Kárpátaljai riportunk első részét talán endg@mer kommentelő szavaival lehet a legjobban összefoglalni: „Sajnálom őket. Békeidőben fejőstehén, háborúban vágóhús az elit szemében a kisember […]”
Az egyik, a hatóságok által üldözött magyar kisebbségi férfi, Attila, már kapott két mozgósítási parancsot is, de egyiket sem vette át. Egy kis faluban beszéltünk meg vele találkozót, a kocsmához magyar rendszámú autóval érkezik. Érezni a leheletén, hogy ivott, de – vagy éppen ezért – sört kér. „Esetleg lefényképezhetünk?” „Mit tudom én… bazdmeg, szerintem ne.”
Két gyereke van, mentősofőrként dolgozik, azt mondja, eddig ő is úgy úszta meg a dolgot, hogy nem vette át a behívókat. „Nekem nem is kézbesítették ki, az önkormányzattól szóltak, hogy itt van a behívó. A családból átment valaki, mondta, hogy Magyarba’ vagyok, aztán ennyi” – mondja unott arccal. „Firtatták azt is – teszi hozzá –, hogy majd rendőrrel jönnek ki, de eddig még megúsztam. Volt olyan település, ahol kimentek a rendőrök, egy öreg néni lement: itthon van a fiú? Itthon. Bár a gyereket nem vitték el azonnal, de átadták neki a mozgósítási parancsot.
Amikor a parancs már kézben van, akkor változik a szitu, mert akkor már büntethetik is az embert, meg el is vihetik, ahogy hallottam. Éppen ezért ki van adva a családnak, hogy ha engem keresnek, akkor nem vagyok otthon. Én most nem is vagyok itt, éppen Magyarországon vagyok.”
„A kocsid magyar rendszámú. Miért?” „Volt egy 89-es évjáratú autóm, azt eladtam, és Magyarba’ ebből a pénzből majdnem megvettem egy 2001-est, alig kellett kipótolni. Itt hatalmas a vám a kocsikra.” „A rendőrök nem vegzálnak a magyar rendszám miatt?” „Nem, sőt. Nem beszélnek nyelveket, maximum annyit értenek az iratokból, hogy „Valid to:…” (Érvényes eddig:…)
„Honnan tudtad meg, hogy jön a behívó? Már ha tudtad.” „Tudtam, szóltak ismerősök. Egy faluban nem úgy van, mint városon, itt mindenki ismer mindenkit. Régen egyébként minden kapu nyitva volt, mostanában viszont nemcsak a behívók, hanem a lopások miatt is zárva vannak. Volt itt a faluban polgárőrség is, de annyian elmentek innen, hogy már nem tudnak járőrözni.
Azt olvastam az újságban, hogy akinek három gyereke van, azt nem vihetik el. Mit ad isten, a szomszédnak négy gyereke van, három saját és egy nevelt, ő a családfenntartó, de ugyanúgy két behívót kapott, mint én. Hiába írt, hogy ő a családfenntartó, azt válaszolták, hogy van ott anyuka is. Jó, mi?”
Egy másik beszélgetőpartnerünk szerint lelkiismereti, vallási okokra hivatkozva meg lehet tagadni a bevonulást, de ehhez egyrészt nagyon komoly egyházi ajánlás kell, másrészt így is elviszik az embert, csak az ígéret szerint a hátországba.
Erőszakkal még nem vittek el senkit, de ha ez bekövetkezik, akkor arra már megvan Attila terve: „Lépek innen Magyarba’. Már megérdeklődtem az ukrán határőröknél, azt mondták, bármi lesz is itt, kötelesek visszaengedni a magyar útlevéllel. Ha elrendelik a hadiállapotot és azzal együtt a határzárt, előbb jóvá kell hagynia a parlamentnek, így akkor is marad egy-két napom” – mondja.
De ha nem, mint hozzáteszi, akkor is ki fognak szökdösni az emberek a zöldhatáron. Attila azt még nem tudja, hogy ha menni kell, mit fog odaát csinálni. „Majd valamit kitalálunk. Van ismerős, lakni lesz hol az elején.”
Közben az is kiderül, hogy itt, a határhoz közel újból virul a benzincsempészet, a cigarettáról nem is beszélve, mert az töretlenül. Attila szerint, ha az emberek nem üzletelnek valamivel, akkor annyi nekik. Az infláció miatt egyre több mindent dollárban számolnak, ő mentősofőrként korábban 300 dollárnak megfelelő fizetést kapott, most 50-et (ami úgy 13 ezer forintnak felel meg). A benzin ára is jól jelzi a változásokat: miközben néhány napja megtett 50 kilométert, kétszer árazták át az üzemanyagokat. Az autóhoz nem kap alkatrészt, van ugyan, előre kell fizetni, de éppen ezért azt mondja a kereskedő, nem rendeli meg, mert mire kiszállítják, sokkal többe fog kerülni, így ugrik a haszna.
