didaktikusan kezdődik, Janke fejest ugrik a legkínosabb hasonlatokba, de épp a focis és kovbojos klisék elcsépeltségéből és ürességéből adódik, hogy nem is tud velük hosszú távon mit kezdeni: amint rátér a konkrét történésekre, eltűnnek a cowboyok és a focisták a könyvből. Kétszáz oldallal később Gyurcsány hozza vissza őket.

Adam Michnik elkáromkodja magát

A csatár nem a magyar olvasóknak készült (bár Janke szerint folynak tárgyalások a magyar fordításról), amiből adódik, hogy számos, a magyaroknak egyértelműnek tűnő dolgot viszonylag alaposan elmagyaráz, többnyire kívülállóként. A Trianon okozta és nem szűnő nemzeti frusztrációt; az Aranycsapat történetét és a magyar foci hanyatlását; a kettéosztott magyar társadalom gyökereit: a városi és a népi-nemzeti értelmiség kettéválását, illetve végzetes eltávolodását a hetvenes években. Ebbe a keretbe helyezi a Bibó Szakkollégium demokratikus szigetét, amely a két tábor közti hidat teremtette volna meg, a belga utat vagy az ún. harmadik utat és Bibó István iskoláját követve. De már itt egyértelművé teszi Janke, hogy a modernista, a tradíciókon túllépő városi vonal egyértelműen a kommunisták műve, ők erősítették, ezzel pedig meg is pecsételi a városi értelmiség leszármazottainak erkölcsi helyzetét egy olyan elbeszélésben, amely a történet előrehaladtával egyre inkább összemossa a magyar nemzet felemelkedését a Fideszével, amelynek tagjai és követői mindazok, akik az előző rendszerben nem korrumpálódtak. Az egyedüli hiteles antikommunisták.

Szintén a lengyel olvasókat szólítja meg a könyv legelső mondatával Janke, pozicionálva ezzel az egész elbeszélést és magát. A nyolcvanas évek meghatározó lengyel ellenzékije, Adam Michnik elkáromkodja magán Orbán 1989-es történelmi beszéde alatt a Hősök terén: "Óbaz..., azért ez mégiscsak túlzás". Michnik többször kritizálta a második Orbán-kormányt, kormányellenes tüntetésen is felszólalt, ugyanakkor Orbánék számára meghatározó volt a lengyel ellenzéki munkássága a nyolcvanas években. Michnik a balos-liberális Gazeta Wyborcza főszerkesztője, Janke a konzervatív Rzeczpospolita publicistája és a szintén konzervatív Uwazam Rze egykori munkatársa. Michnik nem volt ott, amikor Nagy Imre temetése előtt egy nappal a szerző (az NZS független lengyel diákszervezet tagjaként) és sokan mások a szovjet nagykövetség előtt kiabálták, hogy "Ruszkik, haza!". Fodor Gábor sem volt ott. Ennek még a film szempontjából jelentősége lesz.

Zalaegerszeg fegyverben

A könyv leghitelesebb részeit adja azoknak az eseményeknek, illetve úgy általában annak a valóságnak leírása, amelynek a lengyel szerző ilyen vagy olyan módon részese volt maga is, vagy amelyhez lengyel támpontokat képes adni, rávilágítva a rendszerváltás mozgatórugóira. 1981-ben, a katonaság diktatórikus mikroközössége ébresztette rá először Orbánt a rendszer működésképtelenségére. Kiszökött focimeccset nézni, megütötte feljebbvalóját, rászállt a titkosszolgálat, de Orbán elmondása szerint végül nem sikerült megfogniuk.

1981 volt a lengyelországi szükségállapot éve is, amikor a zalaegerszegi egység (amely 1968-ban elindult Prága felé is, és ahol Orbánék katonáskodtak) felfegyverkezve várta, hogy beavatkozhasson Lengyelországban. Orbán és Fodor Gábor felváltva emlékeznek vissza az erkölcsi dilemmára és arra az iszonyatos feszültségre és kétségbeesésre, amit az okozott bennük, hogy a lengyelek ellen kell fordulniuk. Végül nem kellett, viszont megrázó képet fest a fejezet arról, ahogyan a katonaság diktatúrán belüli kis diktatórikus szigetének vezetői és lakói valóban elhitetik magukkal, hogy a lengyel nép nem dolgozik, és ezért szükség van a szovjet erőknek az ő segítségükre abban, hogy rendet vágjanak és a lengyel gazdaságot mozgásba hozzák. Ebben a mikroközösségben már megjelenik a rendszerváltást túlélő posztkommunista magyar társadalom képe is.

