Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Áldás, békesség! – fordul hozzám fánkot kínálva egy asszony Beregszászon a Kárpátaljai Református Egyház Diakóniai Központjában. A kora reggeli időpont és a régi reflexek miatt „Dicsértessék” a válaszom. Néhány feszült másodperc után mindketten elnevetjük magunkat az ökumenizmus jegyében, hiszen mindegy is: Istené a dicsőség, valamint mindörökké, ámen.
A nap utolsó derűs percét éljük át, néhány segítő a Magyar Református Szeretetszolgálat (MRSZ) szállítmányát pakolja, egy kis kávé, tea, és indulunk Técsőre.
A Kelet-Ukrajnában zajló katonai, politikai konfliktus miatt ma már az egész országban, így Kárpátalján is óriási a bizonytalanság és a feszültség. A közszolgáltatások akadoznak, romlik az egészségügyi ellátás, ami szinte már nincs is: ha gyógyszer vagy infúzió kell, felírja az orvos, aztán ha a betegnek szerencséje van, és látogatója érkezik, majd ő kimegy a gyógyszertárba, és megveszi. Ha van pénze. Az infláció folyamatosan nő, alig néhány embernek van munkája, akinek van, az nem mindig kapja meg a fizetését. Közben egyre több hadköteles férfit soroznak be. (A témáról írt riportsorozatunkat itt, itt, itt és itt olvashatják el.)
A besorozott családfők távolléte a családok teljes anyagi összeomlását okozhatja. Az otthon maradt nők és gyermekeik napi szinten nélkülöznek; alapvető élelmiszerek, tisztálkodási cikkek hiányoznak a háztartásokból, hiszen a háború a férfiakkal együtt legtöbbször az egyetlen bevételi forrástól is megfosztja az otthon maradottakat. Az MRSZ 153 kárpátaljai családot (köztük ukrán anyanyelvűeket) támogat, ahonnan a családfőt az ukrán seregbe vitték. Técsőn 45 olyan rokon várja őket, akiknek a férjei, fiai, testvérei a fronton harcolnak, harcoltak.
A tízezres lélekszámú Técsőn a magyarok aránya valamikor kilencven százalék fölött volt, mára 27 százalék – mondja a helyszínen László Károly református lelkész. Az is beszédes – teszem hozzá -, hogy Ivan Kovacs, a város polgármestere nem beszél magyarul. Asszimilálódott a család – bólogat az esperes. Valamikor volt itt helikopterüzem, konzerv- és vasgyár, mára mindegyik bezárt. Pontosabban egy pelletgyár működik, de az csak 80 embernek ad munkát.
Az életerős férfiak elmentek a városból, csak az asszonyok és az idősek maradtak. A gyógyszerárak megháromszorozódtak, az IMF-kölcsön feltétele drasztikus rezsiemelés volt. Április elseje előtt ezer köbméter gázért 2800, most 7350 hrivnyát kell fizetni – emlékeztetett László Károly. Az átlagnyugdíj 1000 hrivnya (mintegy 12 ezer forint), szociális segélyek nincsenek – teszi hozzá.
A városban magyarok, ukránok, románok élnek összesen tizenkét felekezetben egymás mellett, a segélyosztásokon vallási hovatartozás nélkül mindenki kaphat csomagokat. A fronton szolgálóknak egy kijevi döntés nyomán földet kell kapniuk az önkormányzatuktól, a hegyek és a Tisza ölelésében fekvő Técsőn – ahogy sok más településen sem – viszont nincsen miből földet osztani.
A körülbelül ötezer forint értékű, lisztet, cukrot, olajat, egyéb tartós élelmiszereket tartalmazó, 15 kilós csomagokat a polgármesteri hivatalban adják át. Köszöntők ukránul és magyarul, aztán végre a csomagok. Mindenki siet haza, nem szívesen állnak meg beszélgetni. Szégyellik a szegénységüket.
Egy idős asszonynak a fia előző nap került a munkácsi hadikórházba. A fiút eleve betegen vitték ki a frontra, amit nem lett volna szabad, aztán megsérült a lábán. Az asszony reméli, ezzel talán meg is ússza a gyerek a háborút. Mélyen átérzem a reményét, az én nagyapám bő hetven éve komoly fagyási sérüléseket szenvedett a mínusz 40 fokos télben, ezért hazajöhetett a frontról, megúszva a Don-kanyari megsemmisítő vereséget.
Fomenka Editnek három fia van, 23, 21 és 15 évesek. Férje a házuk építésekor áramütésben meghalt, Edit halmozottan sérült, siket, egyik veséjét kivették, alig tud beszélni, rákos. Nem tudja elmondani, hol, a hasa tájékára mutat. 1090 hrivnyát kap egy hónapban. Nemrég hat napig kórházban volt, a kezelés költsége 1000 hrivnyára rúgott. Középső fiát, Ivánt elvitték a frontra, a legkisebb még fiatal, a legnagyobb megúszta, ő most a családfő. „Ha nincs az egyházi segítség, akkor mi nem élünk” – mondja az asszony.
Átmegyünk a parókiára, ott további csomagokat pakolnak ki a szervezet munkatársai. A szemközti pártház előtt ifjú házasok fotózkodnak. Süt a nap, a villanypóznákra aggatott hangszórókból vidám zene szól, virágba borult fák feledtetik a nélkülözést.
