Az eső már nem esik, de még nedves a föld az Adyliget Rendőr Szakközépiskola telkén. Valóságos birtok ez, többemeletes épületekkel és nagy zöldterülettel, amit lőterek, kis épületek és betonoszlopok tarkítanak. A bejáratnál sorompó, mellette egyenruhás szőke leány, aki még az Origo tudósítóját is tisztelgéssel fogadja.
Fiatal egyenruhás emberek mindenütt. Vannak, akik menetelnek, mások az egyik épület előtt cigizgetnek. Az étteremnek becézett menzán viszont különös társaság gyűjt össze. Úgy 50-en lehetnek. Nagydarab emberek, általában melegítőbe öltözve. Majdnem minden asztalnál más nyelven beszélnek. Izgatottnak tűnnek.
A héten volt az IBSSA (Nemzetközi Testőr és Biztonsági Szolgálatok Szövetsége) éves nagy rendezvénye. A hét nagy részében továbbképző tréninget tartottak a világ minden részéről idelátogató testőröknek és biztonsági őröknek. A tréninget nem a hagyományos értelemben vett vizsga zárta. Hanem egy nyílt testőrbajnokság.
Ezt tartották az adyligeti komplexumban. Ennek a kezdetére várnak éppen az asztalok körül a mindenféle nyelven beszélő csapatok. Persze magyar szó is elhangzik. Indul egy hazai csapat, meg persze ott vannak a szervezők és a szövetség magyar tagjai.
Fegyveres múltú öreg rókák érkeznek. Hangosan köszönnek egymásnak, nagyokat csapnak egymás tenyerébe, sőt
még néhány puszi is elcsattan egyes kézfogásoknál,
a visszafogott, kézfogáshoz illő, férfias fajta. „Te még élsz?” „De rég láttalak!” „Bárkit beengednek ide?”
A versenyen 8 csapat indul. Az elsőt egy macedón egység alkotja, mi viszont inkább a második legénységet kísérjük el. Ők a magyar csapat, ők játszanak „hazai pályán”. Még meg kell várni, hogy az első csapat elhagyja az első állomást. Addig ismerkedünk.
Beszédbe elegyedünk egy férfival, aki hajózás- és biztonságpolitikai szakértőnek vallja magát. „Szóval ön hajóskapitány is?” - kérdezzük.
A hajóskapitány az az, akinek a tehén benéz az ablakán. Én tengerész vagyok”
- mondja.
Emellett még nemzetközi kincsvadász is, derül ki. Brazília partjai mentén nemcsak Ming-kori vázákat talált, de 400 üveg, több száz éves portugiesert is.
A vázákat végül nem tudták a felszínre hozni,
de az egyik borosüveget felbontották, és megették a tartalmát (zselés állagú volt). A többi palackot nem hozták el, mert „becsület is van a világon”.
Folytatná még a kincskereső kalandokat, de minket inkább a biztonságpolitika érdekel.
Megkérdezzük, tényleg nagyobb lett-e a terrorveszély Magyarországon a bevándorlás miatt? Szerinte igen. Sokan jönnek, és könnyű közöttük elvegyülni. A regisztráció nem megoldás, hiszen Törökországban bárki vehet szír útlevelet 50 euróért - mondja a szakértő. Folytatná, de kiérünk az első feladat helyszínére.
Kis réten vagyunk, az egyik oldalról erdő, a másikról pedig leharcolt kis épületek szegélyezik. A mező egyik oldalán akadálypálya húzódik. A civilizáció közelségét az országút állandó morajlása juttatja eszünkbe. A távolból lövések hallatszanak.
A macedónok már a lőtéren vannak.
A magyar csapat viszont az akadálypálya elejénél melegít, köröznek a csípők, a karok és a fejek.
Az akadálypálya feladatait időre kell elvégezni, a csapat tagjai együtt vágnak neki, az óra pedig akkor áll meg, ha a legutolsó tag is célba ért. Sípszó jelzi a startot. Nekivágnak. Az első akadály egy vízszintes rúd, amit két másik rúd tart. Húzódzkodni kell rajta. Kettőt. És mint kiderül, a csapat többi tagja segíthet. A tagok élnek is a lehetőséggel, és csapatmunkával oldják meg a feladatot.
Ketten tartják a vállukkal a húzódzkodót.
A versenyfigyelő rutinos biztonságis rókák összevitatkoznak, jól van-e ez így? „Nem úgy lenne rendben, hogy mindenki képes legyen egymaga is elvégezni a feladatokat?” „De hát itt a csapatmunka a lényeg.” „No, és ráadásul mi van, ha megsérül valaki a csapatból,
és úgy kell őt átsegíteni egy valós akadályon?
Akkor még jól jöhet az itt szerzett rutin, nem?”
Eltérő méretű fakapuk következnek. Vannak köztük magasak és alacsonyak. Át kell mászni az előbbiek felett és az utóbbiak alatt. A magas kapuknál itt is jól jön a csapatmunka, nem könnyű átbucskázni a fatákolmányokon. A kapuk után egy kőfal következik, amelyet két lyuk vág át. Ezeken kell átbújni.
Kicsit félünk, nem következik-e be a Micimackó-szindróma, de alaptalan az aggodalmunk. Mindhárman rendben átbújnak a lyukon. A következő akadály a bunker.