A szőke és a barna fiú barátsága

Fodor és Orbán barátságánál Janke ismét klisékhez nyúl, mégis viszonylag árnyaltan írja le Orbán karakterfejlődését. Gábor és Viktor szobatársak a kollégiumban, barátok és vetélytársak a Bibó szakkollégiumban, majd a formálódó Fideszben, végül ellenfelek. Fodor magas és szőke, a városi, többnyire zsidó értelmiségi hagyomány könyvek között felnövő sarja; Orbán barna és köpcös, a falu széli házikóból és munkásközegből indult, szintén átlagon felüli intelligenciával rendelkező, de magát önerőből felküzdő fiú. Fodor kész a kompromisszumokra, Orbán az egyenes beszéd híve. Mindkettőjüket szeretik a lányok.

Janke a két barát jelleméből és hátteréből vezeti le lényegében azt, hogy Fodor miért kötődik a szocialista elithez és korrumpálódik általa ismét a '94-es koalícióval; Orbán radikalizmusa pedig hogyan szolgálja azt, hogy a cél elérése érdekében minél kevesebb kompromisszumot kelljen hoznia. A cél természetesen a kommunizmus legyőzése, immár a rendszerváltás után, amely Magyarországon átmentette a régi politikai elitet az új rendszerbe. Az egészet Janke úgy vezeti fel, hogy az olvasó szinte várja, mikor jön be a képbe egy lány, akibe mindketten beleszeretnek, először Fodor jön össze vele, de aztán ocsmány módon megcsalja, hogy aztán az a lány Orbán mellett találja meg az igaz, kompromisszummentes és radikális szerelmet. Ez nem így történik, Orbánnak egyébként is van már felesége.

Ne lógass majd fel!

Orbánból a Fodorral való konfrontációja és versengés váltja ki a bizalmatlan politikust, aki egyre inkább megköveteli maga körül a feltétlen lojalitást, és egyre kevésbé tűri a vetélytársakat. A kettejük barátságát és a törést részletező fejezetben rajzolódik ki először a kép arról az Orbánról, aki azért gerjeszt konfliktusokat, hogy megfigyelje, megtörje és irányítani tudja ellenfeleit és kollégáit. Hegedűs István egykori fideszes 1990 környékén veszi észre, hogy Orbán nem partnerként tekint a többiekre, akit pedig nem tart magához hűnek, azt félreteszi; Vágvölgyi András, 1991-től a Magyar Narancs főszerkesztője, pedig szintén ekkoriban veszi észre Orbánon, hogy a pártról nem többes számban, hanem egyes szám első személyben beszél; Kéri Lászlóból, Orbán egykori tanárából még a kollégiumi időkben tör ki egy vita során: "Úgy viselkedtek, mint a bolsevikok! Egyszer talán miniszterelnök leszel. Ne lógass majd fel engem és Stumpf Istvánt, emlékezz, hogy ismertük egymást!" A reformkommunista Stumpf aztán miniszter lesz az első Orbán-kormányban.

Orbán szerint a két legnagyobb akadálya a politikának a butaság és a túlzott intelligencia. Utóbbi azért, mert aki túl sokat gondolkodik, az túl sokat gondol a lehetséges következményekre is, ami gátolja a cselekvésben. Orbán ugyanakkor folyamatosan műveli magát: a részben a székházbotrány miatt csúnyán elbukott 1994-es választások után először kétségei támadnak afelől, hogy '98-ban képes lesz-e egy országot elvezetni, de az MSZP-SZDSZ koalíció kormányzása alatt körbeveszi magát nálánál okosabb gondolkodókkal, történészekkel, médiaszakemberekkel, és figyelni kezd arra, amit mondanak neki, felszívja magát tudással, amit aztán gyakorlati formába önthet. Új ideológiai hátteret teremt magának.

