Két öregember ül a kocsma teraszán, az egyik vasúti rakodómunkás, a másik hallgatag. Szívem szerint mindjárt a cigarettacsempészetről (riportunk előző részét itt olvashatják) kérdezném őket, de inkább jóllakott budapesti horgásznak álcázom magam, és a halakról beszélgetünk. Azok itt nincsenek – mondja a rakodómunkás –, aki pecázik, az elmegy néhány kilométerrel feljebb. Tiszaszentmártonon vagyunk, a poharazóval majdnem szemközt XVI. századi gótikus templom áll, onnan nézvést itt is igaz a régi tétel: istennel szemben az ördög lakik.
De minimum a kisördög, ami a második sörtől megeredő nyelvű hallgatag öregbe bújt oly sokszor. Jóska bácsi ugyanis úgy tíz évvel ezelőttig rendszeresen átúszott nyaranta a Tiszán, ami itt határfolyó, azután elballagott Szalókára vagy Eszenybe, hogy elkortyoljon néhány vodkát és sört. Miután bátorrá itta magát, visszatempózott, és csúnya kézmozdulatokat tett Ukrajna irányába. Mígnem egy napon, már itthoni földön elkapták a határőrök. „Letegeztek, érted, letegeztek” – panaszolja, pedig eddig nem is tegeződtünk – aztán meg azt mondták, ha legközelebb elkapnak, a valagamba lőnek. Na, azóta nem járok át kocsmázni, pedig ott jóval olcsóbb a szesz. Ma már mindenféle hőkamerákkal őrzik a határt, meg helikopterekkel, meg állandóan járőröznek, semmi értelme még elindulni sem.”
Szagot fogok, mint a romlott májjal csalizott menyhal, és óvatosan a csempészetre terelem a szót. Bő fél óra múlva még csak azt tudom, hogy ha télen belefagy a vagonba a vasérc, akkor robbantani kell, de az nem jó, mert balesetveszélyes. Szőrmentén az is kiderül, hogy nulla értelme van csempészettel próbálkozni, mert semmi esélye az embernek. A kocsma közeli szomszédságában egy trafik működik.
Mondják, hol tudnék itt cigit venni?”
– kérdezem a két öreget. Hamiskásan összemosolyognak, és teljesen más irányba mutatnak. Mondanak egy címet, utóbb el is megyek oda, de nem engednek be. Idegen vagyok. Lehetek fővárosi hobbihorgász, de NAV-ellenőr is.
A két öreg ragaszkodik ahhoz, hogy szinte lehetetlen bármit is átcsempészni a határon, de azért Sanyi bátyám hozzáteszi: „nem tudom, ezek hogy hozzák át” – és a már ismert irányba mutat. „Különben meg a NAV-osok egyre ravaszabbak, manapság már nem felfestett kocsikkal járnak, hanem ilyen egyszínűekkel” – mondja, miközben a hátam mögé mutat. Fekete terepjáró áll a trafik előtt, lehetne a volt téeszelnöké is, de mindent elárul a mellette kávézó két férfi egyenruhája. „Hehe, és ez még semmi - legyint Sándor - olyan is van, hogy civilben jönnek. Mondjuk hamar lebuknak, mert kikérik a pálinkát, de nem isznak bele.” Merészen meghúzom a kólásüvegemet. „Az egyik a minap pont úgy volt felöltözve, mint te – mondja hirtelen megdermedve. –
Jut eszembe: nem vagy te véletlenül NAV-ellenőr?”
Mélyen a szemébe nézek, nyugodt vagyok, mint a piramis a sivatagban, és úgy mondom, hogy nem, de már késő. Elfogyott a bizalom, jobb szedelőzködni. Közben egy gyűrött arcú sovány ember érkezik a kimérésbe, jelentőségteljesen bólint az öregeknek, és bemegy a söntésbe.
Ekkor döbbenek rá, hogy itt mindenki figyelő.
