Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
„Az iráni–török határon papírok nélkül átjutni nem sétagalopp. Ott nem az van, mint Európában, hogy a rendőrök terelik az embereket a gyűjtőpontokra. Ott, ha illegálisan érkezel a zöldhatáron, simán rád lőnek. Velem is ez történt,
szedtem az irhám, majd megállt a szívem a félelemtől.”
A történetet mesélő pakisztáni férfi félmeztelenül ül a szürkületben, egyik térdét maga alá húzza, kezével arra támaszkodik. Ő szólít meg, azt tudakolja, hogy mi vár rá itt, Magyarországon, ahova Szerbia felől érkezett nem sokkal korábban.
Szeretne már egy kis biztonságot látni az életében, erre az utóbbi hónapokban nem nagyon volt példa, amióta elhagyta szülőföldjét.
„Lahore-ban éltem, Pakisztánban” – kanyarodik vissza távozása okaira. „Egy nap bomba robbant a mecsetnél, amikor én is ott voltam. Csak arra emlékszem, hogy futni kezdtem, és hogy nagyon féltem. Hiába költöztem másik városba, nem múlt el a félelmem. Az apám is rágta a fülem, hogy »fiam, ennél jobb sorsra vagy érdemes«, meg hogy »menj Németországba örökre, és vissza se gyere« – még egy kis pénzt is adott útravalóul.” Így alakult, hogy eldöntötte, otthagyja Pakisztánt. A szomszédos ország felé, Iránnak vette az irányt, a legtöbben ugyanis erre jönnek.
„Irán fővárosába, Teheránba igyekeztem, vonattal, busszal, gyalog mentem. Mikor megérkeztem Teheránba, a rendőröknek szemet szúrt a lerongyolódott külsőm, gyanús lehettem nekik. Nem teketóriáztak: lecsuktak, majd három napon keresztül vertek és vallattak, hogy miért jöttem Iránba, mit akarok itt. Mindenhova kaptam: ütötték a lábam, a kezem, a testem, volt, hogy el is ájultam.”
Rengetegen voltak a zárkában, nagy volt a jövés-menés, jöttek-mentek a rabok, csak ő maradt. „Kérdezgettem az őröket, hogy miért vagyok itt, de mindig az volt a válasz, hogy csak várjak. Egyfolytában sírtam, és a családomra gondoltam.”
A félmeztelen férfi jó angolsággal, monoton, fakó hangon, arckifejezések nélkül beszél. A földre szegezi a tekintetét, szemünk ritkán akad össze. Még a legdrámaibb részleteknél sem emeli fel a hangját, vagy kezd el gesztikulálni. Öt-hat honfitársa ül körülötte, együtt hallgatjuk a beszámolóját.
„Másfél hónap után végre elengedtek, nem mondtak semmit, csak kiengedtek. Mikor bebörtönöztek, elvették az útlevelemet, a pénzemet, mindent, és semmit sem kaptam vissza, ott álltam az utcán egyetlen cent és iratok nélkül. Ahogy ott ácsorogtam, egy férfi megsajnált, és meghívott enni egy étterembe.”
„Pénz és okmányok nélkül, gyalog folytattam az utat, amely hegyeken keresztül vezetett. Eltévedtem. Nagy kopár hegyeken jártam, nemhogy erdők nem voltak, még egy fa sem nőtt, tiszta sivatag, a pokoli hőségben árnyék sehol. Négy napig vándoroltam összevissza, nem ettem, és pocsolyából oltottam a szomjamat.”
Lassan megértem Rashid viselkedését. Minél több időt töltök vele, annál inkább az a benyomásom, hogy lelkileg nagyon összetört. A folyamatos bizonytalanság láthatóan megviselte. Röszkénél, az út mellett rögtönzött gyűjtőpont még néhány perc séta, de Rashid nem sietteti a megérkezést. A rendőrök is békén hagyják, türelmesen várnak a menekültekre, a pakisztáninak van ideje kibontani utazása részleteit.
„Négy nap kóborlás után végre valami városba érkeztem, nem tudom, hova, és már a nevére sem emlékszem. Nagyon sok mindenre nem emlékszem már, uram – hajtogatja. – Egyszerűen csak nem emlékszem, teljesen kimerültem.”