Orbán utoljára sír

Janke bemutatja azt a folyamatot, amelynek során Orbán pragmatikus politikussá válik, aki felismeri, hogy a nemes cél semmit sem ér, ha nem képes azt elérni. A szerzőnek nincs kétsége afelől, hogy Orbán célja mindvégig ugyanaz: a magyar társadalom megtisztítása; ugyanakkor ideológiai átcsusszanása a jobboldalra leginkább annak köszönhető, hogy felismeri, ott tud nagyobb tömeget megszólítani, ott képes hatalomhoz jutni, a baloldalon nincs már számára hely. Részben persze azért, mert azt az oldalt az SZDSZ miatt már korruptnak látja, másrészt mert az MDF gyengülésével felismeri, hogy nincs valódi jobboldali erő Magyarországon.

A választóvonal Orbán ideológiai és jellemfejlődésében 1993. Ebben az évben választják meg Orbánt a párt elnökének, amire Bayer Zsolt úgy emlékszik vissza, hogy abban a pillanatban látta utoljára sírni Orbánt. Az egy megrázó jelenet, főleg, mert bár kétlem, hogy ez lett volna Janke célja, de kifejezetten faustira sikeredett. Ötvözi az ártatlanság elvesztését a ponttal, amely után nincs visszatérés, illetve a fiatalság és a forradalom végét. 1993-ban hal meg Antall József is, ami azért fontos, mert Orbán eleinte a leghangosabb bírálója volt, később aztán afféle apa-fiú viszony alakult ki köztük, amit különféle mítoszok is tápláltak a köztudatban. Orbán a könyvben cáfolja, hogy Antall a halálos ágyánál bármit is mondott volna neki, akkor már nem tudott beszélni, de állítása szerint pár órával korábban beszéltek telefonon, akkor Antall elmondta neki, hogy kikben bízhat, és kikben nem. Azaz kik a kommunisták.

Sminkelés nyerte meg a választásokat

Igor Janke rámutat, hogyan változtatja meg Orbán a politikai kommunikációt Magyarországon. Már a kezdetekkor, a rendszerváltás előtti tárgyalások során is rövid és egyértelmű mondatokat használ, kerüli az olyan szavakat, amelyek összezavarják a hallgatókat vagy nehezen érthetők. Később eköré egyre profibb apparátust épít. Fordulópontot jelent ebben a '98-as választások előtti Horn-Orbán tévévita, amely a magyar politikai marketing fordulópontja is egyben. Orbán világos öltönyben jelenik meg, és úgy van kisminkelve, hogy ne csillogjon az arca a tévéfelvételen. A teremben, ahol a vita folyik, kevés a levegő, és nagy a hőség, Hornról ömlik a víz. Sokak szerint ennek is nagy szerepe volt a '98-as választások megnyerésében.

Érdekes azt is megfigyelni, hogy a '98-as eseményektől kezdődően hogyan válik a Fidesz politikai kommunikációja Igor Janke elbeszélésének hangjává. A lengyel publicista szövegében elszaporodnak a tőmondatok, a cselekmény feloldódik a Fidesz programpontjaiban és propagandájában. A könyv első felében még láthatóan törekszik - ha nem is a pártatlanságra, hisz határozott a világképe, de - többé-kevésbé hiteles képet festeni a rendszerváltáshoz vezető útról, a rendszerváltást követő évekről, illetve Orbán politikai fejlődéséről. 1998-tól kezdődően viszont egyre kevesebb az első kézből származó tapasztalata, a Fidesz felemelkedését a magyar nemzet felemelkedéseként meséli, a két fogalmat szinonimaként használja. A magyar nemzethez a társadalom kommunizmus által nem korrumpált része tartozik. A Fideszhez pedig az, aki a Fideszre szavaz.