A figyelő az, aki leadja a drótot a csempésznek: „Itt sas, itt sas, veréb szállt a tehénlepényre!” Figyelő volt az előző szalmakalapos fickó is, aki csettegőn távozott az imént, miután egy sört megivott, hármat pedig a platóra tett. És véletlenül éppen abba az irányba csettegett, ahol az illegális cigikimérés van, bár persze az is lehet, hogy a redőny mögül meglesték az otthoniak, hogy idegen csenget.
Ha nem is rovartani értelemben, de teljes átalakuláson esem át, lábbelimet fröccsöntött papucsra cserélem, borostát növesztek, és az alkaromra „Szeretlek, Ica” tetoválást rajzolok, meg egy horgonyt. Elsajátítom a csempészmadár jellegzetesen búgó hangját is, és a Tisza irányába indulok. Sokat használt földúton járok, bánatomra még a falu szélén összefutok néhány közmunkásnak álcázott figyelővel. Nem vagyok meglepve, hogy innentől senkivel nem találkozom, csak a sárba száradt jelekből látom, hogy itt bizony csempészek közlekednek. Sokan. Hosszas cserkészéssel sikerül a nyomaikat is megtalálnom, természetesen ezek is álcázottak. Ránézésre a háromujjú kutya hagyta itt a lábnyomát, de az homorú, ezek a nyomok viszont domborúak.
Elégedetten ballagok tovább, várom, hogy a hőkamerák végre észrevegyenek, és hogy jöjjenek a járőrök, de nem jönnek. Mindezek után nem lep meg, hogy a Tisza partján egy Simsonnak álcázott kétkerekű csempészjármű áll. Megvagy! – mondom a már említett búgó hangon, és tényleg: a parton egy férfi áll. No és mi van a kezében? Igen, egy telefon, ami a csempészek és a figyelők elengedhetetlen kelléke, maga a titkos jel. A csempész/figyelő észrevesz, kimérten biccent, majd arról kezd el beszélni a telefonba, hogy későre jár, puszilja a másik csempészt/figyelőt, és lassan indul haza. „Haza” – aha, rajtam te nem fogsz ki – mondom csak úgy magamnak, hiszen tudom, hogy ez egy egyértelmű jel, mint a körző és a vonalzó a szabadkőműveseknél.
Megfigyelem, ahogyan a figyelő megfigyeli a Tiszát,
ami most meglehetősen sekély, tehát nehezen hajózható, de könnyen átúszható, azután színlelésből lefényképezem a fövenyt, mire a motorizált csempész elrobog. Kis ideig tudom csak követni.
Hasonló történetek esnek meg velem, bárhová is megyek, Zsurkon egy csalafinta gazda például megpróbálja bemagyarázni, hogy a Tisza alatt alagút húzódik, látta ő a Spektrumon, hogy ilyenek vannak Texas és Mexikó között is. Márpedig ott dollármilliók jutnak a bűnmegelőzésre, tehát itt a szegénységben nyilván nincsen elég pénz az alagutak felderítésére. Beregdarócon a helyiek mutatnak egy ösvényt, amit állítólag csak arra használnak, hogy kijárjanak a határ mellé kaszálni, de kaszálót nem találok.
Aztán Barabáson, a határátkelőnél fülön fognak minket a rendőrök, mert fényképezünk. Tisztán hallani, amint az egyik odaszól a másiknak, miközben elindulnak felénk: „Gyere, Attila, rendezzük le azt a két állampolgárt!” Fényképezést tiltó tábla nincsen, ez komoly érv a részünkről, de azért kikísérnek minket a határátkelőt jelző tábláig. Szerencsénkre: a tábla mellett a földön zárjegy nélküli ukrán cigisdoboz hever.