Aztán vissza Beregszászra, a város szélén kiégett aljú ház áll. Háborús filmekben látni csak ilyen épületet: van ugyan teteje, de mintha lebombázták volna. Az MRSZ autóit látva összesereglenek a lakók. Ukránok, magyarok, cigányok, magyar cigányok – úgy 45 család - élnek ebben a túlzó hollywoodi romdíszletben. Egy lakás egy 12 négyzetméteres szoba, víz, gáz, fűtés, vécé nélkül. Akinek nagy családja van, az két szobát kap az önkormányzati épületben.
Áram van: egyetlen villanyóra működik a házban. Azok, akik szeretnének világítani, rezsót működtetni, életveszélyes házi lecsatlakozással viszik a maguk zugába az áramot, aztán hó végén összedobják a számlára valót. Hűtőszekrény nincsen a házban. Fűteni villannyal tudnak, az a legdrágább módozat.
A vizet egy, a ház melletti gödörből hordják haza a lakók. A vizet fel kell forralni, ha van. Valaha mocsár volt itt, a nyári aszályok idején a belvíz szintje lecsökken, olyankor messzire kell menni a kannákkal. Itt is lakik egy háborús veterán, ő most kórházban van.
Karonülő kisgyerekkel érkezik egy fiatalasszony, Dennis nyolc hónapos, beteg. „Ciszta van a fejében, meg víz. És epilepsziás. Na meg a kicsi szíve sem a legjobb. Be kéne feküdnöm vele két hétre Munkácsra a kórházba, de nem tudok, mert nincsen rá pénzem – mondja az édesanyja. – Drága már a pelenka is, és csak 1100-am van egy hónapban – teszi hozzá. – Béla bácsi (Nagy Béla, a Kárpátaljai Református Egyházkerület főgondnoka – G. B.) azt ígérte nekem, hogy keres olyan szponzert, hogy tudnák őtet segíteni – mutat a kicsire. – Magányos vagyok, az uram elhagyott tizenkét hetes terhesen”.
A házat a lakók szerint „begyújtotta egy dilingós nő”, úgy húzták ki őket a tűzoltók. Sok volt a sérült, de senki nem halt meg. Az emeleten nyolcvan év körüli ukrán nénike sírdogál egy rádió mellett. Vödörben víz, a rezsó mellett kis lábosban leveske, az átlátszó lében néhány zöldségdarab úszkál. „Mámocskának minden kis pulyája kint van a fronton, két unokája, a veje, mind kint vannak. Amikor a tévében lőnek, akkor csak hallgati és sírdogál, mer félti a pulyáit” – mondja alkalmi tolmácsunk, Natália, a legfelső szint lakója. „Bábuskának valami kis papucs is kéne, mert nem tud kimenni a szobából” – teszi hozzá. A szolgálat varázsautójából mindjárt kerül is egy pár.
Egy kisfiú megmutatja a legfelső szintet. A lépcsőn nincsen korlát, törmelékhegyeken kell átbucskázni. ”Viccelsz velem, jóbarát? – kérdezem. – Nem lakik itt senki!” „Dehogynem, bácsika, jöjjön csak” – mondja huncut mosollyal. Nem hiszek neki, de megyek utána. És tényleg, a folyosó végén laknak. Pont Natáliáék, talán heten. Talán két szobában. Nem lehet megtudni pontosan, mindenki egyszerre beszél.
Itt, a legfelső szinten az eső is komoly kihívásokat okoz. Ha esik, zacskókkal takaróznak, műanyag lemezeket eszkábálnak az ágy fölé. Még itt, az épület bejáratától legtávolabbi lakrészen is félnek éjszakánként, mert a tűz óta nincsen a háznak bejárati ajtaja.
Az egyik asszony így sommázza a történteket: „Amikor bégyúltunk, és kigyött a polgármester, kimentem elé. Pedig olyan kormos voltam, hogy nem látszódtam az üszöktül. Aszonta, drága kincsem, ne tessék haragudni, hogy maguk ilyen körülménybe élnek, én segítni nem tudok, örüljetek még, hogy nem teljesen égtetek le, hanem félig, mert kint aludtatok vón velem együtt az utcán. Én meg: hat gyerekem van, mi lesz velük? Legalább egy ajtót tétessen ide, hogy éccaka ránk ne jöjjenek a részegesek. Azt mondta, jól vagytok ti úgy, vigyázzátok meg egymást!”
Megyünk lassan haza, előtte még meglátogatjuk a már emlegetett Nagy Bélát. Sokat beszélgetünk, többek közt azt mondja, a segélyezés nagy nehézsége a bürokrácia. Van például a saját raktárukban egy szállítmány krumpli, ami 2013 óta áll vámzár alatt, nem lehet hozzányúlni. A burgonya már régen elrohadt, folyós-bűzös massza, a tárolásáért, hiába van saját raktárban – napról napra halmozódik az összeg – már 160 ezer eurót (48 millió forint) kellene fizetni.
A segélyezés másik nagy hátulütője Nagy Béla szerint, hogy generációk nőnek fel úgy, hogy nem látják a szüleiket főzni. „Volt olyan, hogy odaadtam a rizskását, erre visszahozták, hogy egyem meg én, mert mit tudnak ők azzal kezdeni? Mert nem tudják, hogyan kell rizst főzni. Se egy tejbegrízt a gyereknek.”
Iszunk egy kupica szilvóriumot a Béla nap okán, aztán elbúcsúzunk: Áldás, békesség!