Oligarchákra végül is szükség van

Janke elbeszélése skizoiddá is válik kissé. Kritikai észrevételei ugyanis nem organikusak, nem épülnek bele a történetbe, sőt, nem is kritikusak, hiszen csak suta betoldások, ráadásul egyre ritkábbak. Amikor megjegyzi, hogy az első Fidesz-kormányban több volt kommunista is posztot kapott, annak semmi következménye nincs, nincs kifejtve vagy megmagyarázva, oda van téve, hogy rá ne lehessen mondani, hogy nincsenek kritikai megjegyzései. Hasonlóan az oligarcharendszer kiépítéséhez (ő maga használja a kifejezést), azt mintha a cél elérése érdekében szükségesnek is találná, hiszen a szocialistáknak hatalmas hátországuk van, a Fidesznek viszont nem volt semmije, ki kellett azt építenie, hogy szervezetként tudjon működni. Antall legnagyobb hibája Orbán szerint az volt, hogy pénz nélkül hagyta a jobboldalt. Szabadpiac-ellenes jelmondataival is azért igyekszik a Fidesz megnyerni a szocializmusban jobb pozícióban lévőket, merthogy rájuk is szüksége van a hatalomhoz. Schmitt Pált is azért húzza később be, mert a volt kommunistákat akarja velük megfogni. Ezzel Janke mintha fel is mentené a felelősség alól Orbánt.

Az 1998 és 2002 közötti időszakot Janke az épülő nemzet időszakaként meséli el. Orbán Viktor hét közben dolgozik, hétvégenként focizik. Rengeteg benne a tenni akarás. A választások megnyerésének estéjén "azonnal munkához láttak. Éjjelt nappallá téve akartak dolgozni" - az elbeszélésben elszaporodnak az ehhez hasonló, semmitmondó kampánymondatok. Aztán a focis hasonlatok is, sőt, kiderül a könyvből az is, hogy a 2002-es választási vereség után, amikor Orbán eltűnt a nyilvánosság elől, nem pszichiátrián kezelték, hanem a focivébén volt.

A 2002-es választást végül azért veszti el a Fidesz a könyv szerint, mert Orbán a munkát választotta, és inkább kivonta magát a kampányból. Pozitív hangvételű kampányt folytattak, hasonlóan 1998-hoz. Amikor a tényekről beszél, Igor Janke rendszerváltó és kommunistaellenes hangja cinikussá és pragmatikussá válik. De az is sokat elmond a könyvről, hogy a Fideszen kívül eső világról nem sokat tudunk meg belőle. Az Európai Unióhoz való csatlakozás addig szerepel, amíg a Fidesz terve. Magáról a csatlakozásról már nem esik szó. Legközelebb akkor hallunk az EU-ról, amikor Medgyessy idején a Fidesz az európai mandátumok 47 százalékát megszerzi.

VHS a múltból

Gyurcsány Ferenc nem csupán az ország legmélyebb válságát hozza, hanem a kovbojos hasonlatokat is. A Gyurcsány-korszakot taglaló három fejezet a Párbaj első rész, második rész, harmadik rész címet viseli. Gyurcsány nem csak azért Orbán legnagyobb ellenfele, mert a posztkommunizmust megtestesítő milliomos, aki karrierjét a régi rendszerre épülő kapcsolataira építette, hanem azért is, mert politikai képességeit tekintve Orbán első igazi kihívója a rendszerváltás után. Előkerül a felvétel a nyolcvanas évek végéről, amelyen Orbán felhívja a figyelmet az akkori KISZ-titkárra, mint az egyetlen emberre, akire az akkori apparátusból érdemes odafigyelni. Janke két alfahím összecsapására készít fel.

Az első részben Orbán alulmarad Gyurcsánnyal szemben a tévévitában: konkrétumok nem hangzanak el, Igor Janke egy párbaj forgatókönyvét vázolja fel. Gyurcsány agresszívan támad, Orbán fáradtnak tűnik, és nem áll még készen a harcra. Gyurcsány olyan, mint egy ereje teljében lévő cápa, Orbán érzi, hogy nem mennek neki a dolgok, Gyurcsány elintézi azzal, hogy lárifári. Ennek ellenére Orbán tudja, hogy Gyurcsány magával fogja rántani a mélybe az MSZP-t és a baloldalt. A második részben Gyurcsány felelőtlenül szórni kezdi a pénzt jobbra és balra, épp ezért a választók nem érzik, hogy rosszabbul élnének, mint négy évvel korábban, Gyurcsány pedig megnyeri a választásokat. Majd nem sokkal később öngyilkos gólt lő, ahogy Janke fogalmaz, ismét vadnyugati környezetbe helyezve a futballt.