Ahhoz képest, hogy a helyiek úgy vélik, az ukrán-magyar határon semmilyen cigarettacsempészet nincsen, NAV-os beszámolók szerint a bűnözők egy ideje már sárkányrepülőket és drónokat is bevetnek. A dolog afféle fegyverkezési versenyhez hasonlít, a NAV néhány hónapja jelentette be, hogy maga is drónokat állít hadrendbe.
Kisvárda az ukrán határtól viszonylag messze, több mint húsz kilométerre fekszik, de nehéz lenne azt állítani, hogy semmi köze a csempészethez.
A városkának olyan luxusnegyede van, amit a budaiak is megirigyelhetnének, és persze a házak ára nyilván a piacra vitt paprikából jött össze.
Az utcákon feltűnően sok a lepukkant robogó és a német prémium limuzin. A belvárosban egyebek közt egy 6,3 literes biturbó V8-as hörög a békés helyiekre, a benne ülő vállalkozó a természetesség híve: félmeztelenül feszít a bálnapéniszbőr ülésen. És nem, itt sincsenek csempészek, bár a GfK 2013-as – a szemetesek tartalmára alapozó – kutatása megállapította, hogy az országban itt a legnagyobb az illegális cigaretta aránya, 53 százalék.
A jogellenes cigarettaforgalom 2012 után kezdett jelentősen emelkedni Magyarországon, akkor még 5,8 százalék volt, a következő évben viszont már 11,8. Kisvárdán a fenti számok ellenére több trafik is működik. Egyik helyen sem sikerült csempészett cigarettához jutni a pult alól, nyilván ez is bizalmi kérdés. Késő este, miután a trafikok bezárnak, az egyik bableves- és borkimérésben szomorú turistának álcázom magam: elfogyott a cigarettám, megkérdezem a pultost, nincs-e véletlenül a személyzetből valaki, akinek van egy tartalék dobozzal, és eladná nekem. Erre semmi szükség – legyint. – Béla, hol vagy? – kiáltja bele az éjszakába. Béla kisvártatva előkerül, milyen cigit kérek, mekkora tételben? – kérdezi.
Egy dobozzal elég lesz, de holnap jó volna összefutni, és vennék még egy-két kartonnal. Semmi akadálya, 17 óra után keressem, mert dolgozik. Másnap felhívom a megadott időpontban, de nem veszi fel a telefont. Elmesélem az esetet egy jól informált pincérnek, szerinte lehet, hogy hirtelen véletlenül megváltozott a száma, volt már itt ilyesmire példa. Ha legalább egy cinkos mosollyal jelezné, hogy haver, te itt idegen vagy, mindenki hülyére vesz, de nem, mindvégig komoly marad. Pedig látszik rajta, hogy amit mond, annak az ellenkezője sem igaz. Érdekes, a határ túloldalán lakók februári látogatásunkkor nyíltan beszéltek arról, hogy csempészettel egészítik ki soványka jövedelmüket.
Összebarátkozom egy Tamás nevű fickóval, olyan az ábrázata, mint egy elsőáldozóé. „Nézd, elmondom neked a frankót – mondja. –
Hetente egyszer legálisan ki lehet menni tankolni.
Dízel az autód, sokat fogyasztó német márkájú, annak legálisan 70-80 literes a tankja. A kocsid egyben gázüzemű is, átmész, teletankolod, gázüzemmel visszajössz, a gázolajat eladod, fogsz rajta néhány ezer forintot. Ugyanakkor barátkozós típus vagy, beülteted a kocsiba négy haverodat, kapnak kint egy sört, mind az öten behozzátok a fejenként legális két doboz cigit, eladod, megint csak fogsz a dolgon néhány ezer forintot. Ez azért havi szinten már megéri. A többi meg a szerencse dolga, már ha érted.”
Az Origo cikkére indult be a kormány
Az ukrán-magyar határon virágzó cigarettacsempészettel az után kezdett komolyan foglalkozni az Orbán-kormány, hogy az Origo arról írt, hogy magyar határőrök is érintettek lehetnek az illegális kereskedelemben.