Attila a cigarettán és benzinen kívül a textiltől a húsáruig mindenfélét hozott be Magyarországról, de mint legyintve mondja, ez az üzletág is egyre kevésbé jövedelmező a hatalmas infláció miatt.
Nem nehéz következtetés: az ungvári piacon megtudjuk, hogy aki tud, az konyhakertet is művel, úgy fest azonban, hogy lassan ennek is befellegzik: egy zsák műtrágya félhavi fizetés. Az is kérdés, kinek lehet eladni a terményt, ha az embereknek nincsen pénzük. Pláne, mivel a vetőmagot dollárban számolják, míg a terményt hrivnyában. Sokan ott tartanak, hogy már fel sem szántják a földjüket. Ősszel még vetettek a fóliasátorba, viszont ha tavasszal nem vetnek, akkor az terményhiányt is jelent majd, így az a kevéske, ami megterem, még drágább lesz. „Tudja, mit vetünk mi? Legföljebb keresztet!” – néz ránk szomorúan egy árus. „Valahol már nyomtatják a kétezres meg ötezres hrivnyákat, az tuti – teszi hozzá egy másik, megtört tekintetű férfi. Így vagy úgy, valamicskét mindenki megtermel magának, de mi lesz a városiakkal?” – kérdezi, szúrós szemmel méregetve minket.
Egy másik ember, István – mint oly sokan, vezetéknév nélkül – ezt mondja: „Mindent összevetve ez maga a kilátástalanság. Nem véletlen, hogy egyre többen mondják: megyek világgá. Itt nem lehet boldogulni. A háborús övezetben – ahol nagyon jó földek vannak – nem tudtak aratni, aztán vetni sem. Ezért aztán hamarosan még gyászosabb lesz a helyzet, mint ma. Holott az életszínvonal már most rosszabb, mint a szegénység példáiként emlegetett afrikai országokban, vagy mondjuk Bangladesben."
"A béreket befagyasztották két évre előre – teszi hozzá –, a férfiak nyugdíjkorhatárát 60-ról 65 évre akarják emelni, miközben az átlagéletkorunk 63 év. Munka viszont nincsen, a foglalkoztatottság 20-30 százalékos.”
Mások azon keseregnek, hogy egy fizetésből eddig háromszor lehetett megtankolni egy autót, azt még megszokták valahogy, de most, a folyamatosan emelkedő árak miatt tippelni sem lehet, mennyiszer.
Nem szeretnék viccet csinálni nevekből, de meglepően sok Istvánnal találkozunk (Bielik István fotóriporter kollégával). Egy újabb István szerint: „A telet mindenki kihúzta valahogy, felélve a tartalékait, erre most háromszorosára akarják emelni a gáz árát, a villanyt meg vagy 40-50 százalékkal. Elege van itt mindenkinek, nem csak a magyarságnak. Azt beszéljük, hogy ha lezárják a határt, hát istenem, van drótvágó olló… Van gumicsónak is, ha a határőr szépen megkér, őt is átvisszük.”
A kocsmában, ahol három sör és két kóla átszámolva 350 forint, sok mindenben nem értenek egyet, de abban igen, hogy megint jön a maffiakorszak. És abban is, hogy a térségből szinte minden reggel buszok indulnak külföldre, főleg Német- és Csehországba. „Hamarosan kezdődnek a mezőgazdasági munkák, akkor végképp kiürül Kárpátalja. Már ami a férfiakat illeti. Csak az öregek, nők és gyerekek maradnak itt” – mondja István.
Újabb megszólalónk – nevet nem említenék – szerint „Jó vót ez a helyzet, de Orbánt is lassan addig szorítik, hogy a kétharmad mán nincs meg. Mi lett vóna itt, ha a Nagyorrú marad?” – utal Gyurcsány Ferencre. Hozzáteszi: „Vót nekem ott a harcmezőn egy ismerősöm. Azt mondta, lőttünk volna mindenfelé, csak az volt a baj, hogy nem volt mivel.”
A korábban megszólaltatott Attila szerint a harctéri morálról jó példa, hogy volt olyan alakulat, amelyik azt kapta parancsba, lőjenek le egy embert. Idáig rendben van a dolog, már amennyire ez egy háború okán rendben lehet – mondta –, de a katonák ettől az embertől kapták a túlélést jelentő segélycsomagokat.
Sokak szerint az is baj, hogy a hadszíntéren szolgálók katonakönyvébe nem akarják beírni, hogy kint voltak a fronton. Mert akkor fizetnie kéne a hadseregnek. De mint egyikőjük rámutat: „A háború lényege amúgy mindig is ez volt: eltúlozni a győzelmeket és letagadni a veszteségeket.”
Cikkünk hamarosan folytatódik.