Zafriel, a szélesszájú orrszarvú 2010-ben érkezett Magyarországra Izraelből az Európai Állatkertek és Akváriumok Szövetsége orrszarvú-tenyészprogramjának köszönhetően. Most a Budapesti Állatkert kifutójában várja türelmetlenül, hogy jól fűtött szállását kitakarítsák végre, és visszamehessen. Az erőviszonyokat egyébként jól mutatja, hogy Zafriel elsőre lekéste a repülőgépét, mert a kinti szakembereknek nem sikerült a szállítóládába terelniük.
Éppen ezért, aki állatápolónak megy, az ne csodálkozzon, ha csak sokára sikerül megházasodnia.
Hiába van ugyanis mozijegye estére, mert ha egy szélesszájú orrszarvú, egy zsiráf vagy egy szurikáta nem akar bemenni valahová, akkor nem megy be. Megfogni pedig nehéz őket.
Az állatgondozók ugyanakkor az élet császárai. Bármelyik zoóban jár az ember, érezni rajtuk az erőt, a fölényes tudást és a bennfentességet. Ráadásul komoly műhelytitkok tudói.
Hogy például nősül az oroszlán, egyetemre ment a cickány legnagyobb fia, vegán receptkönyvet ad ki a botsáska.
Vagy hogy merre van a kijárat. Éppen ezért én is elszegődtem egy napra állatgondozónak.
Régebben gyakran maguknak való emberek jöttek ebbe a munkakörbe dolgozni, manapság már a jó kommunikációs készség, a barátságos fellépés is szempont a felvételiken - mondja kísérőm, Hanga Zoltán, a Fővárosi Állat- és Növénykert (FÁNK) szóvivője. Nekem felvételim nem volt, hiszen csak egy napra érkeztem, balesetvédelmi oktatáson viszont részt kellett vennem.
Emlékszem, amikor egy hónap erejéig úgynevezett egyesített kézbesítőként erősítettem a Magyar Posta sorait, az az oktatás nagyon rövidre sikerült. Egy sötét irodában egy kövér fickó fogpiszkálót szopogatva feltette a kérdést: - Hanem aztán mit csinálsz, kispajtás, ha ég a ház? - Futok. - válaszoltam. - Nagyon helyes, itt írd alá! - bökött a papírra, majd a fogpiszkálót szája egyik szegletéből áttolta a másikba.
Itt most rendes oktatás van, mert ez veszélyes üzem. Ha például sarokba szorítom a tigrist, akkor ő garantáltan elvégez rajtam néhány szépészeti beavatkozást altatás nélkül, de az olyan szimpla esetek sem szerencsések, ha mondjuk csak elállom a nyalák útját, mert akkor a nyalák nem mennek be a karámjukba, holott lehet, hogy ez a célunk.
Ide nekem az oroszlánt is! - kiáltok fel Zubolyként az alapos felkészítés után, de pechemre lucernabálát pakolni vezényelnek.
Ménkű nagy teherautó áll az udvaron, a bálák olyan magasan vannak rajta, hogy beleszédülök.
Biztos ide is hozott egy kicsit a sofőr, isten éltesse sokáig, meg biztos visz még máshová is, ennyi lucerna évtizedekre is elég lehet.
Sajnos nem, egy hét alatt elfogy, ami végül is érthető: összesen 862 állatfaj 8423 egyedéről és további 141 gerinctelen tenyészetről gondoskodnak itt nap mint nap. Utóbbi azt jelenti, hogy nincs megadva pontosan, hogy mondjuk mennyi botsáska él a FÁNK-ban, csak az, hogy hány tenyészet.
Nyeljük a port, munkavédelmi oktatást kaptam, munkavédelmi kesztyűt viszont nem, így aztán a bálazsinórtól hamar kiserken itt-ott a vér a kezemen. Hárman pakolunk, egyik kolléga szintén kesztyű nélkül dolgozik, neki viszont nem serken, így megállapítom, hogy nem a rendszerben van a hiba. Mire néhány évtizeddel később végzünk a bálázással, elhatározom, hogy veszek a FÁNK-nak egy szállítószalagot és egy rakodógépet.