Le kell ugrani a verembe,
végigmenni a 10 méteres föld alatti alagúton, majd kimászni a túloldalon, végül egy nagy mászóka, amin csimpaszkodva kell végigmenni.
Vagyis nem végig, elég csak a feléig.
A csapat futva indul el a lőtérre, a második állomáshoz. Nem tudjuk tartani velük a lépést, sétálva indulunk utánuk. Van időnk nézelődni.
Az út mellett, az egyik kis dombon egy pisztolyt veszünk észre a fűben.
Kicsi, fekete, a markolatára valaki piros szigetelő szalagot tekert. Szóvá is tesszük:
Az ott egy pisztoly a földön?”
Kiderül, hogy direkt van ott. Az egész ugyanis egy szituációs játék, amibe a résztvevőknek bele kell élniük magukat.
Egy elrabolt embert kell megmenteniük. Az odavezető úton a szervezők olyan tárgyakat helyeztek el, amiket fel lehet használni. „Mint egy videojátékban?” - kérdezzük. „Valahogy úgy.”
Ott van például egy golyóálló mellény”
- mutat a vezetőnk egy fakerítésre, és tényleg. Ott lóg rajta a mellény. A pisztolyra azért tekerték rá a piros szigszalagot, „hogy könnyebben észrevegyék, de úgy néz ki, az egyes és a kettes csapat nagyon-nagyon sietett”.
A lőtér egy fűvel borított kis völgy végében van. Falai nincsenek, tetejét faoszlopok tartják. A végében céltáblák. A csapat első tagja poroltóval a kezében fut éppen az oszlopok között. Egyenruhás katona várja egy autógumi mellett, pisztollyal a kezében. A versenyző odaér, belelép az abroncsba, leteszi a poroltót, és átveszi a fegyvert, majd tüzel a céltáblára. Utána felkapja a poroltót, és visszaszalad a starthelyre, és átadja a társának. Csak most jövünk rá a poroltó funkciójára. Kettő is van neki: staféta (át kell adni a következő versenyzőnek) és nehezítés (nehezebb vele a futás).
„Amúgy ez volt a védett személy háza” - mondja az egyik szervező a csapatnak. „Ideértetek, és lelőttétek a rosszfiúkat.
A védett személy szerencsére nem volt itthon.
Egy autó visz el most titeket hozzá. Egy bordó kocsiban lesz.” A versenyzők egy fekete Seatba pattannak, ami leviszi őket a dombon. Következik a harmadik feladat, a bevetés, azaz a szituációs játék.
Közben támad egy kis felfordulás. Egy autó rossz helyen parkolt le, és akadályozza a verseny zavartalan folyását. Ráadásul kiderül, hogy az egyik IBSSA-sé a kocsi.
A mi matricánk van rajta”
- mondja egy szervező mérgesen. Öt perc feszült telefonálgatással sikerül elérni a rossz helyen parkoló szervezőt. Mire a tetthelyre érünk, már el is állt a kocsival.
Egy négyzet alakú placcon vagyunk. Palatetős, fedett, oldalról nyitott parkolók veszik körbe. Lehetne a végső leszámolás színtere egy akciófilmben. Középen frontális ütközésen lestrapált autó áll, körülötte egyenkabátos emberek, mellettük kisteherautó, amire azt írták, „Katasztrófavédelem”. A roncs vezetőülésében
aléltnak tűnő férfi borult arccal a kormányra.
A hátsó ülésen egy másik várakozik nyugodtan. „De mire való az a kis fémtálca a kocsi előtt?” - kérdezzük az egyenkabátosokat, akik sejtelmesen mosolyogva közlik, hogy majd meglátjuk.
A magyar csapat akciójára már nem értünk oda, így meg kell várnunk a szerbeket. Jön is a Seat, kipattannak belőle. Ekkor derül ki, hogy mire való a fémtálca.
Az egyik egyenruhás egy fáklyával meggyújtja a benne úszó benzint.
Egy hölgy közli a csapattal a feladatot. El kell oltani a tüzet, el kell látni a hátsó ülésen ülő célszemélyt, és biztonságba kell vinni. Vigyázat, a célszemély megsebesült a combján. El kell kötni a sebét.
Ez rendben is megy, a szerbek megtalálják a poroltót, amit a szervezők a kocsi csomagtartójában (vagy ahogy ők mondták, a személygépjármű csomagterébe) rejtettek. A tüzet lefújják, a fiktív sebet ellátják. Ketten viszik a célszemélyt, a harmadik megy előre, figyeli a terepet. Gyalog kell menniük, mert a Seat közben elment.
Kiszaladnak a négyzet alakú placcról, majd tanácstalanul bolyonganak a parkolóban.
Nem tudják, hogy hova kell vinni a célszemélyt.
„Mutasd már meg nekik” - szól az egyik szervező a másikra. „The hospital is that way” - mondja nekik. A szerbek nekivágnak a jó 200 méteres cipekedésnek.
Egy körszakállas férfi komoly arccal nézi őket. Francia, és a zsűri tagja.
Régen kommandós volt.
Megkérdezzük, mit szól a szerb csapathoz.
„Nem védik a hátukat” - feleli. „Szerencséjük, hogy nincs nálam pisztoly. Ha lenne, már végük lenne” - mondja. Mi pedig hálát adunk magunkban, hogy nincs nála pisztoly.