Nyers húsok között is jó fejek a hivatalnokok

Szüntelenül mosolygó és minden kérdésre készségesen válaszoló hivatali dolgozók népszerűsítik az új járási rendszert. Orbán Viktor szerint sok múlik rajtuk: ha ők segítőkészek lesznek, akkor az egész államról jókat gondolunk majd. Két okmányirodában teszteltük, mennyire barátságosak a hivatalnokok, és az eredményen mi is meglepődtünk.

Nagy felelősség hárul a január elsejétől megalakuló járási és fővárosi kerületi hivatalokra és vezetőikre, ők lesznek ugyanis az állam képviselői, az állam emberei - mondta még decemberben Orbán Viktor. A miniszterelnök szerint rajtuk múlik, hogy az emberek valóban úgy érezzék, minőségi változás történt a közigazgatásban. A változást abban is meg kell mutatniuk, hogy mindig szem előtt tartják, nem az emberek vannak a közhivatalokért, hanem fordítva, a közhivatalok az emberekért - tette hozzá Orbán, aki szerint a hivatalok alkalmazottai nem válogathatnak, mindig barátságosan kell fogadniuk az ügyfeleket.

Nem csak az emberek bürokráciához való viszonyában hozhat változást az új rendszer. A járási hivatalok rengeteg ügy intézését átveszik az önkormányzatoktól: elsősorban okmányirodai feladatokat, de hozzájuk kerültek a gyermekvédelmi és gyámügyek, valamint egyes szociális, környezetvédelmi és természetvédelmi igazgatási ügyek is. A munkaügyi kirendeltségek, népegészségügyi intézetek, a körzeti földhivatalok és az állat-egészségügyi és élelmiszer-ellenőrző hivatalok is a járások szakigazgatási szerveiként végzik majd feladataikat. A járási hivatalok székhelyeiről és illetékességi területeiről szóló listát a Magyar Közlöny 107. száma tartalmazza. Az új feladatmegosztás miatt az összes államigazgatási ügy több mint 40 százaléka kerül vissza az államot képviselő járási hivatalokhoz. A legtöbb feladatot az okmányirodáktól átvett ügyek fogják jelenteni a járási hivataloknak, valamennyi okmányiroda a járási hivatalokhoz kerül, az ott foglalkoztatott köztisztviselőkkel együtt.

Kíváncsiak voltunk rá, hogy változott-e bármi is a hivatalok dolgozóinak szemléletében, átérzik-e azt a hatalmas felelősséget, amelyet a miniszterelnök a beszédében rájuk ruházott, barátságosan fogadják-e az ünnepek után intézkedésre vágyó ügyféltömeget. Tesztünk egy kicsit kíméletlen volt, mivel rögtön az újév első munkanapján benéztünk két hivatalba. Először a második kerületi Margit körúton található okmányirodába mentünk, majd a szerdán megnyitott, a Lehel Csarnokban működő új angyalföldi járási hivatalba. Mindkét helyen ügyfélkapus regisztrációt intéztünk, míg azonban az első helyen minden, az ügyintézéshez szükséges irat nálunk volt, addig a második helyen már feleslegesen túráztattuk magunkat és a hivatal munkatársát.

A II. kerületi hivatal bejáratnál egy biztonsági őr segített a sorszámkiadó automata használatában, majd helyet foglaltunk az egyik széken. A falra szerelt plazmatévén a várakozó ügyfeleket a kerület épületeiről, szobrairól készített fotókkal szórakoztatták. Üldögélés közben egy idős férfi panaszkodott a mellette ülő mankós úrnak. A sorszámjelző folyamatos csipogása miatt nem lehet tisztán érteni, hogy mi a problémája, de nagy valószínűség szerint a várakozással volt gondja, hiszen elhangzott a "mit hisznek ezek", valamint az "egész nap itt ülni" kifejezések is.

Forrás: MTI/Koszticsák Szilárd

Szinte percre pontosan fél óra után megjelent a mi számunk is a kijelzőn, a nagy ügyintézőteremben megkerestük az asztalt, ahol fogadtak. Egy középkorú nő kérdezte, hogy mit szeretnék, majd határozottan felszólított, hogy adjam oda a személyi igazolványomat és a lakcímkártyámat. Amíg bevitte az adatokat, nekem egy papírra le kellett írnom, hogy milyen azonosítóval szeretném majd használni a rendszert, valamint az e-mail címemet. Gyorsan dolgozott, nem mosolygott, semmi felesleges udvariaskodás, de nem is volt undok, nem éreztem úgy, hogy terhes lenne neki, hogy én ott vagyok. Közben a mellettem ülő nőt egyszerre két helyre hívták, és olyan gyorsan akart átülni a másik ügyintéző ablak elé, hogy kicsúszott alóla a szék, és leült a földre. Egy pillanatra mindenki odanézett, az én ügyintézőm odaszólt neki, hogy csak nyugodtan intézze a dolgát, hozzá még úgyis egy időpontos ügyfél érkezik. Nagyjából öt percig tartott az egész, megköszöntem, az ügyintéző biztosított róla, hogy szívesen tette, majd kicsit várakozva méregetett, azt láttam a szemében, hogy arra gondol: szedjem már össze a cuccaimat, és álljak fel a székről, mert már úton van a következő ügyfél.