Egy kis kukahúzogatás után visszamegyünk a zsiráfok kifutója melletti helyiségbe, ahol almát és répát kell darabolni. Répával utoljára előző nap dolgoztam, kettőt is tettem otthon a bolognai mártásba, nem okozhat problémát a feladat. Aztán meglátom a két hegyet. - Nyugi, másfél óra alatt végzünk - mondja Árpád, a régi motoros, aki 1987 óta erősíti az állatkert csapatát.
Ez a nyugi szöget üt a fejembe, és innentől nagyon figyelek. A műszak végén már egészen biztos vagyok benne, hogy itt csakis nyugodt emberek dolgoznak, kivéve néhány főnököt. Most mindenesetre éppen nagyon pipa vagyok, ahogy a répahegyekkel szemezek, és még pipább leszek, amikor megtudom Árpádtól, hogy van egy darálójuk (egy teljesen hétköznapi, bárhol, olcsón beszerezhető darálójuk) erre a célra, de az elromlott.
Márpedig mivel csak néhány hónapos,
a karbantartók nem piszkálhatnak bele,
garanciális szervizbe kell vinni, ahol két hónap alatt javítják meg. Addigra talán végzünk is, legyintek, és elhatározom, hogy a szalag és rakodógép mellé veszek egy konyhai darálógépet is. Mert a szigorú állatkerti költségvetésbe nem fér bele még egy készülék.
Így viszont van idő sztorizgatni. Azt mondják a fiúk, a pártállami időkben elég volt a felvételihez, ha a megfelelő elvtárs betelefonált. Erről elhangzik egy klassz történet is, amit viszont utóbb letilt a nyilatkozó. Ma mindenesetre nem lehetnék ilyen könnyen állatgondozó, mert ahhoz már szakirányú végzettség is kell. Van itt egyébként a dolgozók között középiskolai tanár, de még állatorvos is. Mármint olyan állatorvos, aki ápolóként, nem pedig állatorvosként dolgozik.
A zöldség-gyümölcsöt mindenesetre azért kell felaprítani, mert volt rá példa, hogy egy nagyobb falat megakadt valamelyik jószág torkán, másrészt azért, hogy a táplálék minél jobban felszívódjon. Elkészítjük a zsiráfok tízóraiját is, meglepő, hogy a körte, zeller, egyebek mellé vörös- és fokhagymát is kapnak.
Valószínűleg ez lehet az oka annak, hogy még egyetlen látogató sem csókolózott velük.
Nem erről jut eszembe, de a zsiráfnak egyébként hosszú és érdes nyelve van, hogy ügyesen le tudja szedni a leveleket a faágakról. Carlos Santana. Carlos már kimúlt, Santana zsiráf viszont - hat társával - él és virul. Hasonlóan találó a két Kaffer szarvasvarjú elnevezése is, akiket később meg is etetünk szopós nyúllal: Marlene és Dietrich.
Söpörni is kéne, de már nyitva vagyunk, a látogatókra való tekintettel ezért ezt inkább egy profi munkatársra bízzák, engem meg elküldenek a bivalyokhoz. Akikkel nem találkozom személyesen, mert kint levegőznek az udvaron, én csak régi hobbimnak, a szarlapátolásnak hódolok.
Egy gombóc egy lapát, csak ez nem cukrászda.
Eszembe jut hajdani állatmenhelyes kollégám, Milliomos Tibor, aki szerint “a nagy kutya nagyot kakál, de a kicsi kutya is”. Meg kell állapítsam, hogy Tibor tétele fokozottan igaz a vörös vadbivalyokra. Azt meg csak költőileg kérdezem meg, hogy vajon
ha eldől a lapát, akkor mibe esik bele a nyele?
Mindent összevetve, tíz perc lapátolás után teljesen egyetértek azokkal, akik törpeegeret, legföljebb aranyhörcsögöt tartanak.