Az őszödi beszéd után Orbán "megérezte a vér szagát", de nem akarta az országot a káoszba taszítani. Le akarta győzni Gyurcsányt, mint Charles Bronson a rossz Franket, "de egyetlen lövéssel".

Még ha akarták volna, akkor se tudták volna betiltani

A Fidesz valódi felemelkedéséhez Janke elbeszélésében nem csak az '56-os események hatásmechanizmusainak groteszk megismétlődése vezetett az őszödi beszéd után, hanem az is, ahogy a Fidesz ellenzékben volt képes Közép-Európa legerősebb politikai szervezetévé válni, a nyolcvanas évek végének mozgósítását pedig sokezernyi polgári körrel valósította meg. Ennek leírása épp annyira hatásos, mint amennyire bizarr. A körök idősebb tagjai nem csak a fiatalabb tagok gyerekeire vigyáztak, hogy azok randizhassanak végre, hanem a Fideszre való szavazásra is ösztönözték a környezetüket. Az ötlet abban állt, hogy a körök nem hivatalos szervezetek voltak, így a szocialisták még ha akarták volna, akkor sem tudták volna őket betiltani; másrészt egy megfelelő pillanatban Orbán felszólította a polgári köröket, hogy lépjenek be a pártba. És bár korántsem lépett be mindenki, de azért épp annyian igen, hogy ugrásszerűen megnőjön a párt taglétszáma.

Érdekes részlet: az MSZP még ha akarta volna, akkor sem tudta volna őket betiltani. A Fidesz bár megtehetné, hogy korlátozza a sajtószabadságot, mégse teszi, hisz a boltokban megjelennek a kormányt kritizáló újságok most is. Janke korábban épp úgy határozza meg (részben) az ún. gulyásszocializmust, hogy lényegében szabad volt dolgokat kimondani, csak erős volt az öncenzúra bizonyos dolgok miatt.

Mindenesetre a "Fidesz felemelkedett a frusztrációból", ahogy Janke fogalmaz, és maga mellé állította a Gyurcsányt korábban pártolókat is. A csatár egyik pillanatában baloldali értelmiségieket látogat meg a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, akik az Orbánnal való beszélgetés után arra a megállapításra jutnak, hogy "egy fantasztikus fickó". Maga Janke is beszámol arról az érdekes tapasztalatáról a könyv több pontján, hogy Orbán egy teljesen hétköznapi pasas, beszélget a szomszéddal, focizik, sőt, nagyon szeret viccelődni, és ugratja is az embereket. Otthon nincs is íróasztala. Sőt, sima fehér pólót hord, amikor vele találkozik. Nemrég arról is lehetett olvasni, hogy szerinte a kebab csípősen az igazi.

Nincs független média

A csatár 22. fejezetének címe Forradalom, ami nem a fülkeforradalomra utal, hanem arra, ahogyan hatalomra kerülésével a Fidesz felforgatta a posztkommunista struktúrát, és szembeszállt Európával. Vagy legalábbis az abban túlsúlyban lévő eszmékkel. Azt belátja a szerző is, hogy a Fidesz gyenge pontja a kommunikáció, és hát politológus legyen a talpán, aki meg tudja mondani, hogy a kormány mit miért csinál. Később azonban a Békemenetet úgy állítja be, hogy Orbán idei, Brüsszelben tartott beszéde és az őt, illetve a kormányzását ért támadások feldühítették a "magyar embereket", akik emiatt félmillióan kimentek az utcára. A csatár egyik mélypontja, amikor ebből azt vezeti le Janke, hogy ez olyan, mintha Varsóban 2 millióan mentek volna ki az utcára a kormányt támogatni, Washingtonban pedig 12 millióan. Mintha a félmillió nem félmillió lenne bárhol a világon. A 2006-os októberi eseményeket pedig ehhez hasonló semmitmondó, helykitöltő mondatokkal nyomja agyon: "Az emberek dühösek voltak, de felelősségteljesek."