A Lehel Csarnok húsos és kolbászos pultjai, műszőr kabátok, hálóköntösök, mosóporok, öblítők és egy kulcsmásoló asztala között jutunk el a XIII. kerület szerdán nyitott új járási hivatalába. Szürreálisnak tűnik az ötlet, hogy egy piaccsarnok kellős közepén nyissák meg a hivatalt, a dolgozók a paprikák és uborkák felett egy szinttel intézik a gyámügyeket.

A sor a folyosón kígyózott, benne zömében nyugdíjasok. A hivatal munkatársai közül szinte mindenki szépen fel volt öltözve, egy öltönyös férfi - feltehetően a hivatal vezetője - kényszeredetten mosolygott. Látszott, hogy reggel óta egyfolytában fülig ér a szája. Kis idő múlva világossá vált, hogy mire fel a nagy jókedv: a hivatalban az egyik kereskedelmi csatorna forgatott riportot. Fehér blúzban, fekete szoknyában és magas sarkú cipőben intézkedett egy középkorú nő, látszott, hogy ő ott valaki. "Tessék csak bejönni, oda le tud ülni, majd a fiatalember átadja a helyet" - irányított egy nyugdíjas korú férfit a váróterem egyetlen székéhez. A mögöttem állók gunyorosan felnevetek, nem tetszett nekik, hogy csak egy szék van.

"Kiverem a palávert, akkora palávert verek ki, hogy nem igaz" - mondta az egyetlen széket magának megnyerő idős férfi. Az a baja, hogy régóta várakozik, a pénzét mégsem kapta meg. Kiderül, hogy ő bankba szeretett volna menni, mire valaki felvilágosítja, hogy nem az OTP-ben ül, hanem az okmányirodában. Nem érette, mi történt, és méltatlankodva elindult kifelé.

Az iroda egyik alkalmazottja a sorban állókat nyugtatta, útbaigazítást adott, minden kérdésre türelmesen felelt. Figyeltük, hogy meddig bírja, de ugyanolyan kedvesen szólt mindenkihez, a tolakodó nyugdíjas záporozó kérdéseit is rezzenéstelen arccal bírta. Mi is kérdeztünk tőle kamuból valamit, azt mondtuk, hogy útlevelet szeretnénk csináltatni, mi a teendő. Azt tanácsolta, hogy a sorszámot osztó kollegájánál kérjünk időpontot, ha pedig sürgős a dolog, akkor menjünk át a Visegrádi utcai központi okmányirodába, mert az este nyolcig van nyitva.

Forrás: MTI/Balaton József

Mindenki mosolygott

Ez az első nap, igyekszünk menedzselni a dolgokat, a türelmüket kérjük! - mentegetőzött a fehér inges nő, az emberek többsége megértő. Egy nyugdíjas néni méltatlankodott mögöttem a férjével. "Vicc az egész. Ha ezt tudom, akkor felteszem főni az ebédet, készen is lett volna, mire itt végez az ember." A sorban állás a sorszámért körülbelül negyed óra volt, utána pontosan három perc múlva már a mi számunkat hívta a rendszer. A külön szobában ülő ügyintézőnek pont akkor szólalt meg a telefonja, amikor leültünk az asztalához. Egy ügyfél kérdezősködött valamiről kitartóan, ő mindenre készségesen válaszolt, de miután letette, azért megjegyezte, hogy reméli, nem az összes, az információs pultba irányuló hívás nála fog kicsörögni, mert annak nagyon nem fog örülni.

Az asztalon kazettás magnó, valamelyik rádióból a kilencvenes évek elejének egyik méltán elfeledett dala szólt. Ismét ügyfélkapus regisztrációt kértünk, de azt hazudtuk, hogy nincs nálunk se személyi, se jogosítvány. "Húha" - mondta egy dorgáló anyuka stílusában az ügyintéző, akkor nincs mit tenni, vissza kell menni máskor. Még egy darabig próbálkoztunk, hogy biztos nem tudjuk-e elintézni, de finoman leállított. "Legalább megnéztem, hova költöztek" - mondtam búcsúzáskor. Nem volt túl őszinte a nevetése, de úgy éreztem, inkább az új helyszín, nem pedig a munkája az, amivel nincs kibékülve.