Fülig Jimmynek érzem magam, arra várok, hogy találkozzam a Honolulu-Star szállásmesterével, és feltegye a kérdést: “Akar dolgozni? - Nem. - Miért? - Elvesztettem a meggyőződésemet. - És ez mitől jön? - Tavaly Nápolyban loptam egy kockás felöltőt, és azóta úgy érzem, hogy úrnak születtem. Elhatároztam, hogy többé nem dolgozom. - Azelőtt dolgozott? - Nem. De hiányzott az elhatározás.”
Délelőtti tapasztalataimat az output és input kifejezésekkel lehet a legjobban leírni. A gondozó előbb takarít, utána enni, inni ad, azután pedig foglalkozik az állatokkal. Rosszul gondoljuk ezt külső szemlélőkként,
mi csak az oroszlánt ölelő gondozót látjuk a naplementében,
a kemény fizikai munkát, ami az idő legnagyobb részét teszi ki, nem. Persze rengeteg dologért kárpótol az állatokkal kialakuló bensőséges viszony. Akinek van kedvence, tudja, miről beszélek. Akinek nincsen, eddig el sem jutott az olvasásban.
Nézem, ahogy rápillantanak néhány dekás, vagy többtonnás védenceikre, és mindent értek. Egy állatgondozói helyre háromszáz jelentkező jut,
egy kezdő 80 ezer forintot visz haza havonta.
Ezt csak szenvedélyből lehet csinálni.
Láttam már gazdát, aki a cefrét 120 literes kerekes kukában tartotta, mi a gondos lapátolásunk eredményét ugyanott. Baromi nehéz, miközben húzom a gyűjtőkonténer felé, szurkolok, nehogy megbotoljak, mert savfürdővel sem mosdatnak ki a fekáliából.
Az ebédet a munka ütemezi, meg kell várni, amíg a Mhorr-gazellák befejezik egészségügyi sétájukat. A kantin klassz hely, ugyanott eszünk, ahol a látogatók is.
Kíváncsi vagyok, van-e valami egzotikus az étlapon, de semmi különös, se medvekolbász, se cerkófleves, se anakondapörkölt.
Szervezett dolgozók vagyunk, de Hanga szóvivő jelenléte miatt ebéd után nem dőlünk le egy órácskát szundítani az illatos lucernadombra, hanem gályázunk tovább. Hála a teremtőnek Polyák fotós kolléga is itt van, aki több tízezer fényképet készített arról, amint répát szeletelek, de többet, jobbat szeretne. Nem répát, fotót.
Ezért aztán az állatkertiek bedobják a jolly jokert, mégpedig az elefántot.
Assamot, aki Angele férje, és a kis szupersztár, Asha apukája, nem mellesleg pedig a labdarúgópályán Lionel Messi egypetéjű ikertestvére, hiszen legendás focista.
Öt tonna gyengédség és figyelem, aki van annyira jó fej, hogy szót fogad hetvenkilós instruktorainak. Ez már nem az a világ, amikor a gondozó szabadon bement kis védencéhez a halálos baleset állandó árnyékában, itt a protektív kontakt jegyében az állat a rácson keresztül fogad szót.
Bámulatos dolog ez, Ilycsin László halkszavú instrukciókat ad, mintha egy békés csivavához beszélne, miközben két, szigszalaggal díszített végű bottal mutogat Assamnak. Aki az átlagos csivavákhoz mérten örömmel ormányol, vagy tolat a rácshoz, és adja ki bármelyik lábát a résen, mert most éppen a pedikűr van soron. Ilycsin mester csendesen duruzsol angolul, és apróra (!) vágott almát szór az indiai elefántnak, közben Faludi Miklós nagynyomású mosóval tisztítja a - lemértem - bő kétarasznyi hosszúságú, inkább ovális, mint kerek talpakat. Amik kicsit el vannak szarusodva, viszont érzékenyek. Ha sötét van, és az elefánt nem látja - mondjuk - az almát, akkor kitapogatja lábbal, de nem tiporja szét. Olyan ez, mintha egy muslica hátán írnám ezt a cikket.
És ledöbbenek, mert az elefánt rendesen szőrös. Oké, nem egy gyapjas mamut, de bizony már a körmei fölött néhány centivel elkezdődik a szőrzet, ami persze ritkás, de nagyon is létezik. Assam, ez az öt darab személyautó mindeközben csiklandós, na ez az a felállás, amiért a vadonban évtizedekig küzdhetnék reménytelenül, és ami miatt megint örömmel dobom sarokba a komolyságot.