Ebben a városban szerzett alkalmi munkát, például takarított egy ideig, aztán irány tovább Törökország felé. Három hónap alatt érte el a török határt, útközben alkalmi munkákból élt, takarított, kocsit mosott, koldult. „Néha adtak pénzt, néha elzavartak, hát így jutottam el a török határra, ahol géppisztollyal üdvözöltek.”
„Szerencsém, volt, Isten megsegített" – szívére teszi a kezét. Nem találták el a katonák, ép bőrrel megúszta, és átjutott a határon.
„Törökországban tanyán dolgoztam, állatokra vigyáztam, velük is aludtam. Így kerestem annyi pénzt, hogy továbbindulhassak, és eljussak Isztambulig, de ott már megint koldulásból tartottam el magam.”
Arról, hogyan jutott át Törökországból Görögországba, nem beszél. Nem tudom, hogy nem emlékszik-e, vagy csak valamit el akar hallgatni. A többi férfi talán látja rajtam, hogy érdekel ez a beszámoló, egyikük a tőlem balra ülő férfira mutat, „az ő történetét hallgasd meg” – és sokatmondóan tekint rám. Hatvan év körüli, megviselt arcú férfit látok, vagy csak annyinak néz ki – nem tudom eldönteni. A férfi csak rázza a fejét – menekülése részleteit nem ismerem meg.
Rashid Görögországgal folytatja. Onnan is gyalog jött: „Amikor csak buszra akartam szállni, rögtön azt kérdezték, van útlevél?” Az nem volt. Aztán belefutott egy embercsempészbe. „Kisbusszal járt, mondtam neki, hogy nincsen pénzem, de azt felelte, hogy semmi gond, ingyen is elvisz Athénig. Mikor megérkeztünk, már ott vártak rám a haverjai, és magukkal vittek. Azt mondták, hogy ki kell fizetnem az út árát, hiába erősködtem, hogy nincs pénzem, akkor írjak apámnak, hajtogatták, hogy küldjön pénzt, azzal bezártak egy szobába. Írtam apámnak, de mit sem használt, neki sem volt pénze. A szobát nem hagyhattam el,
néha adtak ennem, de olyankor általában meg is vertek.
Teltek a napok, de pénz csak nem érkezett, úgyhogy egy nap megunták, és szabadon engedtek. Két hetet voltam bezárva, imádkoztam, és sírtam, ezzel telt a két hét.”
Rashid öt-hat férfi társaságában ül. Érthető, hogy emberekkel veszi magát körül, hiszen a magány mostanáig nem hozott túl sok szerencsét.
„Miután ismét kiszabadultam – folytatja a huszonkilenc éves pakisztáni férfi –, végképp semmim nem volt már, és messziről bűzlöttem. Az utcán észrevettem egy idős pakisztáni férfit, odamentem hozzá, és elmagyaráztam neki, hogy milyen helyzetben vagyok. Adott néhányat a ruhái közül. Kicsi öregember volt, röhejesen néztem ki a gúnyáiban, de néhány nap múlva szerzett rám való ruhát, ezekben továbbálltam, és Pátrában beálltam dolgozni a földeken. Meg egy bárban is takarítottam másfél hónapig. Itt végre kaptam normális fizetést, úgyhogy vehettem magamnak tisztességes ruhát, telefont, és végre jobban éreztem magam.”
Összegyűjtött 300 eurót, útnak indult Németországba. Macedóniáig simán eljutott, amikor ismét belefutott egy embercsempészbe, aki felajánlotta, hogy átviszi Szerbiába. „Egy kamion jött értünk, konténeres. Kilencven embert szállt be, egymás hegyén-hátán szorongtunk.
Rettenetesen féltem, hogy megfulladok, mert alig volt levegő, a szívem csak úgy kalapált.
De ezt is túléltem.”
„Mennyit gyalogolt?” – kérdezem. „Nem tudom megmondani. Napi három-négy, nyolc órát, de volt, hogy kilencet is.”
Abbahagyja a beszámolót, elnézést kér, de mennie kell, mondja, még hosszú út áll előtte.