Jankénak épp az a gyenge pontja, amit az Orbánt kritizáló nemzetközi sajtónak felhánytorgat. De nem úgy, ahogy ő gondolja. Ugyanis a nemzetközi sajtó támadásai azért csapnak egészen groteszk és irreális szélsőségekbe időnként, mert újságíróik és publicistáik nem közvetlen tapasztalataik alapján írják cikkeiket, hanem többszörös áttételeken keresztül jutnak információkhoz. Janke épp azért válik hiteltelenné a könyv második felében, mert érezhetően nincsenek személyes tapasztalatai, ideológiai alapon válogat forrásaiból, épp ezért végtelenül fekete-fehér képet fest Magyarország elmúlt 10 évéről. Persze könyvének tárgya nem is Magyarország, hanem Orbán és a Fidesz, viszont szándékai ellenére összemossa egy idő után a két halmazt, elragadja a hév, ellensúlyozni próbálja a nemzetközi sajtóban uralkodó hangnemet, ezáltal pedig a Fidesz lengyel hangjává válik a könyv végére. Felülkerekedik benne a kívülálló lelkesedése és egyre több részletet hallgat el, vagy csak nem tud róluk. Persze nem lehet mindent belevenni egy 300 oldalas könyvbe, épp ezért kellett volna ennél sokkal kevesebbről írni.

Jellemző, ahogyan azt részletezi, hogy nem létezik gazdasági és politikai érdekektől függetlenül működő magyar média, majd a posztkommunista infrastruktúrára épülő baloldali médiahagyományból kiindulva, gyakorlati indokokkal támasztja alá a Fidesz médiabirodalmának építését a kilencvenes második felétől kezdve - viszont az online médiáról nem szól. Fontosabbá válik az, hogy mi az, amit ő mondani szeretne a Fidesz történetével. A független újságírásról például azt, hogy bár kevesen, de léteznek olyan újságírók, akik távolságot tartanak mindkét politikai tábortól, és meggyőződésből támogatják a kormányt, nem pedig azért, mert kötelezik őket erre. Ilyen Bayer Zsolt, aki szerint, ha Orbán azt mondaná neki, hogy menjen vele a háborúba, ő menne azonnal, mert "bízik őbenne".

Ön A típusú vagy B típusú?

A könyv egy interjúval zárul, amelyben Orbán sokkal érthetőbben fogalmazza meg küldetését Európában. Ő úgy fogalmaz, hogy a szabadsághoz való viszonya alapján ő az "A típus"-hoz tartozik, azaz a születésének pillanatában el van döntve, hogy ő: 1. férfi; 2. magyar; 3. keresztény. Szerinte Európában most túlsúlyban van a "B típus", amely szerint a szabadság abban áll, hogy bár "férfinak, magyarnak és kereszténynek született", joga van nem magyarnak, nem férfinak és nem kereszténynek lenni. Orbán szerint Európa krízise nem gazdasági krízis csupán, hanem kulturális: Európa nem felelősségteljes, polgárai nem tudják, hogy mit akarnak. Épp ezért hiányolja a Kohlhoz és a De Gaulle-hoz hasonló erős politikusokat, mert bár békeidőben nincs az ehhez hasonló karakterekre szükség, Európa most krízishelyzetben van.

Orbán politikusként beszél, amit az olvasó eszerint dekódol. Janke viszont céljaként tűzte ki, hogy szimpátiával bár, de kritikusan ír Orbánról, több oldalról bemutatva a politikus céljait, elveit és ellentmondásait, viszont saját maga dönt úgy egy pont után, hogy erkölcsi tanulságot szolgáltat. Hiába írja könyve legvégén, hogy nem tudja eldönteni, Orbán vizionárius-e vagy egy a 19. századból ránk maradt kövület, nehéz elhinni neki. Egy Orbánhoz közeli politikus szerint a 2002-es választási vereség óta "Viktor nem bízik az emberekben", ezért bír jelenleg minden korábbinál nagyobb hatalommal. Ha az olvasó megszabadítja a szöveget a feleslegtől, dekódolja a propagandát, akkor egy olyan politikus jelenik meg előtte, aki egy személyben testesíti meg a posztkommunizmust.