Ciccegek, dorombolok, csikizek, ez a nagy melák meg vigyorog, és hülyének néz a kis disznó szemeivel.
Szerintem ha bemennék hozzá, kinyitna valami régi évjáratú vörösbort, szivarra gyújtana, és sztorizni kezdene. Persze nem engednek be. Vagy ki, itt már elmosódik, ki is van a rács melyik oldalán.
Kicsit nem figyelnek rám, máris rohanok a néhány hete érkezett kemény legényekhez, a rozsomákokhoz, de pechemre nem jönnek elő. Innentől csak csapongani tudok, hosszú ideig nem tudnak elrángatni például a takin mellől, aki ránézésre leginkább tulok, de genetikailag mégis inkább juh. Könnyű velem, a tapadásmentes burkolatú konyhai edények nagy barátjaként én a muflonnak is örülök, aki odajön a kerítéshez, hogy vakartassa az oldalát. Faggyús és sűrű a bundája, olyannyira, hogy a jószágot magát nem sikerül kitapintani a szőrmeköntös alatt.
Vagy itt van Enikő és Samu, a két marabu.
Samu szemlátomást be van rúgva, tántorog, miközben próbálja elkapni a felé dobott eleséget.
Aztán kiderül, hogy nem illuminált, pusztán öreg. 1971-ben született, ami emberi években mérve talán száznál is több. Ehhez képest viszont megkapóan jó állapotban van az öreg, és az étvágya is lenyűgöző. Enikő egy bakfis hozzá képest, 1989-ben született. Meg kell állapítsam, igaza volt a nagy Brehmnek, amikor azt írta, hogy “valamennyi gólya közül a marabu nemzetségébe tartozók a legcsúnyábbak”.
Teknősöket, szurikátákat etetünk a műszak vége felé, előbbiek a friss spenót hatására üzekedni kezdenek, utóbbiak a nyúlebéd elfogyasztása után őrszemet állítanak a biztonsági üveggel védett ablakba, majd módszeresen elkezdik megenni a cipőfűzőmet, végül elalszanak egy erre rendszeresített dobozban. Kár, hogy a látogatók ezt kívülről nem láthatják.
Ahogy azt sem, ahogyan Zafriel, a szélesszájú orrszarvú fogad minket. Mondani kell valamit hangosan, mert a szeme nem jó, viszont kiváló a hallása és a szaglása, de ez ugye erősen függ a széliránytól. Csak óvatosan, mondom Polyák fotóriporternek, mert nem biztos, hogy hall minket, de Polyák fotóriporter ezt nem hallja meg. Bátran odamegyünk hát a monstrumhoz, és helyből ugrunk hat métert, amikor megmozdul. Pedig csak lépett egyet előre, hogy megkóstolja a lótápot.
Lenyűgöző jelenség ez a srác, szemlátomást a bécsi Wertheim művek, a budafoki kábelgyár és a lábatlani vasbeton-részvénytársaság koprodukciójában készült.
Nem véletlenül emlegetik vastagbőrűként, de ahogy simítom az oldalát, érzem, hogy érzékeny. A hajlatokban különösen finom a bőre, de utasítanak, hogy a fülét vakargassam, mert azzal azt gyakoroljuk, hogy idegeneknek is engedje majd a vérvételt, amit a fülén szoktak intézni.
Aztán ahogy fogy az eleség, egyre jobban remegni kezd. - Ne félj, barátom, a tenyészprogramnak és a vadvédelemnek hála a fajtádat már nem fenyegeti közvetlen kihalás – súgom meghatottan a fülébe, de szólnak, hogy nem fél: fázik. Széles vigyorral távozom.
A cikk nem készülhetett volna el, ha nem segítenek - időrendi sorrendben - Hanga Zoltán, Kövér Árpád, Szénási Róbert, Bodó Ágnes, Ilycsin László és Faludi Miklós - a FÁNK munkatársai.